A Lélek súlya

Nem biztos, hogy ki kell szállni. Csak lassítani.
Időt, teret engedni a tiszta gondoltatoknak.
Az élet minden területére vonatkoztatva, nem csak a munkára, hanem a barátságokra, kapcsolatokra (családi) is.

Tegnap a kerékpárúton tekertem, át a főútvonalon. Nem néztem jobbra, nem hallottam autót közeledni, és egyébként is meg szoktak állni ha látják, hogy nem száll le a bicajos, hanem teker tovább. Viszont zebrán átbiciklizni szabálytalan, meg nem is nekem volt elsőbbségem.
Jött egy gondolat, ha nem szállok le a két sáv között, tuti, hogy jön egy autó, és elvisz.
Leszálltam, abban a pillanatban elhúzott előttem lassítás nélkül egy kocsi.
Meg sem lepődtem.

Értelek... a jelek azelőtt is ott voltak... régebben... az elmaradt indexelések, a fáradtság, hogy bárcsak egy pillanatra becsukhatnám a szemem. De akkor mindig tudtam, hogy az lenne az utolsó pillanat. Amikor a körforgalomba bevezetve nem vettem észre, hogy honnan bukkant elő a másik kocsi, csak a visszapillantóban láttam túl közelről. Akkor otthagytam a munkahelyemet és jobb lett. Kiszálltam, mert tudtam, hogy baj lesz.
Most is látom a jeleket. Az indexek már elmaradtak. De nem tudom, hogyan szállhatnék ki.