Tó
Látogatók száma: 138
Fák haja
kúszott a mennybe,
az ég hasaalján
bokrok ereztek,
mélyre eveztek
a csöndbe.
Árnyalakunkba
hínár dallam fonta,
híven szőtte tovább
a hajnalhalászok
örök hálót hajtó,
szótlan mozdulatát.
Téged a föld, engem
csillag hűvöse járt,
s felreppent águnkra
a hintázó való.
Őt ringatta velünk,
táncoltatta a tó.
A szoknyádról egyszer
majd elfájdul a ránc,
elmerült köveken
csikordul meg a lánc,
a víz illatába
a hold beleremeg.
Magunk sem maradt,
magunk sem maradunk.
Helyünk többé már meg
nem állapítható,
mint víz csillogása,
ki nem oltható.
A cikket írta: Juhász András Géza
Hozzászólások
időrendi sorrend
Öhöm... Már nem vagyok elég? :)))
Jó éjt! Aludni kék!
Jó éjt!
Hát mit csináljak nagy magányomban?
:)
Jó éjt! Aludni kék!
Nem csak ő olvas ilyen későn. Velem van éppen. :) Félig meddig... :)
Szeretem ezt a versedet...
A föld és a csillag távolsága kettőtök közti érzelmi, szellemi, hasonló távolságra utal?
En se tudom, h. melyik... Igy van.
Olvasol meg ilyen kesön is? Nem jo jel! :D
:)
Ó, de szép! Vágyódást, és némi szomorúságot érzek a sorok között. Vagy a szép emlékek így törtek elő?
Üdv,
J.
Olvasol meg ilyen kesön is? Nem jo jel! :D
Üdv,
J.