Saját verseim

Látogatók száma: 14

Ezek számomra nagyon fájók!(((((((((

Búcsú édesanyámtól…

Dobrai Zoltán 2007. 11. 05. Debrecen

Zihálva, kapkodva vetted a levegőt,
Jaj, nem az fogyott el, hanem a Te időd!
Álltam melletted tehetelenül sírva,
Valami nem létező csodára várva.

Te láttad az én legelső lélegzetem,
És Neked a legutolsót kellett nekem,
Kegyetlen ez a sors mit el kell fogadnom,
Ellene Istennél sem reklamálhatom!

Hordtál szíved alatt, adtad az életet,
Most én nem találtam semmi segítséget,
Adtam volna még azt is mi nekem nincsen,
Még akkor is, ha ő maga az Úr Isten!

Vártál, míg érkezünk, elmenni nem tudtál,
Nem tudott Téged legyőzni a gonosz halál,
Szíved anyai maradt a végső harcban,
Tested ernyedten feküdt az ágyban!

Cserbenhagyott az élet Téged Jó anyám,
Most már nincs nekem többé: anyám sem apám!
A végső döntést mi nehéz elfogadni
Mit már soha nem lehet megváltoztatni.

Fogtalak féltve- szeretve, koporsódba,
Tettem tested fájó szívvel nagyon sírva,
Látni akartam végső, utolsó helyed,
Hol és hogyan pihen meg örökre tested?

Melletted voltunk a végső pillanatban,
Ha van vigasz nekem, csak ez van a gyászban,
Mi Rád adtuk a legszebb halotti ruhád,
Mert fent a menyben angyalok már várnak Rád!

Jaj, de nagy csend van.

Dobrai Zoltán 2007. 03. 01.

Hol sírok és fejfák sorakoznak,
most olyan sokan csendben hallgatnak,
mennyi szenvedés? Fájdalom alszik,
sóhaj s nyöszörgésük nem hallatszik!

Hányan kérték Istentől kegyelmet?
Hogy tovább már ne kínozza őket...
Fájdalmas éjszakák alszanak itt,
már nem kínozza fájdalom senkit!

Önként vettek véget szenvedésnek,
mert bűnük volt, hogy ők szerelmesek!
Mások elhagyatva névtelenül,
éltek és haltak meg hitetlenül.

Kik a temető szélén fekszenek,
bűnösök embernek és Istennek,
mert kezet emeltek életükre,
tették azt, amit tettek vesztükre!

Ártatlan kis csecsemő porai,
fejfának nem látszanak betűi,
ő meghalt még mielőtt élt volna,
ma már nem kell senkinek a pora!

Itt alszik sírban nagyúr és szolga,
csak más-más díszesebb koporsóba,
legvégső kegyet egyenlőn adnak,
a Földi szolgának és nagyúrnak
Halottak, csendben némán: de várnak,
kürtjelére a feltámadásnak,
ítéletre ők már készen állnak,
hisznek az Isteni igazságnak!

Mi már nem

2006.01.25.
Jaj apám, sírkertet nem mértünk,
most már soha, nem is mérhetünk,
Tőled nem kérdeztem, hol legyen,
tested örökre hol pihenjen?

Már késő, hiába akarnám,
vétkeztem ellened jó apám,
tudom én: vétek és bűn marad,
már nem tudom, Te hogy akartad!

Elmentél, messze voltam Tőled,
és akkor nem voltam ott veled!
Nem fogtam meg lehajló fejed,
nem éreztem ernyedő kezed!

Hideg szobában és hidegen,
feküdtél egyedül s mereven,
néztelek sírva , állva s szótlan,
ott voltál mellettem de holtan!

Mélyről jött fájdalom szorított,
életünk lepergett nekem ott,
voltam vidám és beteg gyerek,
most is mellettem éreztelek.

Kint az udvaron ravatalnál,
ahol a pap érted prédikál,
körbe állt a család utoljára,
ének szólt Szent zsoltár hangjára.

Át a falun: csendben és némán,
mentünk halottas szekér után,
a halott most, Te voltál apám,
de neked ezt, hogy is mondanám?

Rögös úton a fagyos sírba,
maradtál holtakkal s magadba,
én már csak ott az égben látlak,
égiek méltónak találnak!

Az én sírom.
Dobrai Zoltán 2007. 02. 17.

Dudva s csalán borítja sírom,
én azt soha, látni nem fogom,
fejfám korhadva, dőlve áll,
nekem akkor már ez sem fáj!

Nevem elmosta az enyészet,
anyakönyvemben megnézheted,
ki is voltam, miért éltem?
Akkor nem számít a lényem!

Mit hagytam hátra, utókornak?
Nincsenek kik, elszámoltatnak,
éltem, voltam és meghaltam,
de nem sajnáltam önmagam!

Itt én nyugodni nem akarok,
haza holtan is visszavágyok!
Nekem az marad otthonom,
még ha éppen az a sírom...

Senki nem keres, nem hiányzom,
itt sem, ott sem, én ezt jól tudom!
De ott szebb lesz örök álmom,
jaj, nem tudom, miért vágyom?

Szerettem, gyűlöltem, míg éltem,
harc volt önmagammal életem,
nagy-nagy csendre vágyok végre,
otthoni fekete Földbe!

Sírom jeltelen marad s örök,
majd akkor ennek én örülök,
titkom megmard, csak magamnak,
tetteim el nem árulnak!

Mennyünk

Dobrai Zoltán 2008. 12. 28.

Mennyünk ketten ki a temetőbe,
Rakjunk koszorút friss hantú sírra,
Gyerekünk ki meg nem fogant soha,
Ő fekszik fehér kis koporsóba,
Öleljük ott át mi egymást sírva!

Látod soha öledbe nem vetted,
Szíved alatt magzatod sem hordtad,
Anyai csókod neki nem adtad,
Még is játszunk bűnös álmainkkal,
A be nem teljesült vágyainkkal.

De jó lenne, ha közös másunkat,
A karjainkba tudnánk tartani,
E gonosz világnak megmutatni,
Hogy mi tovább élünk együtt ketten,
Benne a meg nem fogant gyerekben!

Feledjük el, mert kisded játék csak,
Nekünk nem volt és nem lesz gyerekünk,
Mi volt s ma is van, az a szerelmünk,
Add a kezed, fogjam azt erősen,
Mert még holnapunk is szép kell, legyen!

Szólt az ének.

Dobrai Zoltán 2007. 06. 07.

Te benned bíztunk... szólt az ének,
Magasra : fajtám Istenének!
Harangok kondultak komoran,
Égre néztek magyarok szótlan.

Vágyak haltak, akkor szörny halált,
a lélek vigaszra nem talált!
Hiába volt ott minden kérés,
Nekünk nem lett semmi megértés.

Istenük kibe bíztunk, hittünk,
Jaj, most nem segítettél nekünk!
Csonkulva de élve, maradtunk,
Hitbe: éltünk, tudtunk s akartunk.

Fájt sebzett lelkünk, mi tagadás?
Késő tudni ki volt a hibás!
Remény :volt ,van és még élünk lesz,
Mert ez ami kell igaz hithez!