Apám sírja
2010. szeptember 27. - Látogatók száma: 408
Válasz erre: Pinokkió
Nagyon köszönöm kedves Éva a dicséretet!
...És azért mert az első fele talált téged szíven, azért még nem nyakazlak le;-) De az igazat megvallva, igaza van Orsinak, egy hely van, ahol nyugodtak lehetünk az életben, a temető csendjében:-(
Pinokkió
Válasz erre: Divi Éva
Lenyűgöztél és nincs szavam.
Egyszer ugyan azt mondtam a vállalkozó és gazdag főnökömre, hogy lennék a családjában egyszem örökös, de azonnal eszembe is jutott, hogy napi 14-18 órát melózok Neki, hogy koordináljak és előkészítsek dokumentációkat a különböző szerveknek és elvárásoknak a pályázatokon, és amit Ő csinál, az ezen felül van. Bizony mikor már kiestem a munkából és réges régen nem dolgoztam ott, akkor is csöngött a telefon ezt vagy azt honnan lehetne gyorsan elővenni, megtalálni. Igen tudtam, mi hol van, és mit hol lehet megtalálni. A rendszert ami egy többfunkciós adatbeviteli rendszer volt magam csináltam meg, és egy kattintással tudtam adatokat pillanatok alatt elővarázsolni és dokumentálni. Nem zseni voltam, hanem alapos. Féltettem a munkámat és ezért inkább volt hogy szombaton, mikor mindenki pihent buszoztam a másik városba, hogy elvégezzem ami elmaradt a hétből, mert kollégák szállítotak, és ha ők jöttek nekem is kellett. Igaz, nem minimál bérért dolgoztam, mert elismerték, hogy dolgoztam és mennyit, volt is irigyem bőven, de akkor soha senki nem irigyelt, mikor buszoztam és egy telephelyen az Isten háta mögött tök egyedül ültem és dolgoztam, és éjszaka az országút szélén álltam és vártam a buszt, ami vagy megállt, vagy nem , vagy stoppal mentem a városba a buszpályaudvarra hazautazni. ÉS majdnem megvirradt mikor ágyba estem hullán, hogy hétfőn mikor bementek a többiek, a dokumentáció mindenki asztalán ott díszelgett, és tudtak belőle dolgozni, a főnököm kapta az összesítőt, és hétvégén otthon olvastam a pályázati kiírásokat, melyik érdekes volt azt kijegyzeteltem és letettem a főnököm asztalára, hogy egyeztessen, és sokszor csak azt látták, a főnököm vállamra teszi a kezét és mond egy számot, elmegy és majd délután kapok egy süteményes tálcácskát tőle. Azért, mert azt mondta melyik pályázatra adjuk be a jelentkezést és én tudtam milyen iratot és dokumentációt kell összeszedni és odaraktam az asztalra, és kalkulációval mindennel együtt.
A süteményt a többiekkel közösen ettem meg, de ők irigykedtek, hogy én miért kapok, és ők miért nem. Ha manapság összetalálkozom a főnökömmel, vagy családjával abban a városban ahol lakom, akkor bizony azonnal megállnak, felvesznek és hazavisznek, vagy oda, ahova akarok menni. De ezért letettem az asztalra a magamét én is, és a céghez semmi közöm nem volt, mindössze annyi, hogy onnan éltem, és nem akartam elveszíteni a munkahelyemet, ezért dupla keménységgel dolgoztam, hogy megéljünk. Én voltam a családfenntartó.
Ezt végiggondolva ma már egy vállalkozóval sem cserélnék. Élek és jut levegő ennek örülök.
...És azért mert az első fele talált téged szíven, azért még nem nyakazlak le;-) De az igazat megvallva, igaza van Orsinak, egy hely van, ahol nyugodtak lehetünk az életben, a temető csendjében:-(
Pinokkió
Egyszer ugyan azt mondtam a vállalkozó és gazdag főnökömre, hogy lennék a családjában egyszem örökös, de azonnal eszembe is jutott, hogy napi 14-18 órát melózok Neki, hogy koordináljak és előkészítsek dokumentációkat a különböző szerveknek és elvárásoknak a pályázatokon, és amit Ő csinál, az ezen felül van. Bizony mikor már kiestem a munkából és réges régen nem dolgoztam ott, akkor is csöngött a telefon ezt vagy azt honnan lehetne gyorsan elővenni, megtalálni. Igen tudtam, mi hol van, és mit hol lehet megtalálni. A rendszert ami egy többfunkciós adatbeviteli rendszer volt magam csináltam meg, és egy kattintással tudtam adatokat pillanatok alatt elővarázsolni és dokumentálni. Nem zseni voltam, hanem alapos. Féltettem a munkámat és ezért inkább volt hogy szombaton, mikor mindenki pihent buszoztam a másik városba, hogy elvégezzem ami elmaradt a hétből, mert kollégák szállítotak, és ha ők jöttek nekem is kellett. Igaz, nem minimál bérért dolgoztam, mert elismerték, hogy dolgoztam és mennyit, volt is irigyem bőven, de akkor soha senki nem irigyelt, mikor buszoztam és egy telephelyen az Isten háta mögött tök egyedül ültem és dolgoztam, és éjszaka az országút szélén álltam és vártam a buszt, ami vagy megállt, vagy nem , vagy stoppal mentem a városba a buszpályaudvarra hazautazni. ÉS majdnem megvirradt mikor ágyba estem hullán, hogy hétfőn mikor bementek a többiek, a dokumentáció mindenki asztalán ott díszelgett, és tudtak belőle dolgozni, a főnököm kapta az összesítőt, és hétvégén otthon olvastam a pályázati kiírásokat, melyik érdekes volt azt kijegyzeteltem és letettem a főnököm asztalára, hogy egyeztessen, és sokszor csak azt látták, a főnököm vállamra teszi a kezét és mond egy számot, elmegy és majd délután kapok egy süteményes tálcácskát tőle. Azért, mert azt mondta melyik pályázatra adjuk be a jelentkezést és én tudtam milyen iratot és dokumentációt kell összeszedni és odaraktam az asztalra, és kalkulációval mindennel együtt.
A süteményt a többiekkel közösen ettem meg, de ők irigykedtek, hogy én miért kapok, és ők miért nem. Ha manapság összetalálkozom a főnökömmel, vagy családjával abban a városban ahol lakom, akkor bizony azonnal megállnak, felvesznek és hazavisznek, vagy oda, ahova akarok menni. De ezért letettem az asztalra a magamét én is, és a céghez semmi közöm nem volt, mindössze annyi, hogy onnan éltem, és nem akartam elveszíteni a munkahelyemet, ezért dupla keménységgel dolgoztam, hogy megéljünk. Én voltam a családfenntartó.
Ezt végiggondolva ma már egy vállalkozóval sem cserélnék. Élek és jut levegő ennek örülök.
Kedves Pinokkió azt sajnos már jó magam is tudom, hogy a temető életünk legnyugodtabb helye. Az a hely engem is mindig elrepít egészem messze és elmondhatatlan távlatokba. Nagyon sok a közvetlen halottam akinek sírja fölött jómagam is riadt gyerekként álldogálok és a mai napig felfoghatatlan számomra az a mély csend és önmagába fordulás ami ott zajlik. Ott az ember valóban szembesül azzal, ami lesz, de megállásra ha kilépünk a temető kapuján már nincs idő, mert ott találjuk a következő problémát, amit újfent meg kell oldani. Rövidtávú memória kiesésem van és sérült az agyam, nem emlékszem mire lemegyek a boltba mit kell vennem, de felírom és megyek makacsul minden nap, és próbálom erőltetni az agyamat, hogy emlékezzen, és a legvégső esetben veszem elő a cetlit, vagy csak fizetés után, hogy egyeztessem megvettem-e mindent, de megyek és próbálom a lehetetlent. Igaz szinte soha nem sikerül, de akkor visszamegyek és addig keringek, míg a végén eszembe nem jut. Időben sok idő, de muszály, mert minél kevesebbet kínozom az agyamat, annál hamarabb omlik össze teljesen. Azt meg nem akarom, mert édesanyámat még én látom el, Neki már csak én vagyok 84.éves beteg és mozgáskorlátozott asszony. A párom szegény türelemmel viseli a kínjaimat, hogy nem vagyok olyan gyors és fürge, mint régen, de kitart, és sokat segít is. Hát így van.
Pinokkió