Black Ice:Napfelkelte

Látogatók száma: 48

Black Ice:Napfelkelte

Napnyugtával, nyugovóra térek én,
álomringatásban suhan, jön felém.

Legyen tudatdimenziói pont veled,
ugyancsak csalóka, álomképzeted.

Szélsebbelégességben tépve ébren,
életveszélyesen lessem-e végzetem?

Képlékeny létem értelmezésében,
életmérgezésem védjegye édesem.

Fényeretnekedbe égesd bélyeged,
érzéki éjféligénykéji édenképedet.

Vérlecseppenésembe létjelélen fél,
ajkadra alél a lélek s alvad már a tér.

Térbennképzelgéssí tényem véled,
éhségeddel szeretett szív halni téved.

Fehér lepellel takarsz eltűnve lépsz,
hajnalhasadásnyi kényszerképzeti rész.

Napsugárárban reggel a fürdés fájdalom,
tükörben halványodó önmagam, vakon.

Hiszen most látom a sebhelyt szívemen,
igazságharapásnyi jel, nyakon van jelen.

Eddig minden lényegében lényegtelen,
ha nem történt volna pont, miért velem?!

Halatlanul s halhatatlanul alul a fény,
ordítva születettgyilkossá vált a lény...

Érzem hogy szomjazza lüktetve artériád,
belsőátalakulási gátra hasztalan már imád.

Mit tegyek mint halálra-született élőhalott,
kúszva lassan be törtöm, az összes ablakot.

Kínoktól égővalóm utoljára csak hozzá siet,
testem s a lelkem mégis fagyott jéghideg...

Napfelkelte áldott-fénye így újra felragyog,
elporladok, fognak angyalok, boldog vagyok!