Black Ice : Ezerszirmú

Látogatók száma: 36

Régenst s egét, rég elhagyta a tekintetem,
éj fedele alatt élettelen, avar a fekhelyem.
Neszektől fű zsong itt, indított egér lehet,
simult lénye, már sírverem s bagolyköpet.
Felmélyfagyasztottan, múltidő szüntelen,
őrzi éjeken, pillehamvait légen, lélektelen.
Hallgatag terjengő elhúzza a tétlen hiányt,
márványeres sötétjét, szórva űrősútirányt.
Gondok fészke távol, oly közel a tekintete,
fojtóan élőkötélen lóg a foghatatlan, velem.
Virágot adnék, neki létvilági létezésem kell,
kiontott magzat víztelen ködpalástja, átölel.
Rokonabb, egyén fölötti visszája a végtelen,
testbeszédtelen igék közti verem, jöjj velem.
Tán csend ül, sötét csillag elhullva, lepattan,
félálomláz kapu, zizzenőkulcs, zárba kattan.
Felismerem, ó mindig tudtam, fel is merem,
félelemtől fennhangon, a fenkővét elveszem.
Mosollyal rám tekint, félkézzel simán legyint,
életlen kaszája csorbulatlanul, sorsot teljesít.
Kihalóvilágom én húzódok végső napsugárba,
halálangyala megkövetlek, búcsúzom imában.
Fenkővét kezébe téve, lépek hiszen, vége láng,
hűlt testem rabcellafal, megvilágosodás a lánc.
Lelkem vízhabokban, ő emel, voltam, vagyok,
lótuszvirágként újra itt, nem lettem elhagyott.