Emlék

Látogatók száma: 32

A fűzfa ága szomorkodva lehajlott a csónakázó tóra.

A fodros hullámok rég befagytak azóta,

mióta utoljára sétáltunk körülötte.

Az idő vas foga már megette

a padunkat min olyan sokat ültünk.

Minden nyáron szép barnára sültünk,

s bezsebeltük az elismerő pillantásokat

Szúnyogok ellen téptünk vadhajtásokat.

Visszhangzott az erdő a kacajunktól,

világgá kiáltva szabadultunk meg bajunktól.

Ha a tölgyerdő mesélni tudna,

aki hallgatná Mekkáig futna.

Mígnem megfogyatkoztunk.

Felnőttünk, dolgoztunk.

Elrepültetek, mint vándormadarak.

Csak az emléketek maradt, de az nagyadag.

Lehullottak, elszáradtak a levelek mind.

A tükörből is az ősz tekint

rám, egyedül maradtam.

Mint a szürke veréb a sárba ragadtam.

A cikket írta: Amarilla

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

zsoltne.eva

Kedves Amarilla!
Nagyon kedves elmélkedés, de kicsit szomorkás a vége. Hogy lennél te egyedül, hiszen mind itt vagyunk.
Na ezt most csak úgy mondom, hogy feldobjalak. Lehet, hogy ez egy régi emlék, ami most jutott eszedbe. De látod milyen fontosak az emlékek és már nyoma is van annak, aki elment. :-)
Puszi,
Éva

Black Ice

Szia Amarilla!

Nekem nagyon tetszik a versed gratula.

Tisztelettel üdv. Black Ice

Pinokkió

Szia!
Remélem a kirepült madaraid, azért vissza, vissza járnak:-)
Jóóóó!
Pinokkió