Mindenkivel megeshet, vagy csak Velem?
2017. július 22. - Látogatók száma: 58
Válasz erre: Divi Éva
Szia Évi !
A lányomék most próbálkozna a drága módszerrel, hát türelmesen várok. Az édesanyám egy csodás asszony volt, és ha egyet a szeretet feltétel nélküli adását megtanultam tőle, és akarom, hogy egyzser majd az unokáim rám is úgy emlékezzenek, ahogyan ahllom a gyermekeimet Róla beszélgetni, emlékezni Rá. Csoda volt és az is marad. Néha én is érzem a lelkem fáradtságra panaszkodna, de olyankor gyorsan előkapok valami váratlan szentimentális vagy érzelems képalbumot és végiglapozva újra erőre kapok, és megyek tovább, teszem a dolgom! Puszillak sé örülök, hogy olvastál !!
Olykor(ban) éltünk. Megoszlott a szeretet közöttünk, testvérek között, mindenkinek jutott és azt a szeletet, amit kapott otthonról vitte tovább. Kinek mennyi maradt a végére. Sok minden mellett megtanultuk a nélkülözést, belekóstoltunk a jóba, de nem hiába mondják, mindenki a maga képességének a kovácsa szerint tudta kamatoztatni az útravalót.
A bébik, mindegy, hogy lombik, nem mindenkinek adatott meg még így sem az unoka. Az én édesanyámnak, akarta vagy sem, jöttünk szépen, sorban, nem kellett semmi hókuszpók, csak természet és képesség. Unokákban nem volt hiánya, de ő is megtanulta a feltétel nélküli szeretetet, amit aztán továbbadott.
Puszi!
Válasz erre: zsoltne.eva
Kedves Évi,
Még jó, hogy mi magunk legalább tisztában vagyunk az erősségeinkkel és a "gyengéinkkel", amiről ugye a legtöbbet beszélünk... (gyerek, unoka).
Nagy utat, vagy inkább távolságot tettek meg a gyerekeid és a valamiért való küzdés még várat magára, de meddig?
"Az élet egy fura játék, és olykor csalfa, csaló, és becsapós..." mint ez a cikked is.
A bevezetőjét olvasva nem egy hétköznapi történet, csak a főszereplőben legyen annyi erő, és kitartás, hogy mindezt kibírja. Magamat ismerve, bízom benne.
Viszont egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, megérte e ez a nagy odaadás, elkötelezettség egy remény irányába, ami késik?...
Ezt csak azért merem kimondani végre, mert ellentétben veled egyre inkább érzem, hogy nem.
Puszi!
A lányomék most próbálkozna a drága módszerrel, hát türelmesen várok. Az édesanyám egy csodás asszony volt, és ha egyet a szeretet feltétel nélküli adását megtanultam tőle, és akarom, hogy egyzser majd az unokáim rám is úgy emlékezzenek, ahogyan ahllom a gyermekeimet Róla beszélgetni, emlékezni Rá. Csoda volt és az is marad. Néha én is érzem a lelkem fáradtságra panaszkodna, de olyankor gyorsan előkapok valami váratlan szentimentális vagy érzelems képalbumot és végiglapozva újra erőre kapok, és megyek tovább, teszem a dolgom! Puszillak sé örülök, hogy olvastál !!
Még jó, hogy mi magunk legalább tisztában vagyunk az erősségeinkkel és a "gyengéinkkel", amiről ugye a legtöbbet beszélünk... (gyerek, unoka).
Nagy utat, vagy inkább távolságot tettek meg a gyerekeid és a valamiért való küzdés még várat magára, de meddig?
"Az élet egy fura játék, és olykor csalfa, csaló, és becsapós..." mint ez a cikked is.
A bevezetőjét olvasva nem egy hétköznapi történet, csak a főszereplőben legyen annyi erő, és kitartás, hogy mindezt kibírja. Magamat ismerve, bízom benne.
Viszont egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, megérte e ez a nagy odaadás, elkötelezettség egy remény irányába, ami késik?...
Ezt csak azért merem kimondani végre, mert ellentétben veled egyre inkább érzem, hogy nem.
Puszi!
Tudod, Évi...
Olykor(ban) éltünk. Megoszlott a szeretet közöttünk, testvérek között, mindenkinek jutott és azt a szeletet, amit kapott otthonról vitte tovább. Kinek mennyi maradt a végére. Sok minden mellett megtanultuk a nélkülözést, belekóstoltunk a jóba, de nem hiába mondják, mindenki a maga képességének a kovácsa szerint tudta kamatoztatni az útravalót.
A bébik, mindegy, hogy lombik, nem mindenkinek adatott meg még így sem az unoka. Az én édesanyámnak, akarta vagy sem, jöttünk szépen, sorban, nem kellett semmi hókuszpók, csak természet és képesség. Unokákban nem volt hiánya, de ő is megtanulta a feltétel nélküli szeretetet, amit aztán továbbadott.
Puszi!
Üdvözöllek, puszi Éva.