Az evés

Köszönöm!

Üdv,
Janó

Most csak annyit: Újraolvasva ( ismertem a sorokat máshonnan ) is megrázó, gondolkodásra késztető.

Üdv: Elina

Drága Éva!

Pontosan tudom, mire gondolsz, mit érzel. Köszönöm!

Szép napot kívánok!
Janó

Te azt hiheted, ha nem szólunk hozzá, talán nincs is mondanivalónk. De igen! Lenne, nagyon is sok. De szavunk sincs már, ami zajlik, körülöttünk. Nagyon átérzem, amit te, naponta, ha elmegyek egy-egy ilyen ember mellett. Nem nézem, nem foglalkozom azzal, hogy miért jutott idáig. Valamiért, biztos!
Hogy nem tudok segíteni, mert hajszál választ el az ő sorsától, ő nem tudja, én tudom! Nem volt az olyan messze!
Úgyhogy légyszives ne ríkass, mert értem, hogy ez neked is fáj valahol, legbelül. Hidd el, sokan vagyunk!
Ilyen a Világ! Ilyen kegyetlen. És mi emberek...

Igen, éhes. De ez nem ugyanaz, amikor mi nem eszünk egy-két napig. Azt a másik éhséget akartam érzékeltetni, láttatni, amely az ember lelkéig hatol, és az ereiben megfagyasztja a vért. Mi ehetünk másnap, ő nem tudja mikor ehet legközelebb.

Köszönöm Cuki, hogy itt jártál!
Janó

Mert talán éhes szegény ember!
Nem tudhatom hogy mióta nem ehetett de szerintem ha te ,vagy bármelyik ember társunk 1 - 2 napja nem enne valószínű te is , és én is úgy ennénk mint ő!
Én mindig elszomorodom ilyen látványon .
Akkor jut el az hogy nem én vagyok szegény és szerencsétlen hanem ők!
:(

Amikor a Déliben odajött hozzám egy rosszul öltözött hölgy, és arra kért, adjak neki negyven forintot, mert ennyi hiányzik a feleshez, akkor megkérdeztem tőle, hogy evett-e ma? Azt válaszolta, hogy már a zsömle is be van kalkulálva, de ha azt mondja arra kell, akkor nem adok. Adtam neki egy ezrest, és megkértem, ne sértődjön meg, de gondolom, ebből egy ebédre is futja. A válasz az volt, ha tudnék adni még kétezret, akkor le tudna utazni a nővéréhez, és megkaphatná a gyógyszerét. Adtam. Mert hinni akartam neki. Rám nézett, és hitetlenkedve vette át a pénzt, és olyan eleganciával vágta zsebre, mintha minden nap ezt tenné. Aztán megköszönte, és lassan megindult a kisbolt felé. Amikor visszajött, még mindig a buszmegállóban álltam, és láttam a kezében a zsömlét, és egy dobozos tejet. A szívem összeszorult, és azóta sem enged a szorítás. Adtam, de nem lett tőle könnyebb. Soha többé nem láttam őt...

Milyen szerencsésnek tartjuk magunkat..., pedig milyen kevés választ el...

Janó! Sajnos felénk is van és, bár Én sem vagyok eleresztve, ha egy kicsit tudok adni adok. Nehéz, ügy amúgy, nagyon is, a világ minden részén ...! Szép estét kívánok neked Orsolya

Kedves Orsolya!

Nap mint nap látom ezeket az embereket, akik a kukából szedik ki az életbemaradásukhoz szükséges ételt. Nem tudom, kit szánok ilyenkor jobban, azokat akik erre rákényszerülnek, vagy azokat, akik erre rákényszerítik őket. Egyszer számot kell adnunk a tetteinkről.

Szép délutánt kívánok,
Janó

Kedves Janó! Remek az írás, s mondanivalója pedig elgondolkodtató ...! üdvözlettel Orsolya