Black Ice: Szárnyalás

Látogatók száma: 34

Illattár lélegezhető rejtekén,
teremtő, zöld erőn át a fény.
Ébredő erdőn öleli a hajnalt,
neszei, lüktető látomási rajt.

Nőjél fel legyél a legnagyobb,
létezése, hajtja fává a magot.
Természet írta élő esély a cél,
idővel, karokban millió levél.

Napkoronán keresi a glóriát,
magasra, nyújtózkodóan ág.
Ő leszállt talán angyal lehet,
tartja, fatörzse a kegyhelyet.

Széttárja szárnyát a csúcson,
délcegen, jelen jövője múlton.
Letör egy ágat s messze száll,
visszatér, remény jönne már.

Felrepült habfelhőn úszva át,
mi más, alatta a rohanó világ.
Füves rétjeink felett itt köröz,
hazaérkezet, el nem költözött.

Ágaskodó gondolat járhat ott,
leérkezés, mégis fent vagyok.
Ágacska érzi egyesült részek,
együtt, épülő a családi fészek.

Költőhelyre jön új nemzedék,
költő, igaz erő a kikelő életért.
Tápláló ösztön génekben éber,
életforrás, mindent ez vezérel.

Röppenő időben fióka ugrana,
kirepülve, tovább kell szállnia.
Ismeretlen légvarázs mélység,
szabadság, ölelő kékség az ég.

Fészekági mag a szél felkapott,
elszálló, még messze fújhatott.
Repülés tovább szálló életjelek,
szeretet, itt földet érjen veled.

Égen körözve talán oly látható,
távolság, mi mégis átkarolható.
Egyre messzebb elment túlélni,
zuhanó, ma gyökeret kell verni.

Földelt tér mélyén belesüppedt,
életcsodán, előhajtva kitűnhet.
Szállóérv igaz sas szárnyalása,
életbizonyítéka, eredendő fája.

Gyökerei oszlopán várja a jelet,
lombkoronája, a felemelkedett.
Újabb szárnyaló ág távol mutat,
békesség, befészkelje ősi utad.