Egyik kutya, másik eb - egy oltás viszontagságai

Látogatók száma: 60

Elérkezett az ősz, végre itt az idő, hogy kutyánkat, Mázlit beoltassuk veszettség ellen. Mázli utcáról pár hetesen mentett kitudjami fajtájú eb, csak találgatni tudunk, milyen felmenők vére csörgedezik ereiben. Aztán lett még egy kutyánk, mert a lányom vagy fél évvel ezelőtt becsalogatott egy veterán korú rozzant németjuhász keveréket az utcáról. Elnevezte Bumerángnak, mivel mindig visszajött hozzá. A család idősebb tagjainak kissé gondot okoz a név megjegyzése, ezért néha Pumuklinak hívják, mi pedig úgy döntöttünk egy ideje, ráadjuk a rövidebb Maci nevet, igaz, a felsoroltak miatt nem mindig sikerül elsőre eltalálni, hogy is hívják valójában. Az egyszerűség kedvéért hívjuk Macinak. Szóval Maci oltását most elnapoltuk, először a törzstagét kellett megoldani.

Ez úgy zajlik le elméletben, hogy az orvos megjelenik, kettő perc alatt letudja az oltás technikai és adminisztratív részét, aztán elviharzik az oltás árával a zsebében. Ehhez képest a gyakorlat merőben más forgatókönyvet mutatott. Hát, lássuk.

Megérkezik az állatorvos. A két kutya tombolva ugat a kapuban, mert persze a férjem - azon gondolattól vezérelve, hogy ha nem zárja be őket a kennelbe, akkor a mozgástól lenyugszanak -, szabadon hagyja őket. A férjem kimegy, megkísérli az oltandó kutyára rátenni a nyakörvet és a szájkosarat. Ez megy is neki, bár közben Növényi Norbert mozdulatait sikerül produkálnia, ahogy a kutya és ő küzdőszellemtől átitatva érdekes elegyet alkotnak a földön. Eközben az állatorvos türelmesen, majd az eltelt idő arányában egyre türelmetlenebbül áll a kapuban, öreg németjuhász keverékünk pedig kihasználva az adandó alkalmat, kislisszan a félig nyitott kapun. Teszi mindezt azért, mert kóbor eb múltján nosztalgiázva előszeretettel turkál a Szembeszomszéd évek során, nagy gonddal felépített magán szeméttelepén. Persze már javában sötét van, úgyhogy mindezt a tényt csak sejtjük, ahogy Maci eltűnik a jótékony sötétségben, legalább az állatorvos nem látja, mivel is üti el az időt. Közben a ketrecharccá szelídült oltás project ott tart, hogy az orvos különböző szögből próbál beletalálni Mázli hátsó felébe, amit az egy szökellő szarvast is meghazudtoló mozgással mindannyiszor elhárít. Végre, ötödszöri próbálkozásra sikerül beledöfni a fecskendőt Mázli hátsójába, ezt a kutya harcos felmordulással és még nagyobb tombolással nyugtázza.

Túl vagyunk rajta, fellélegzünk. Az orvos kocsijának csomagtartójában történő adminisztráció van már csak hátra. Eközben Mázli teljes hangerőn adja tudtára az orvosnak, milyen ritkán is jöjjön erre legközelebb, mert ha nem, tutira pár deka hús híján fog hazakerülni. Férjem pedig átmegy a Szembeszomszéd udvarára, hátha sikerül befogni Macit. Szembeszomszéd és egész családja ingyen mozi gyanánt a teraszról nézi felettébb érdekesre sikeredett előadásunkat. Míg férjem önkéntes sintért játszik, én ecsetelem az állatorvosnak, hogy tulajdonképpen nem gyakran fordul ilyen elő, és Mázli, akit az imént oltott be, soooohhhaaaa nem vetemedne ilyen cselekedetre, hogy utcára szökik, sőt, leül és szépen megvárja, amíg közlekedünk a kapun ki és be. Megspékelem egy kis dicsekvéssel, hogy milyen fegyelmezetten etetjük őket, vagy engedjük ki a kennelből, és minden alkalommal első szóra be is mennek oda. Az állatorvos elismerően bólogat, nahát, milyen jó helyen is vannak ezek a kutyák, milyen szigorú nevelésben részesülnek. Ekkor férjem, végszóra visszahozza Macit csatangolásáról. A kapun való beengedése közben katonásan szófogadónak bemutatott Mázli kutyánk azonnal kivágtázik az utcára. Alkalmi süketté is válik egyben, mert "Jössz ide!", "Befelé!" és hasonló felkiáltásunkat nem sikerül meghallania, inkább gyors köröket ír le szimatolva kapunk előtt és az állatorvos kocsija körül. Állatorvosunk árnyalatnyi bizonytalansággal a hangjában biztatja kutyánkat, hogy jobb lenne, ha mégis csak betalálna a kapun. Mivel nem látja, hogy szája habzana, vagy acsarkodástól villognának fogai, mégsem kap a szívéhez, türelmesen megvárja, míg férjem sintérből pásztorrá avanzsálva betereli a kapun.

Fellélegezve és hangos viszontlátásokat skandálva látjuk, amint állatorvosunk végre elhajt, maga mögött tudva mai legembertpróbálóbb feladatát. Szerencsére nem látjuk a fejében rólunk kialakított véleményét, viszont erősen sejtjük, ahogy gondolatban a helyi kutyaiskolában képzel el minket, hogy minden nap gőzerővel edzzünk kutyáink jó modoráért.

A cikket írta: Grace

támogatóink