Akasztás! De miért?
2011. május 28. - Látogatók száma: 1 002
Látom elég régi cikk ez, de most valamiért aktualizálódott az alább folytatott vita miatt. Ha nem bánod leírom én is a véleményemet, több szempontból egyet értek veled, de van néhány, amiben nem. Előre bocsátanám, hogy semmi bántó szándékom nincs, csak vannak szerintem olyan aspektusai ennek a dolognak, amikről nem veszel/veszünk sokszor tudomást.
Ha megpróbálunk gondolkodni az ő fejükkel, akkor zsákutcába jutunk, mert ő(k) a saját tettükért, gondolataikért felelősek, ahogy te a tiédért így nem láthatsz bele, sőt senki sem tudhatja, hogy miért történt pontosan az öngyilkosság. Az egy másik kérdés, hogy ezen a világon minden ok/okozat összefüggés szerint történik, tehát megelőzi az eseményt valami (vagy több) kiváltó tényező, amit max csak a Jóisten ismer pontosan. A környezet feladata itt nem az, hogy ítélkezzen okos, vagy buta, esetleg helyes vagy helytelen döntést hozott, hanem elfogadni, hogy ő így döntött, a halál nem mumus, vagy nem egy parazita, amitől rettegni kell, hanem igenis mindenkinek eljön, így vagy úgy. Az itt maradottak pedig ha lehet gondolják át, mit csinálnak ezentúl másként, mert ez is (ha a történelmet tekintem) szinte "természetes" módja az eltávozásnak, persze megrázó szembesülni az elvesztéssel, nem kétséges. (Ezen most azt értem, hogy egy atombomba felrobbanása, egy holokauszt, az rendkívüli, egy öngyilkosság viszont évezredes módja annak, hogy a kilátástalanságból kiutat találjon az ember, vagy éppen meneküljön, esetleg jogos érvényt szerezzen az adott ember a családja számára - történelmi idők, Róma, Anglia, Japán, stb - Így azt mondanám, hogy csak a vallásos neveltetésben bűn az öngyilkosság, amit személy szerint én elfogadok, ha valaki így hiszi, de ettől még létezik, sőt, világviszonylatban is elég sűrű "megoldás")
Hogy gyengeség, vagy erő kell ahhoz, hogy ezt megtegye valaki, csak egy apró statisztikai adat : Az öngyilkosok körülbelül 70%-a férfi, továbbá az össz elkövetők 62,3%-a az önakasztást választja. (wikipédia) Az életösztönt legyőzni nagyon nehéz. A test harcol, valszeg egy akasztásnál nincs ideje a testnek védekezni, talán épp ezért választják sokan, mert a fizikai törvények ugye ellene dolgoznak, kevés az esély a túlélésre, míg egy gyógyszer, vagy egy penge általi halálmódnál hosszabb a haláltusa, itt lehet idő arra, hogy meggondolja magát, esetleg rátalálnak.... stb. (a tabukérdés lehet hogy felháborodást okoz benned, de ez tény, nem szubjektum)
Természetesen nem tartom megfelelő megoldásnak ezt a módszert, hisz ahogy írod is, hogy szembe kell nézni a problémákkal, mindig van megoldás, de elsősorban egy ilyen eset tanító célzatú az itt maradottak számára. Üzenet, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Az egyén döntött, nem kis döntést hozott meg, (majd máskor, máshol újra próbálja, az ő felelőssége) de a mi életünkért mi felelünk, hogy mit tanulunk meg mások életéből, az meg a mi döntésünk. Mert minden belőlünk indul ki és hozzánk érkezik vissza. Az elnyomott félelmeink miatt érintenek meg bizonyos események - jobban, vagy kevésbé - amiket nem vagyunk hajlandóak feldolgozni. Ez is egy ilyen. A halál természetes, még akkor is, ha utáljuk, hogy az élet ilyen. Megszületünk, élünk, aztán meghalunk, így vagy úgy. Ki hamarabb, ki később. Ki önkezével, ki pedig a sors által, de itt még egy kérdést feltennék. Az, aki kitenyészt magának mindenféle rákot, daganatot, az vajon nem öngyilkos? Mert pl. én úgy hiszem, hogy minden betegség a lélek túlterheltségének manifesztációja. (persze nem kötelező ebben hinni) A betegségeket mi magunk tenyésztjük, mi magunk növesztjük, mindegyik a lelki görcseink megtestesülése, tehát ebből a szempontból ki nem "öngyilkos"? Mondjuk aki végelgyengülésben hal meg... Egy baleset is éppen ennyire öngerjesztő/önbeteljesítő, egy gyilkosság is... semmi sem véletlen, minden ok/okozat kérdése. Csak nem veszünk róla tudomást, hogy a mi saját felelősségünk ez is, az is.
A végére hagytam azt hogy miért kár... akik itt maradtak. A fentebbi okfejtésem logikáját továbbgördítve, természetesen érzelmileg iszonyú sokk egy ilyen helyzettel szembesülni, de mint mondtam, minden tanító célzattal történik, azt gondolom, egy ilyen eset (a kellő gyász és megfelelő átgondoltság után) óriási motiváció, hogy úgy mondjam predesztináltságot jelenthet az életben a többieknek. Mitől rosszabb/jobb ha egy szülő rákban, akár balesetben hal meg, mint ha öngyilkos lesz? Semmivel. A veszteség az veszteség, tehát azt gondolom ez megmásíthatatlan momentuma az itt maradottak életének. Elfogadni mások döntését nem kötelező, de élhetőbb az élet úgy, ha még tanulunk is belőle. Nem akarok érzéketlennek tűnni, bizonyára engem is megviselne egy ilyen helyzet, de én mindenképpen igyekeznék keresni valami tanulságot, vagy legalább egy olyan felelősségi tényezőt, amit én eddig nem tettem meg, de eztán meg fogok, hogy elkerülhetővé váljon/válhasson az ilyen öngyilkosság a környezetemben.
Bocs hogy ilyen hosszúra sikerült, talán nincs is olyan ember, akiben még soha sem fogalmazódott volna meg az öngyilkosság gondolata, ez egy menekülő ösztön szerintem, de ha tudomásul vesszük, hogy a kiszolgáltatottság rajtunk múlik, mi adjuk át az irányítást, a mi fontossági sorrendünk csak rajtunk múlik, mi szabjuk a saját határainkat, akkor ráébredhetünk arra is, hogy mi sodortuk magunkat abba a helyzetbe és aztán már lehet újabb célokat kitűzni, módosított feltételek mentén. Mindenünk megvan az életben, ami szükséges az életfeladatunk elvégzéséhez. Mindent megkapunk, csak élni kell tudni vele. Ja és fejlődni.... az élet maga a küzdés (mondta egy kedves tanárom).
Mindemellett mély együttérzéssel ölellek:
A
Szia Kedves Csilla!
Látom elég régi cikk ez, de most valamiért aktualizálódott az alább folytatott vita miatt. Ha nem bánod leírom én is a véleményemet, több szempontból egyet értek veled, de van néhány, amiben nem. Előre bocsátanám, hogy semmi bántó szándékom nincs, csak vannak szerintem olyan aspektusai ennek a dolognak, amikről nem veszel/veszünk sokszor tudomást.
Ha megpróbálunk gondolkodni az ő fejükkel, akkor zsákutcába jutunk, mert ő(k) a saját tettükért, gondolataikért felelősek, ahogy te a tiédért így nem láthatsz bele, sőt senki sem tudhatja, hogy miért történt pontosan az öngyilkosság. Az egy másik kérdés, hogy ezen a világon minden ok/okozat összefüggés szerint történik, tehát megelőzi az eseményt valami (vagy több) kiváltó tényező, amit max csak a Jóisten ismer pontosan. A környezet feladata itt nem az, hogy ítélkezzen okos, vagy buta, esetleg helyes vagy helytelen döntést hozott, hanem elfogadni, hogy ő így döntött, a halál nem mumus, vagy nem egy parazita, amitől rettegni kell, hanem igenis mindenkinek eljön, így vagy úgy. Az itt maradottak pedig ha lehet gondolják át, mit csinálnak ezentúl másként, mert ez is (ha a történelmet tekintem) szinte "természetes" módja az eltávozásnak, persze megrázó szembesülni az elvesztéssel, nem kétséges. (Ezen most azt értem, hogy egy atombomba felrobbanása, egy holokauszt, az rendkívüli, egy öngyilkosság viszont évezredes módja annak, hogy a kilátástalanságból kiutat találjon az ember, vagy éppen meneküljön, esetleg jogos érvényt szerezzen az adott ember a családja számára - történelmi idők, Róma, Anglia, Japán, stb - Így azt mondanám, hogy csak a vallásos neveltetésben bűn az öngyilkosság, amit személy szerint én elfogadok, ha valaki így hiszi, de ettől még létezik, sőt, világviszonylatban is elég sűrű "megoldás")
Hogy gyengeség, vagy erő kell ahhoz, hogy ezt megtegye valaki, csak egy apró statisztikai adat : Az öngyilkosok körülbelül 70%-a férfi, továbbá az össz elkövetők 62,3%-a az önakasztást választja. (wikipédia) Az életösztönt legyőzni nagyon nehéz. A test harcol, valszeg egy akasztásnál nincs ideje a testnek védekezni, talán épp ezért választják sokan, mert a fizikai törvények ugye ellene dolgoznak, kevés az esély a túlélésre, míg egy gyógyszer, vagy egy penge általi halálmódnál hosszabb a haláltusa, itt lehet idő arra, hogy meggondolja magát, esetleg rátalálnak.... stb. (a tabukérdés lehet hogy felháborodást okoz benned, de ez tény, nem szubjektum)
Természetesen nem tartom megfelelő megoldásnak ezt a módszert, hisz ahogy írod is, hogy szembe kell nézni a problémákkal, mindig van megoldás, de elsősorban egy ilyen eset tanító célzatú az itt maradottak számára. Üzenet, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Az egyén döntött, nem kis döntést hozott meg, (majd máskor, máshol újra próbálja, az ő felelőssége) de a mi életünkért mi felelünk, hogy mit tanulunk meg mások életéből, az meg a mi döntésünk. Mert minden belőlünk indul ki és hozzánk érkezik vissza. Az elnyomott félelmeink miatt érintenek meg bizonyos események - jobban, vagy kevésbé - amiket nem vagyunk hajlandóak feldolgozni. Ez is egy ilyen. A halál természetes, még akkor is, ha utáljuk, hogy az élet ilyen. Megszületünk, élünk, aztán meghalunk, így vagy úgy. Ki hamarabb, ki később. Ki önkezével, ki pedig a sors által, de itt még egy kérdést feltennék. Az, aki kitenyészt magának mindenféle rákot, daganatot, az vajon nem öngyilkos? Mert pl. én úgy hiszem, hogy minden betegség a lélek túlterheltségének manifesztációja. (persze nem kötelező ebben hinni) A betegségeket mi magunk tenyésztjük, mi magunk növesztjük, mindegyik a lelki görcseink megtestesülése, tehát ebből a szempontból ki nem "öngyilkos"? Mondjuk aki végelgyengülésben hal meg... Egy baleset is éppen ennyire öngerjesztő/önbeteljesítő, egy gyilkosság is... semmi sem véletlen, minden ok/okozat kérdése. Csak nem veszünk róla tudomást, hogy a mi saját felelősségünk ez is, az is.
A végére hagytam azt hogy miért kár... akik itt maradtak. A fentebbi okfejtésem logikáját továbbgördítve, természetesen érzelmileg iszonyú sokk egy ilyen helyzettel szembesülni, de mint mondtam, minden tanító célzattal történik, azt gondolom, egy ilyen eset (a kellő gyász és megfelelő átgondoltság után) óriási motiváció, hogy úgy mondjam predesztináltságot jelenthet az életben a többieknek. Mitől rosszabb/jobb ha egy szülő rákban, akár balesetben hal meg, mint ha öngyilkos lesz? Semmivel. A veszteség az veszteség, tehát azt gondolom ez megmásíthatatlan momentuma az itt maradottak életének. Elfogadni mások döntését nem kötelező, de élhetőbb az élet úgy, ha még tanulunk is belőle. Nem akarok érzéketlennek tűnni, bizonyára engem is megviselne egy ilyen helyzet, de én mindenképpen igyekeznék keresni valami tanulságot, vagy legalább egy olyan felelősségi tényezőt, amit én eddig nem tettem meg, de eztán meg fogok, hogy elkerülhetővé váljon/válhasson az ilyen öngyilkosság a környezetemben.
Bocs hogy ilyen hosszúra sikerült, talán nincs is olyan ember, akiben még soha sem fogalmazódott volna meg az öngyilkosság gondolata, ez egy menekülő ösztön szerintem, de ha tudomásul vesszük, hogy a kiszolgáltatottság rajtunk múlik, mi adjuk át az irányítást, a mi fontossági sorrendünk csak rajtunk múlik, mi szabjuk a saját határainkat, akkor ráébredhetünk arra is, hogy mi sodortuk magunkat abba a helyzetbe és aztán már lehet újabb célokat kitűzni, módosított feltételek mentén. Mindenünk megvan az életben, ami szükséges az életfeladatunk elvégzéséhez. Mindent megkapunk, csak élni kell tudni vele. Ja és fejlődni.... az élet maga a küzdés (mondta egy kedves tanárom).
Mindemellett mély együttérzéssel ölellek:
A
Köszönöm, hogy olvastad az írásomat...és a hozzászólásodat, ami nem baj, hogy hosszúra sikeredet! Sok mindenben egyetértünk!
Pussz!
Csilla