Az éber szomszéd esete

Köszi Anyu !

Nehéz, de hát mit tehetnék. Ő sem dobott el, vagy hagyott el, mikor beteges gyermek voltam, most rajtam a sor. Nehéz dolog látni a leépülést, sokszor a tehetetlenség fáj a legjobban, de szerencsére vannak olyan barátaim, akik olykor elhívnak, elvisznek kicsit pár órára, vagy feljönnek beszélgetni, hogy eltereljék a gondolataimat és a figyelmemet. Sajnos lassan már diplomázom ápolásból, de hát minden egyes eset más, és végtelen nehéz. Ápoltam a vastagbél rákos édesapámat, gondoztam 2 és fél évig, mire a Teremtő megkegyelmezett szenvedéseinek. Aztán az öngyilkos hajlamú Öcsémet, akinek sokszor lelki segítség kellett, aztán az élettársam édesanyját, aki cukorbeteg volt fél lábbal, és közben megvakult. Most édesanyám lett a soros, de ha ennyi mindenkin segítettem, akkor csak a lelkem és a testem végső akaratával is ápolnom kell Őt is.Mérhetetlen erő, hit és kitartást igényel, de bírnom kell, ahogyan Évi is írja, nem adhatom fel, ez a karmám, vagy a küldetésem ki tudja ?! Végig kell harcolnom a miért megismeréséhez. Köszönöm szeretetteljes támogatásotokat.

Köszönöm, puszi Éva.

Kedves Divi Évi!

Nagyon megértelek,mert jártam hasonló cipőben ha rövid ideig is.
Drága anyósom miután betegsége után már magunkhoz vittük haza a korházból,egy ideig egész jól elvolt velünk.Amit még meg tudott tenni önállóan azt tette,sokat beszélgettünk.Aztán történt valami agyi defekt és az utolsó két hétben ő is jajgatott kiabált,sőt káromkodott szegénykém.Nyár volt,minden ablak nyitva,csoda,hogy nem jártunk úgy mint te.Éjjel is jajgatott,kiabált,felváltva aludtunk a párommal.Nagyon nehéz ezt megélni.Az már nem is ő volt,csak néha rövid időre jött elő az akit ismertünk.Egyedül még nehezebb lehet ezt végigcsinálni.Ahogy Zséva írja,amikor rajtunk van a sor,bírnunk kell!Sok erőt kívánok !Puszillak