Saját verseim

Látogatók száma: 9

Szilágyság szülöttje

Dobrai Zoltán, 2009. 02. 22.

Tagadjam azt mire büszke, vagyok?
Lennék én más ember, de nem tudok!
Valami szilágysági kór szállt rám,
De nem olyan, amit én akarnám.

Diósadi paraszt őseimnek,
Minden jót és rosszat köszönhetek,
Mi tagadás rájuk nem haragszom,
Az ő konok fajuk az én fajom!

Nagy költő innen ment Érmellékre,
Isteni szerető keresésre,
Végül Budapestre ment meghalni,
Lelke onnan szokott vissza járni!

Visszajár az én lelkem is gyakran,
Érzem, hogy velem valami baj van,
Ha álmodom, Szilágyságot látok,
Jaj, felébrednék én, de nem tudok!

Tőle örököltem, bús szemeim,
Valós valótan igaz hiteim,
Forr az én vérem, ha nőt csókolok,
Akkor is, ha csak rossz szajhát kapok!

Se tagadni, de se bizonyítani,
Rokonságom nem tudom elhinni,
Ősi gyökereink mi közösek,
Köszönet a Diósadi földnek!

Szilágyság szülöttje volt ő s én is,
Oly mások vagyunk mi ketten mégis!
Csak a lelkünk törékeny lett nekünk ,
Igazán mi csak Idest szerettünk!

Ködös őszi nappal

Dobrai Zoltán 2006.11.19.

Mentem, láttam: jönni, az óriást,
nagy szemeivel, gőggel nézett ő,
mint Ides fia és a nagy költő!

Érmelléken fene köd szállt alá,
bujtatni szilaj, szerelmes fiát,
ki nem szégyellte romos kúriát!

Jött: Léda, Csinszka meg sokan mások,
támogatva a költőt, a zsenit,
dicsőítve rosszat, jót s mindenit.

Nézetem ködön át és közeledtek,
sok volt ismerős, Szilágyságiak,
Ides ősei, Diósadiak!

Hideg és ködös napon, de szép volt,
találkozni vele, kint Földúton,
jaj ,ez csak képzelet nincs mi, fájjon!

Ha hittem, csak látomás volt minden,
nekem megérte így boldog vagyok,
Neki, zseninek földije vagyok!

Van egy város

Dobrai Zoltán 2007.10.26.

Ott,Erdélyben van egy város,
Ő fellát a Terbetrére,
Mint Istenek szent hegyére!

Nekem nagyon kedves, áldott
Nincs más ilyen bár hol járok ,
Csak ne fogná soha átok.

Fent a csúcson ott vagyok én,
Lelkem pihenni jár oda,
Mert nekem csak az a haza!

Mondhatjátok magas s csúnya,
Terbete hegyének csúcsa,
Gyűlölni nem tudom soha….

Ha Hellásznak szép a tenger,
Nekem szebb a hegy s a város,
Szép ha még nem is lakájos.

Sok szép emlék, sok szép lány,
Ott vannak kocka köveken,
Ma ott járok én csendesen!

Régi város , régi én is,
Álmaimban ott bolyongok,
Nem ifjan de még is boldog!

Évszakok jönnek és mennek,
Mindegyik csodás szívemnek,
Mert örökre azok lesznek!

Üzenem
Dobrai Zoltán 2005. 11. 25.

Üzenem Erdélyi hegyeknek:
magas, gőgös, büszkék legyenek,
állják még eljövő viharok,
s teleket, ha még olyan zordok embereket, akik rombolják,
megsemmisíteni akarják!

Álljanak még évezredeket,
táplálják a folyó vizeket,
fák alatt vad otthont találjon,
az ember gyönyörrel sétáljon,
nézze szép ragyogó bérceit,
semmi ne legyen mi megrendít!

Mi Szent és ősi földünk nekünk,
ránézve látjuk, erős hitünk,
mert olyan biztos erőt adó,
a legkiesebb szirt és ormó,
mint hívőnek a zsoltár szava,
ez szívünk óhaja s parancsa.

Elkorcsosult fajtánk, ki magyar,
minket letagad és nem akar,
Olt , Maros , Duna vize vigye,
mint mocskot ,szennyet a tengerbe,
boldogságát, ne lelje soha,
mert ő a nemzet gyalázata!

Kárpátokat látod?

Dobrai Zoltán 2006. 05. 22.

Már a nyár szele csapkod,
távol látom alakod,
szívemben Te vagy velem,
Szép Aranyos Édesem!

Messze Kárpátok hegye,
fehérlik, fehér színe,
az: zord és hideg nekem,
jaj, maradj meg Kedvesem!

Szép csúcsaival állva,
igaz holnapra várva,
csak mi maradunk ketten,
büszkén és szerelmesen.

Hó elolvad lassan, nyárba.
maradunk egymást várva,
szépnek és szerelmesnek,
én nem adlak senkinek!

Kárpátokat ott látod?
Az Te igaz világod,
ma is a maradt nekem,
nekünk közös Kedvesem!

Vannak szebb hegyek talán?
Lehet! De nem igazán!
Nekünk szebb sehol nincsen,
ez miénk s nekünk minden!

Nyárban: hideg, zord, fehér,
de kárpótol mindenért,
ez a hazánk-otthonunk,
boldogak csak itt vagyunk!

Ég kékje, mint szemedé,
mit néznék öröké,
álmodni csak így tudok,
élni is így akarok!

Másnak mi szépek vagyunk,
mást soha nem akarunk,
Kárpátok, hegyek és mi,
oly csodás, oly Isteni!

Erdély

Dobrai Zoltán 2006. 03. 01.

E szó és táj, mást jelent, mint neked,
mert nekem sokkal szebb és kedvesebb,
kies vagy hideg s rideg táj neked,
nekem Szenet Otthon és Hű haza,
oly boldog örömmel vágyom vissza!
Neked a nyár is sokkal hidegebb.

Vad patak, vadult árjával: nekem, csak édes nyugtató látvány jelent,
ha rombol én, akkor is szeretem,
nincstelen de büszke a nyomora,
nekem akkor is édes ez a haza!
Kérnék: érte feláldoznék mindent!

A mi nációnk: gőgös és büszke,
fejet nem hajtunk, alamizsnáért,
idegen vagy saját fajtánk lenne,
ki szóval, gyalázz s rútul, megalázz,
ki hitünkre nem figyel - nem vigyázz,
revansot soha nem vennénk gaz tettért!

De sokat megaláztak, s gyaláztak,
nekik mi csak nyűgöt jelentettünk,
jók voltunk néha, rideg adatnak,
sokszor sehol minket nem akartak!
Meg és kitagadtak, ha kedvük volt,
nekik , fajtánknak nem lett szégyenfolt,
fájt, de erősebb lett igaz hitünk!

Mi lenni fogunk, ha minden pusztul,
vad világ , Isten haragja rombol,
hegyekből rút látványt csinál rútul,
Föld önmagából kikelve pusztít,
bennünk akkor is erős lesz a hit,
mert a mi Jó Istenünk ránk gondol!

Hegyekkel, édes forrásaiddal,
ősi fenyvesekkel, tavaiddal,
hideg, zord telekel s dalaiddal,
vagy az örök és Szent Mekkánk nekünk,
irántad hű, büszke a mi hitünk,
bátran kiállunk minden viharral!

Jöttek és kiirtani akartak,
halni, igaz haltunk: kipusztulni,
elnémítani soha nem tudtak,
a Trójaiak hoztak falovat,
de mi megbabonázón nem olyat!
Daccal, ésszel tudtunk megmaradni.

Erdély édes s olyan szép szó nekünk,
másokra nem kenünk gyalázatot,
megmaradásban mi hittel hiszünk!
Istenem! De fájt gaz megalázás,
saját fajtánktól jogtalan szidás!
Kaptunk igaztalan bírálatot.

Hittünk erősebb, mint gráni szikla,
maradunk, ha fogyva, de örökre,
és nem térden, hanem büszkén állva,
megmaradunk, itt ahol otthonunk,
mert vasakarattal: mi akarunk,
élni, lenni e tájon örökre!