Arany-lángú bús ragyogás (vers)

Látogatók száma: 7

Néked mondom én ezt a verset, a könyörtelenül rohanó időben. Tudjad, hogy örökre megtanuld, mindig jelen vagy a sejtjeimben, lüktetve áramló, zúgó vérkörömben

Copyright: Szita Zoltán, 2000. május 7.

Arany-lángú bús ragyogás

( Anyámhoz )

Néked mondom én ezt a verset,
a könyörtelenül rohanó időben.
Tudjad, hogy örökre megtanuld,
mindig jelen vagy a sejtjeimben,
lüktetve áramló, zúgó vérkörömben.
Meg a csendes-bús néma elmúlásban
és a felsíró születésben, - meg még
a tiszta gyémánthangú gügyögésben,
de az elhalkuló ős-sóhajokban is.
Meg az ökölbe szorult intésben,
már szinte örökké, és mindig.

Itt élsz bennem, az összeszorult
mostoha, vad, szilaj szívemben.
Ahogy percről-percre felnövekvő,
édes, kis csöpp terhed voltam én
ott, az ős-magzatvíz medencédben!
Már oly messze vagy az időben,
és most már sorsomból kitaszítva
kiáltok fel, én a magas egekbe!
Mert még hiszékeny kisdedként is,
fiatalságommal, csak egyre Téged
dicsértelek, avagy áldottalak, úgy
szerettelek, hordoztalak legbelül
a becsapott buja nagy szívemben,
az emlékezés, zokogva is sajgó
időtlen nagy útvesztőjében.

Mert én, most csak rád emlékezem,
örök tűz, fény, arany-lángú bús
ragyogás vagy, ősi, vad sejtjeimben
Te, ki az egyetlen, drága jó Anyám!

*