Csend

Válasz erre: Pinokkió

Szerintem nem szánalmas, lehet, hogy az érdekes nem a legjobb szó, de ha kívülről elemzünk és nem mi vagyunk a szenvedő alanyok, akkor talán valami ilyesmit mondanék a helyzetre. Igazából amit írtam, nem feltétlen neked írtam, nem téged akartalak vele bántani. A cikked fiatal olvasóinak szóltam volna inkább. Ezt a hibát sokan elkövetjük. A képzelt pinokkióm is. Talán én nem, legalább is próbálkozom folyamatosan, bááár néha nem sikerül az egyensúlyozás, a munka és a család között.

Igazán nem vettem bántásnak.:) Csak jutna el minden párválasztóhoz, nemtől függetlenül! A beszélgetésekkel sok-sok probláma megelőzhető lenne.
Talán egy külön fejezetet is megérdemelne ez az időbeosztás. Család-munka.
Fontos lenne ott is megtalálni a harmonikus aranyközéputat.

Válasz erre: Laura

Érdekes? Szánalmas inkább. Valahol érzem, hogy közös a bűnünk, de én magam hibáztatom mégis leginkább. Kellett volna, legyen annyi eszem és lám! Nem volt. Jól emlékszem, a házasságunk elején kimondottan harcoltam pár esztendeig. Majd feladtam. Azt nem kellett volna, vagy akkor még huszonévesen elválni. Még mielőtt eltartottnak, tenyéren hordozottnak tűnnék, elárulom, hogy házasságunk első 20 évében az általam biztosított lakásban éltünk, ahol egyetlen alkalommal se vágtam szóváltáskor azt a fejéhez. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert azt gondoltam minden közös. Ma már a házassági szerződéseket is más szemmel látom, mint eleinte. Több sebből vérző kapcsolatot egyetlen beszélgetéssel nem lehet helyre hozni. Visszafelé élni, meg képtelenség.
Mellékesen jegyzem meg, férfiak között dolgozom. Tudnék egy külön kisregényt írni, azokról a fene, nagy családjukért hozott irdatlan sok munkájukról. Olykor rosszabbak, mint két szőke nő. ( Elnézést kérek minden szőkétől.) Beszélgetnek a semmiről, és még fokozzák is, majd otthon leadják a dumát. Áldozatokat hoznak. Saját értelmi szintjükön. Áh! Még kicsit élek és feministává válok. ;-)
Okoskodásod viszont tetszik. „Békében készülni a háborúra.” Megjegyeztem, ha későn is.

Szerintem nem szánalmas, lehet, hogy az érdekes nem a legjobb szó, de ha kívülről elemzünk és nem mi vagyunk a szenvedő alanyok, akkor talán valami ilyesmit mondanék a helyzetre. Igazából amit írtam, nem feltétlen neked írtam, nem téged akartalak vele bántani. A cikked fiatal olvasóinak szóltam volna inkább. Ezt a hibát sokan elkövetjük. A képzelt pinokkióm is. Talán én nem, legalább is próbálkozom folyamatosan, bááár néha nem sikerül az egyensúlyozás, a munka és a család között.

Válasz erre: Pinokkió

Érdekes amikor a szerelem átmegy szeretetbe, majd unalomba és végül talán már gyűlöletbe is. Ki tehet erről? Talán csak nem csupán az egyik, vagy nem is a másik. Mi tehetünk róla közösen. Mi engedtük el egymás kezét, akkor amikor még megvolt a tűz. Amikor még megvolt, akkor lett volna lehetőség visszafordítani. Amikor már elindultunk a lejtőn, akkor egyre nehezebb. Persze könnyű volt akkor azt mondani, hogy csak ezt a picit nem leszünk együtt, ugyan már mi az?! Akkor nekünk is kellett az a kis plusz pénz, vagy szükségünk volt arra, hogy biztonságba érezzük magunkat. Aztán egyre jobban elfogadtuk, hogy ő azért van, hogy dolgozzon a családért és ő is egyre jobba elfogadta azt a szerepet, amit közösen alakítottunk... Amikor már önállóan nem volt visszaút, akkor mindenki önigazolta magát... és így a saját magunk meggyőzésével egyre mélyebb gödörbe kerültünk...
Így mehet tönkre két ember szépnek indult kapcsolata...
Okoskodásnak tűnik, de a nagy boldogság közepedte kell a sok-sok veszekedést megelőzni..., békében készülni a háborúra.
Szerintem.

Érdekes? Szánalmas inkább. Valahol érzem, hogy közös a bűnünk, de én magam hibáztatom mégis leginkább. Kellett volna, legyen annyi eszem és lám! Nem volt. Jól emlékszem, a házasságunk elején kimondottan harcoltam pár esztendeig. Majd feladtam. Azt nem kellett volna, vagy akkor még huszonévesen elválni. Még mielőtt eltartottnak, tenyéren hordozottnak tűnnék, elárulom, hogy házasságunk első 20 évében az általam biztosított lakásban éltünk, ahol egyetlen alkalommal se vágtam szóváltáskor azt a fejéhez. Azon egyszerű okból kifolyólag, mert azt gondoltam minden közös. Ma már a házassági szerződéseket is más szemmel látom, mint eleinte. Több sebből vérző kapcsolatot egyetlen beszélgetéssel nem lehet helyre hozni. Visszafelé élni, meg képtelenség.
Mellékesen jegyzem meg, férfiak között dolgozom. Tudnék egy külön kisregényt írni, azokról a fene, nagy családjukért hozott irdatlan sok munkájukról. Olykor rosszabbak, mint két szőke nő. ( Elnézést kérek minden szőkétől.) Beszélgetnek a semmiről, és még fokozzák is, majd otthon leadják a dumát. Áldozatokat hoznak. Saját értelmi szintjükön. Áh! Még kicsit élek és feministává válok. ;-)
Okoskodásod viszont tetszik. „Békében készülni a háborúra.” Megjegyeztem, ha későn is.

Érdekes amikor a szerelem átmegy szeretetbe, majd unalomba és végül talán már gyűlöletbe is. Ki tehet erről? Talán csak nem csupán az egyik, vagy nem is a másik. Mi tehetünk róla közösen. Mi engedtük el egymás kezét, akkor amikor még megvolt a tűz. Amikor még megvolt, akkor lett volna lehetőség visszafordítani. Amikor már elindultunk a lejtőn, akkor egyre nehezebb. Persze könnyű volt akkor azt mondani, hogy csak ezt a picit nem leszünk együtt, ugyan már mi az?! Akkor nekünk is kellett az a kis plusz pénz, vagy szükségünk volt arra, hogy biztonságba érezzük magunkat. Aztán egyre jobban elfogadtuk, hogy ő azért van, hogy dolgozzon a családért és ő is egyre jobba elfogadta azt a szerepet, amit közösen alakítottunk... Amikor már önállóan nem volt visszaút, akkor mindenki önigazolta magát... és így a saját magunk meggyőzésével egyre mélyebb gödörbe kerültünk...
Így mehet tönkre két ember szépnek indult kapcsolata...
Okoskodásnak tűnik, de a nagy boldogság közepedte kell a sok-sok veszekedést megelőzni..., békében készülni a háborúra.
Szerintem.