Black Ice : Eredendőek erdejében

Látogatók száma: 51

Természet porondján, madarak dallamos éneke,
a szellő leheletnyi csókjára, álmából felébred-e?

Gigászi lombkoronák alatt pihen, levélpaplanon,
eltakarják, óvják a fák ágaikkal, szeretve nagyon.

Az erdő szelleme rá figyel, benne gyönyörködik,
csodálva, szivárványszínű palástban így őrködik.

Napsugár cirógatásban keresi a fény, tekintettét,
tündérek avartáncára szép életráébredésnyi, lét.

Megnyílnak virágok, mintha mind e percre várna,
elindul ő kecsesen oly nesztelenül a patakpartjára.

Víztükörbe áldás, hűsítőnedűje csillapítja szomját,
kalapot emelnek előtte a sohasem mérges gombák.

Villámcsapás lesújtott felrázza pokol, belsőfélelem,
mennydörgés lenne inkább, nem a kéz, a fegyveren.

Hirtelen fagyott csend ilyen íme ez időmegtorpanás,
előtekintettek egybeolvadva állt ő s előtte a vadász.

Szemeiben a mindenség, a természetes szépségi kép,
szívdobbantó gyengéd vadság szabadsága benne ég.

Ekkor térdre rogy zihál, s forróság, mellkasában tűz,
fegyvert elejtve rájön ilyen ha a sorssal szembesülsz.

Feltör belőle belső igazságszérumnyi, léteszméletes,
reményfokain lépdelve lélekben, érezve a tökéletest.

Lélektükrödben megláttam a láthatatlant, és áthatolt,
szeretve ölelném most magamhoz, ki szívemig hatolt.

Egy őzike így gyógyít, de tudd te, mint idő, ő elszaladt,
eredendőek erdejében, az ember így, egyedül maradt.