Mementó

Látogatók száma: 39

Üveges savókék a szeme, merev maszk az arca.
Ablaküvegen zünnyög a légy, tudjuk nagy lesz a harca
mindkettejüknek. Nem tudomást venni a mocskos tényről
megpróbálok úgy tenni, mintha rendben lenne minden. A fényről
és a közelgő tavaszról beszélek, pedig sírni lenne kedvem.Nem tehetem.
A főzelék meghártyásodott, a kanál a levegőben tétováz’. Megetetem.
A tányérból gúnyosan néz rám a habart kulimász. Pergamen száraz a keze
mellyel lefogja enyémet, ma utasítja el először némán az ebédet. A neheze
eztán jön. Bár madárcsontú rég, s az ágyig csak pár lépés a távolság, izzadásig
megküzdünk minden egyes centiméterért. Szemérmesen a pelenka is felkerül. Kifulladásig
beszélek minden lényegtelen apróságról rendületlenül, hogy megkíméljem. Mégis kit?
Magamat a kényelmetlen helyzettől? Az öregasszonyt az ólálkodó haláltól? Tartalékait
ő már felélte, az értelem alig pislákol a szemébe. Takaróját reszketve magára húzza,
a falióra tiktakja beleszól lélegzetébe, mely egyre ritkább. Homlokát koszorúzza
verejtéktől sötétlő vékony szálú haja, mely leginkább kenderkócra emlékeztet.Ez az öregség.
Ily nehezen szülte gyermekét, s a halála sem könnyebb. Fájdalmas a kezdet és a vég.

A cikket írta: Amarilla

előző cikk következő cikk

3 szavazat