Nagymamára emlékezem
Látogatók száma: 25
Versem 2009. november 5-én készült. Nagymamám 94 évet élt meg. Sajnos, még a temetésére se mehettünk el – akkor – olyan időket éltünk, hogy nem adtak beutazási engedélyt Erdélybe, még temetésre sem.
Emlékezem, még kislánykoromban
szünidőkben náluk nyaraltam.
Nagymamám már nagyon idősen
állt az udvarban szálfaegyenesen.
Kedves mosollyal várt engem,
nagy tál epret tartott kezében,
ősz haja lobogott a szélben,
hosszú ruhában tipegett elém.
Hozzá mindig örömmel utaztam,
füstöt eregető hosszú vonatban
kanyarogva a fenyőfák között,
az ablakban állva ábrándoztam.
Bámultam a csodás erdélyi tájat,
az égig felnyúló fenyőfákat,
élvezettel szívtam magamba
a sűrű erdő ózondús illatát.
Boldogságom nem tartott sokáig,
közeledett a front a határhoz.
Rokonoktól búcsúznunk kellett,
elhagyni kedves otthonunkat.
Édes jó nagyanyám karjába zárt
fülembe suttogta: utoljára lát.
Háború zord szele kegyetlenül
nagyon messzire tőle elsodort.
A jövendölése beteljesedett:
többé engem nem ölelhetett.
Nemsokára postás hozta a hírt:
Ő elment örökre; ott nyugszik
a havasok aljában, Páva község
temetőjében, fenyőfák tövében
őseink mellett alussza örök álmát,
s az égi mezőkről tekint le ránk.
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
időrendi sorrend
Megható történet! Puszi: Lyza
Szia: Katalina
Kedves Katalina! A nagymamám "anyus" életem meghatározó embere volt és ma is az! Szomorú lehetett, hogy a temetésre nem tudtál elmenni, hú! üdv Orsolya
Apkámat se engedték be, még látogatóba sem, mivel mint magyar tartalékos katonatisztként szerelt le az első világháborúból, csak után helyezték oda, amikor - egy rövid időre - Erdély újra a csonka hazához került.