Hol vannak az igazi férfiak?
2017. május 17. - Látogatók száma: 53
Kedveseim, az almából sosem lesz körte és a körtéből nem lesz alma. Én nem vagyok a sokat hangoztatott egyenrangúság, akarom mondani egyenjogúság híve. Előljáróban annyit, hogy mindenki az, amilyennek önmagát tartja, a párválasztás során pedig olyan embert kap, amilyet választ magának, tehát amilyet megérdemel.Már nem a középkorban élünk, ahol sok esetben megmondták, ki lehet a párod.
Tehát én nő vagyok, remélem, már az is maradok. Mint nő a másik féltől csak a szeretet, tiszteletet és bizalmat várom el. De nem akarok vele egyenjogú lenni.Nem is lehetek, mert más a felépítésem, mások a gondolataim, ezek eleve kizárják az azonosságot. Viszont szeretek felnézni egy olyan valakire, akire támaszkodhatom , aki közel áll hozzám, akire számíthatok, mint nő. Anyai nagyanyám hat gyereket nevelt fel, de soha nem hallottam panaszkodni, hogy ez milyen megterhelő egy nőnek, anyám munka mellett nevelt fel hármunkat, de az ő szájából sem hagzott el zokszó, mikor ő lett a családfenntartó, mert apámat az ötvenes években(nem kell bemutatnom azt a kort) kirúgták az állásából és egy évig nem dolgozott.Tehát egyikük sem lázadt az egyenjogúságért, de tudták, hogy van egy másik felük, aki mellettük van, segítettek egymásnak, ahol tudtak, legyen az férfi, vagy női munka. És ez itt a lényeg. Támaszai voltak egymásnak.
Természetesen a korok változnak, új szemléletekkel, új kihívásokkal.Én korábban azt gondoltam, hogy az "én időm" volt a legnehezebb, de rájöttem-bár most nincs nálunk háború, forradalom, ötvenes évek, -mégis nehéz. Egyrészt gazdaságilag, másrész, mert nehézzé tesszük magunknak.Pedig ugyanúgy kell dolgoznunk, ugyan azok nekünk, nőknek a feladataink és ugyanaz a férfiak feladata is. A nők mégis egyenrangúak akarnak lenni, a férfiak pedig a "főnökök". A helyett, hogy összetartanának, becsülnék egymást. Ez lenne a legfontosabb egy családban, a társadalomban. Jóban-rosszban együtt. Valahogy valahol eltorzultak ezek a dolgok.
Azt írod, Yolla, hogy" mi nem akarunk elszállni, nekünk gyakorlatias feladataink vannak, fel kell nevelnünk a gyerekeinket...."Hogy is van ez? Talán EGYÜTT kell felnevelni a gyerekeinket, gondoskodni róluk..Még a huszonegyedik század első felében is...
Jó vitatémát választottál Yolla! Úgy szólok hozzá, hogy a többiek véleményét még nem olvastam el, lehet, hogy magamra maradok a felfogásommal.
Kedveseim, az almából sosem lesz körte és a körtéből nem lesz alma. Én nem vagyok a sokat hangoztatott egyenrangúság, akarom mondani egyenjogúság híve. Előljáróban annyit, hogy mindenki az, amilyennek önmagát tartja, a párválasztás során pedig olyan embert kap, amilyet választ magának, tehát amilyet megérdemel.Már nem a középkorban élünk, ahol sok esetben megmondták, ki lehet a párod.
Tehát én nő vagyok, remélem, már az is maradok. Mint nő a másik féltől csak a szeretet, tiszteletet és bizalmat várom el. De nem akarok vele egyenjogú lenni.Nem is lehetek, mert más a felépítésem, mások a gondolataim, ezek eleve kizárják az azonosságot. Viszont szeretek felnézni egy olyan valakire, akire támaszkodhatom , aki közel áll hozzám, akire számíthatok, mint nő. Anyai nagyanyám hat gyereket nevelt fel, de soha nem hallottam panaszkodni, hogy ez milyen megterhelő egy nőnek, anyám munka mellett nevelt fel hármunkat, de az ő szájából sem hagzott el zokszó, mikor ő lett a családfenntartó, mert apámat az ötvenes években(nem kell bemutatnom azt a kort) kirúgták az állásából és egy évig nem dolgozott.Tehát egyikük sem lázadt az egyenjogúságért, de tudták, hogy van egy másik felük, aki mellettük van, segítettek egymásnak, ahol tudtak, legyen az férfi, vagy női munka. És ez itt a lényeg. Támaszai voltak egymásnak.
Természetesen a korok változnak, új szemléletekkel, új kihívásokkal.Én korábban azt gondoltam, hogy az "én időm" volt a legnehezebb, de rájöttem-bár most nincs nálunk háború, forradalom, ötvenes évek, -mégis nehéz. Egyrészt gazdaságilag, másrész, mert nehézzé tesszük magunknak.Pedig ugyanúgy kell dolgoznunk, ugyan azok nekünk, nőknek a feladataink és ugyanaz a férfiak feladata is. A nők mégis egyenrangúak akarnak lenni, a férfiak pedig a "főnökök". A helyett, hogy összetartanának, becsülnék egymást. Ez lenne a legfontosabb egy családban, a társadalomban. Jóban-rosszban együtt. Valahogy valahol eltorzultak ezek a dolgok.
Azt írod, Yolla, hogy" mi nem akarunk elszállni, nekünk gyakorlatias feladataink vannak, fel kell nevelnünk a gyerekeinket...."Hogy is van ez? Talán EGYÜTT kell felnevelni a gyerekeinket, gondoskodni róluk..Még a huszonegyedik század első felében is...
A bántalmazás semminemű formáját nem tudom elfogadni, mert a szép szó mindennél többet ér.
Most éppen a társas magányról írok, innen egy idézet:
"Idővel meghitt szeretetté szelídül a lángoló szerelem, csakhogy e folyamat rövidebb-hosszabb időtartama alatt a felek között kialakulnak a közös szokások, körvonalazódnak a közös célok, és nyilvánvalóvá válnak a másik inspirációjának eszközei, ahogyan természetessé válik az egyéni örömök és bánatok megosztása is. Szerelem és a kezdeti szenvedély hiányában nincs kohézió a férfi és a nő között, előbb-utóbb valamelyik fél állandó jelleggel beleszól a másik életébe, gyakran éppen ezzel negatív irányban befolyásolva a döntéseit. "