Régi idők embersége

Látogatók száma: 13

Nem tudom, ki hogyan van dolgokkal, de néha olyan fura és olyan érzésem van, mintha ezer éves lennék. Sokszor a felmerülő emlékek is olyan érdekesek és távoliak is. Amik valamikor régen történtek meg. Gyermekkoromban, mikor azt hiszem sokan vissza sem emlékeznek, Én egészen két éves koromra vissza tudok emlékezni. A miért-et nem tudom, csak hogy emlékszem és ez néha megnyugtat. A nagyikám emléke, vagy az öcsém születése előtti idők és utána. Érdekes, ezek valami iszonyat régen voltak, de mégis emlékszem rá.
Előttem van édesanyám, akinek hatalmas hasa volt és szaladgáltam az udvaron, de elestem és kibicsaklott a bokám, nem tudtam lábra állni és édesanyám felültetett a hasa tetejére szaladt velem az orvoshoz, pedig már utolsó időszakban volt a terhessége.
Szerencsére nem törtem ki a bokám, csak ficam, de fájt és pihentetni kellett, de Én igen mozgékony gyerkőc voltam.

Nagyon sokat szaladtam, fogócskáztunk és bújócskáztunk, labda játékot játszottunk az utcán. Igaz, akkor még néha tévedt be az utcába egy- egy autó, és az sem jött gyorsan. Aztán mi gyerekek pedig szívesen ültünk az út szélén a kövön és beszélgettünk nagy dolgokról. Melyek mára vagy megvalósultak vagy szétfoszlottak,mint a csapat.
Sokan elköltöztek, férjhez mentek, megnősültek. Abban az időben sok lakásban lakott albérlő, a főbérlővel együtt. Egy szobában, akár hárman - négyen laktak és a konyha közös volt a főbérlővel. Meg volt beszélve ki, mikor főz és használja a konyhát és a fürdőszobát. A mosás is egyeztetett időpontban történt. Ma már mindenki bérel lakást vagy leginkább önmaga lakik. Annak idején a középiskolások is albérletben laktak és sokan egy szobában. Volt, hogy aki nem a szobában, az a konyhában mert nagy lakókonyhás lakások voltak és ott az ágyon aludt. Valószínű kényelmetlen lehetett, de mégis sokan laktak egy lakásban. Így egészítették ki a kevéske jövedelmet az asszonyok, hogy az albérlőknek főztek és mostak is plusz pénzért a lakhatás mellett. Akkor még nem volt adózás, és szépen megéltek az emberek. Különböző helyekről érkező emberek laktak egy lakásban. Bizony sokszor kiszolgáltatva is sok dolognak, mert azért mondjuk meg a 60- 70-es években középiskolába kerülő fiatalok sem voltak még egészen önálló életre kész emberek. De tanulni kellett, és hogy jobb jövedelme legyen, mint szüleinek egy bányában, egy gyárban, akkor tanulni kellett, de a betegség pedig megint gyerekké tette Őket és szülőtől távol laktak sok kilométerre. Olyankor a főbérlő segített, ha olyan volt. Emlékszem nálunk is laktak sokan az évek során. Különböző helyekről érkeztek és aztán összeszoktak. Volt, hogy mi hívtunk orvost, mentünk gyógyszertárba, mert a betegnek gyógyulni kellett. Azért ilyen helyzetben karantént is tartani kellett, nehogy elkapjuk mindannyian a betegséget. Aztán anyám mindig főzött húslevest a betegnek. Anyám nagyon dolgos és jó asszony volt. Szerette ezeket a gyerekeket, mint a sajátjait. Ápolta Őket, megfedte Őket és pátyolgatta is a lelküket. Voltak szabályok, amiket be kellett tartani. Mi gyerekek voltunk, de a fiúk szobájába csak takarításkor volt szabad bemenni és csak segíteni az anyunak. Azt, hogy kopogsz mielőtt benyitsz, azt korán meg kellett tanulnunk. Nekünk is jól nevelt gyerekeknek kellett lenni, ezt láttuk a többiektől is. Aztán, mikor ballagtak vagy szalagavatót tartottak, akkor bizony sokszor előfordult, hogy a rokonságukat is elhozták hozzánk. Akkor megtelt élettel a ház. A lányok nem voltak jó albérlők, mert veszekedtek, civakodtak. A fiúk jobban tudtak magukon uralkodni és néha volt vita köztük, de anyám békítő szavai mind a két felet könnyen megtudták nyugtatni.

Sok mindent tanultunk mi is tőlük és Ők is tőlünk.Volt, hogy mikor elköszöntek már ajánlották az iskolába másoknak a lakást. Így sok generációs ismeretségek alakultak ki. Nekünk is segítettek a tanulásban. Ha valami nehezebben ment, elmagyarázták. Kikérdezték a leckét. Volt olyan is, akinek nagyon szegények voltak a szülei és nem tudtak minden költséget fizetni, az olykor segített apámnak a ház körüli munka elvégzésében.

Ma bérházakban lakunk és egymást sem ismerjük, és ha véletlen kilép, bezárjuk az ajtót, hogy köszönni se kelljen neki. Milyen érdekes? Annak idején együtt laktak és tisztelték egymást. Én szívesen emlékszem azokra az időkre, mert láttam anyám arcát nagyon boldognak, mikor a szülők is jöttek és köszönték a segítséget, mert hát anyám valóban felelősnek érezte magát azokért a gyerekekért is. Emlékszem volt kapuzárás, amit nekik be kellett tartani komolyan ám. Nem lehetett hajnalban hazajönni részegen, és nem lehetett lányokat elhozni. Sőt, minden keményen ellenőrizve volt. Anyám az ellenőrzőjüket is megnézte és bizony megszidta Őket, ha valami nem stimmelt.
Ő mindig azt mondta,a nevelt fiaim. Valóban azok voltak, mert ellenőrizte Őket, ápolta, etette Őket és segítette Őket, ha kellett. Ő volt anyjuk helyett, anyjuk.

A fiúk, pedig szülőstől hálásak voltak azért, amit értük tett. Amíg a régi házban laktunk, addig sokan felkerestek minket már családostól is, és bemutatták családjukat, feleségüket, gyerekeiket. Szép emlékek.
Mióta itt lakunk nem tudják hova tűnt. Nem tudom azóta a régi címen kerestek- e minket. De anyám ma is emlékszik rájuk sorolja neveiket, és cselekedeteiket is. Ismerte mindet, egytől egyig. Szerették is nagyon.

Ma már abban a világban élünk, hogy félünk egymástól, és ha lehet nem is szólunk egymáshoz. Ritka, ha beszélget valaki valakivel bármiről is.
Az emberek elrohannak egymás mellett, és begubóznak.
Hova lett a régi szép idő, mikor ember ember barátja és társa volt.
Igaz, anyámék abban a háborús időben nőttek, ahol összetartottak az emberek. Ma mindenki rohan és minden fontosabb egymásra figyelésnél.
Ha valaki elesik az utcán, csak néznek és tovább mennek. Ja, és jó ha nem tesznek megjegyzést!

Rosszindulatból jobban állunk, mint emberi jóságból.
Pedig, ha meg akarjuk magunkat menteni össze kell tartani és egymásra figyelni.
Nem elrohanni egymás mellett.
Ma a boltban egy kisfiú állt a sorban utánam és egy tasak rágcsálnivaló volt nála, de Én bevásároltam és nálam sok tétel volt. Szóltam a gyereknek menjen elém és fizesse ki azt, Én ráérek, meg az Én elpakolni valóm sok lesz, Ő meg had rohanjon, már várták kint. A pénztárosnő kérdezte miért?
Mondtam emberségből, mert Én ráérek, Ő meg kénytelen lenne kivárni a sort, míg fizetek elpakolok és elmegyek a cuccommal, míg egy perc és már itt sincs.
Azt hiszem, ezt hívják emberségnek. Pedig Én idősebb vagyok, de ez sem korfüggő dolog!!! Mint, annyi minden életünkben.
Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb és összetettebb dolog a Földön.
Mi emberek nagyon sokra tartjuk magunkat, pedig mi is csak kis pontok vagyunk, és nem küzdeni kellene egymás ellen, hanem megérteni egymást.
Torzsalkodunk, küzdünk ahelyett, hogy megismertetnénk egymást, egymással. Egymás tisztelete és egymás kultúrájának megismerése a legfontosabb dolog a világon ahhoz, hogy tudjunk egymással együtt élni.
Emberség, melyből mindenki kapott, de valahol fejlődés vagy növés közben elvesztette. Nem ártana megkeresni!!