Black Ice :Felemelkedésnyi leérkezés

Látogatók száma: 45

Lezuhant lám mélybe ám, a föld őt átölelte,
magába fogadta hát, ki mégsem, így vetette.
Mélyre itt süllyedve, eme csillagfénytelenbe,
éjjel-nappal, hajnaltalan sötét naplemente.
Földanyaköribe zárt áldással, szeretetgörbe,
egyenes tartással legbelül, felszín felé törne.
Kiszáradva lent a csend s boldogságcseppje,
valami közeleg felé, reményeső, a sorskedve.

Belsőtűzét szítja,szívja forrásának vizét, íze,
kesernyésen édes, benne a lét, életnek nedve.
Kihúzza délcegen magát, irányt ad célja, elve,
végzet kezdetéig fel, előre, út az ismeretlenbe.
Telve van kúszó varázzsal világra, körülnőtte,
ragaszkodóan földhöz, mégis ő, feltörekvőbe?!
Felbukkanóként kitörve, szárnyal a képzelete,
valóságtalaján érvényesülve, test, lélek s elme.

Körbelátta saját természetét erő a felhő lehelete,
égi lehulló jókívánság ajándék, napsütés fénye.
Békesség egysége tápláló, ettől nyitottként telve,
oktalan pusztítást, bűnöket ő még, nem ismerve.
Ismeretlenek ekkor rögtön észrevették, szeretve,
kell nekem, szép, akarom most, rögtön kezembe!
Hajlott rá szelíden, fájdalom a bizalomnak bére,
kirúgták a talajt, otthonát, a hont, lét kitelepítve.

Magához vette gyermek, hazájában vázájába tette,
hervadt lassan a nagy urnájában, kínok közepette.
Ablakon, kerítésen, túlkereste mezejét, utolsó este,
miért nem olyan boldog, ezt a gyermek nemértette.
Sírnak a virágok hulló szirombélyeg faji rémerdeje,
magját szélszabadság felkapja, tekint, kérdés élet-e?
Rajtad áll, életkertész leszel, nevelve szeretetet vetve,
harmónia átélve, ami létezésrésze, univerzum szerte.