5 lépcső - Elfogadás
2013. augusztus 4. - Látogatók száma: 109
Válasz erre: zsoltne.eva
Szia Ailet!
Nem hiszem, én tudom, hogy te sok mindent megteszel annak érdekében, hogy mások is úgy lássák a dolgokat, ahogyan te. Mi sem egyszerűbb lenne követni lépésről, lépésre. Sokan vannak ám már ezen túl, a nélkül, hogy ezeket a lépéseket ismerték volna. Én is már csak utólag szerzek róla tudomást. Megerősít abban, hogy nem tehettem mást. Miután magamon segítettem, hiszem, hogy mások is képesek ezeken a dolgokon túljutni. Nélkülük nem fog menni. Eljutni valameddig csak a saját erőből képes az ember... Éppen azért, mert már elege van az önsajnálatból és cselekednie kell, különben megcsömörlik. Lebénul és már képtelen, segítség nélkül talpra állni....
Nézni a négy falat még mindig jobb, mint olyan embert, aki már nem vesz észre! :-)
Puszi,
Éva
Minden egyes dologban, minden momentumban, bármi jön az életben, ezeket a lépcsőket meg kell járni. Ha tudatosan figyeli az ember hol tart és mik az elvárásai na és persze mérlegel, hogy miért pont az az elvárása.... hisz tudod, akkor sokkal könnyebb lemondani örömmel.... Aztán ha elegünk lesz, majd változtatunk, mert elsősorban csakis mi magunk dönthetünk a változásról, más nem. Amíg nem szenvedtünk eleget, nem fogunk változtatni, hiába minden segítség. Csak mi magunk léphetünk, nem más. Abban hogy ki mit szeret nézni, a négy falat, vagy egy másik embert, abban is magunk döntünk.... a saját elkövetett hibáink eredménye a helyzet. A következményeket vállalnunk kell, ennyi. A sors kegyetlenül igazságos....
Pusz:A
Válasz erre: Ailet
Szia Éva!
Pontosan értem miről beszélsz, a sors fintora - számomra az - hogy bármikor szükségem lett volna valakire, aki segít, mindig ott álltam egyedül. Egyedül kellett mindig mindenen túltennem magam. Valahogy így alakult. Valaki azt mondta egyszer erre, hogy bizonyára a sors, vagy Di tisztában van vele, hogy meg van bennem az erő, hogy egyedül is megbirkózzak a dolgokkal. Köszi, ettől még nem kevésbé nehéz az elfogadás. Ahogy írod is, csak azt tudom elmondani én hogyan csináltam, hogyan lettem az, aki, hogyan rakosgattam össze magam, milyen elvek szerint stb. Mindenki más meg vagy tanul belőle, vagy marad, ahol van. Nem tud senki segíteni, csak magunkon tudunk segíteni, ha már végre elegünk van. Ha eleget szenvedtünk, akkor tovább lépünk, nem sajnáljuk (sajnáltatjuk) magunkat örökké. Persze vannak szakaszok, mikor jól esik egy kis ajnározás, de..... van az a pont, amikor már sok az önsajnálat. Terhes még saját magamnak (saját magunknak is) tehát nincs más hátra, mint előre. Változni sosem késő!!!!
Köszönöm, hogy meglátogattál! Érdekes és fontos a véleményed!
Pusz:A
Nem hiszem, én tudom, hogy te sok mindent megteszel annak érdekében, hogy mások is úgy lássák a dolgokat, ahogyan te. Mi sem egyszerűbb lenne követni lépésről, lépésre. Sokan vannak ám már ezen túl, a nélkül, hogy ezeket a lépéseket ismerték volna. Én is már csak utólag szerzek róla tudomást. Megerősít abban, hogy nem tehettem mást. Miután magamon segítettem, hiszem, hogy mások is képesek ezeken a dolgokon túljutni. Nélkülük nem fog menni. Eljutni valameddig csak a saját erőből képes az ember... Éppen azért, mert már elege van az önsajnálatból és cselekednie kell, különben megcsömörlik. Lebénul és már képtelen, segítség nélkül talpra állni....
Nézni a négy falat még mindig jobb, mint olyan embert, aki már nem vesz észre! :-)
Puszi,
Éva
Válasz erre: zsoltne.eva
Szia Ailet!
Tudhatod, hogy az őszinteség tőlem nem áll távol. Sőt, talán túlontúl az voltam nemegyszer. Ezért megkaptam a magamét. Kiadom magamból, hátha segít, átmenetileg talán - gondoltam. Miért van erre szükségem kérdezték nem egyszer? Olyan emberek, akik maguk is hasonló helyzetben lehettek, voltak, vannak. De nem beszélnek róla, mert inkább magukba roskadva, szenvednek tovább. Aztán egyszer-egyszer kitörnek és nem érted az összefüggést? Mi történt?
Semmit nem tudsz róla, hogy jutott el idáig? Segítenél, legalábbis megpróbálnád, de nem tudsz, mert nem ismered se az előzményeket, se semmit... Amin egyszer te túljutottál, az a másik előtt még ott áll. Hogyan is értethetnéd meg vele, hogy mindenen túl lehet jutni, csak akarni kell! Persze, ha olyan lenne, mint te.
Kevés ember az, akinek magától ez sikerülhet. Lássuk be, hogy minden "csapáson" magunknak kell először keresztül mennünk. Segítséggel vagy a nélkül, de a fő kérdés az, hogy mi magunk képesek vagyunk e arra, hogy változtatni akarunk. És ha akarunk se biztos, hogy sikerül. Ez is nagyon különböző... Nem mindenki képes rá. Ki tanította meg rá? Ezt előre nem lehetett tudni. Senki. Magától kell talpra állnia? A kilátástalanságon túljutni akár, először csak gondolatban? Hová, kihez fordulhat az elesettségében? És ez itt a lényeg. Olyankor, amikor nagyon maga alatt van valaki, nem tudja még azt sem, hogy kire, mire számíthatna, kihez fordulhatna?
Ebben kell a segítség.
Mert amikor már kapott valamit lökést, akkor talán tovább tud lépni... Elfogadni a helyzetet és továbblépni.
Tudod, ha valaki képes magától talpra állni, akkor azt mondjuk le a kalappal előtte, ezt is megoldotta, de mennyi sérülés éri közben?
Ez nem egy egyszerű kérdés.
Pussz,
Éva
Pontosan értem miről beszélsz, a sors fintora - számomra az - hogy bármikor szükségem lett volna valakire, aki segít, mindig ott álltam egyedül. Egyedül kellett mindig mindenen túltennem magam. Valahogy így alakult. Valaki azt mondta egyszer erre, hogy bizonyára a sors, vagy Di tisztában van vele, hogy meg van bennem az erő, hogy egyedül is megbirkózzak a dolgokkal. Köszi, ettől még nem kevésbé nehéz az elfogadás. Ahogy írod is, csak azt tudom elmondani én hogyan csináltam, hogyan lettem az, aki, hogyan rakosgattam össze magam, milyen elvek szerint stb. Mindenki más meg vagy tanul belőle, vagy marad, ahol van. Nem tud senki segíteni, csak magunkon tudunk segíteni, ha már végre elegünk van. Ha eleget szenvedtünk, akkor tovább lépünk, nem sajnáljuk (sajnáltatjuk) magunkat örökké. Persze vannak szakaszok, mikor jól esik egy kis ajnározás, de..... van az a pont, amikor már sok az önsajnálat. Terhes még saját magamnak (saját magunknak is) tehát nincs más hátra, mint előre. Változni sosem késő!!!!
Köszönöm, hogy meglátogattál! Érdekes és fontos a véleményed!
Pusz:A
Tudhatod, hogy az őszinteség tőlem nem áll távol. Sőt, talán túlontúl az voltam nemegyszer. Ezért megkaptam a magamét. Kiadom magamból, hátha segít, átmenetileg talán - gondoltam. Miért van erre szükségem kérdezték nem egyszer? Olyan emberek, akik maguk is hasonló helyzetben lehettek, voltak, vannak. De nem beszélnek róla, mert inkább magukba roskadva, szenvednek tovább. Aztán egyszer-egyszer kitörnek és nem érted az összefüggést? Mi történt?
Semmit nem tudsz róla, hogy jutott el idáig? Segítenél, legalábbis megpróbálnád, de nem tudsz, mert nem ismered se az előzményeket, se semmit... Amin egyszer te túljutottál, az a másik előtt még ott áll. Hogyan is értethetnéd meg vele, hogy mindenen túl lehet jutni, csak akarni kell! Persze, ha olyan lenne, mint te.
Kevés ember az, akinek magától ez sikerülhet. Lássuk be, hogy minden "csapáson" magunknak kell először keresztül mennünk. Segítséggel vagy a nélkül, de a fő kérdés az, hogy mi magunk képesek vagyunk e arra, hogy változtatni akarunk. És ha akarunk se biztos, hogy sikerül. Ez is nagyon különböző... Nem mindenki képes rá. Ki tanította meg rá? Ezt előre nem lehetett tudni. Senki. Magától kell talpra állnia? A kilátástalanságon túljutni akár, először csak gondolatban? Hová, kihez fordulhat az elesettségében? És ez itt a lényeg. Olyankor, amikor nagyon maga alatt van valaki, nem tudja még azt sem, hogy kire, mire számíthatna, kihez fordulhatna?
Ebben kell a segítség.
Mert amikor már kapott valamit lökést, akkor talán tovább tud lépni... Elfogadni a helyzetet és továbblépni.
Tudod, ha valaki képes magától talpra állni, akkor azt mondjuk le a kalappal előtte, ezt is megoldotta, de mennyi sérülés éri közben?
Ez nem egy egyszerű kérdés.
Pussz,
Éva
Szia Éva!
Minden egyes dologban, minden momentumban, bármi jön az életben, ezeket a lépcsőket meg kell járni. Ha tudatosan figyeli az ember hol tart és mik az elvárásai na és persze mérlegel, hogy miért pont az az elvárása.... hisz tudod, akkor sokkal könnyebb lemondani örömmel.... Aztán ha elegünk lesz, majd változtatunk, mert elsősorban csakis mi magunk dönthetünk a változásról, más nem. Amíg nem szenvedtünk eleget, nem fogunk változtatni, hiába minden segítség. Csak mi magunk léphetünk, nem más. Abban hogy ki mit szeret nézni, a négy falat, vagy egy másik embert, abban is magunk döntünk.... a saját elkövetett hibáink eredménye a helyzet. A következményeket vállalnunk kell, ennyi. A sors kegyetlenül igazságos....
Pusz:A
Nem véletlenül ajánlom a cikkeidet azoknak, akiknek még lehetősége van ezeket a lépcsőfokokat megjárni, felismerni, megtapasztalni, alkalmazni, (élni vele)... Lehetőleg jól. A hová jutás, ha mindezt követik, ha nem, a beláthatatlan következmények, minden e köré helyeződik..., Csak alkalmazás, következetesség, Nekem mi a jó - kérdése lenne az egész?... Nagy próbatétel, mert nem egyedül élünk.
A honnan jöttem, hová tartok? A cél. Már rég nem egyedül járom az utam. Hogy ne ragadjunk le ott, ami nem jó, embert próbáló, a kitörés, a lehetőségekbe kapaszkodás, a változtatni akarás... Mindez csak rajtunk múlana? Az akadályok léküzdése... (hozzátartozók pl. hol vannak?) Nem feladva a gyökereket. Semmi segítség nélkül mindezt megvalósítani? Hogy milyen árat fizetünk egy-egy lemondás, lemondatás árán?.. (Itt már nem csak egyedül én döntök).
Idáig eljutni sem volt könnyű... hát még belátni, megtartani... Magunknak sem. Akkor másokkal hogyan érhetjük el? (Család, gyerek...)
Jól mondod, "a sors kegyetlenül igazságos..."
*
Ha engedtünk a kísértésnek egyszer-kétszer-többször és belekóstoltunk a jóba..., az állítólagos jóba, időnk sem volt megtapasztalni, mert mindenhez idő kell, és türelem, hogy megismerjük általa a rosszat... Tehát még csak ott tartottunk, hogy belekóstoltunk a jóba... Nem minden vonatkozásában nyerte el a tetszésünket még így sem az - állítólagos - jó... De a rosszhoz való visszatérést is elutasítjuk már...
Eljutunk odáig, hogy már nem tartozunk sehová. Ott még nem tartunk, hogy jó legyen, a rosszat meg már nem kívánjuk vissza. (A türelem talán még segíthet, de meddig?)...
Ennek érdekében máris ott van a lemondás kérdése a "miről"?.... az állítólagos jóról, amit igazán meg sem ismerhettem? A rosszról? Amibe nem kívánkozom vissza... Az "elfogadás és az elutasítás"... Egy ördögi kör.
Beszélgessünk. :-)
Éva
Valamit elfelejtettem, egy fontosat: a megtapasztalást. A nélkül semmi nem megy.