A szanatórium (1.), avagy kiugrik a nyúl a bokorból...

Látogatók száma: 384

Köszönöm ápolóimnak azt a gondoskodást, amit az áldatlan körülmények ellenére nap mint nap végeztek, míg "élvezhettem" a vendégszeretetüket!

A történet valamikor az év elején indult. Betegeskedéssel kezdtem a 2012-es évet. Egy visszatérő betegség ez már, nem először kényszerít az ágyamhoz. Az orvosom is csak rutinosan ennyit mondott. - Akkor beküldjük Önt Bokor úr egy kis generálozásra... Ez tudtam mit jelent. Egy-két-három hét, amíg feljavítják az embert, mint egy nagy szervizkor a használtautót. Pár erősítő infúzió és folyamatos felügyelet, a nővérek gondoskodó kezeinek simogatása és utána sok pihenés itthon. Persze ahogy a régi járgány se lesz már új egy kis olajcserétől, az idős szervezet is csak átmeneti javulással számolhat. - Nem leszünk mi már fiatalabbak ettől Bokor úr - mondta szomorú elhaló hangon egy betegtársam, aki másnapra el is távozott az élők sorából. Ő egy másik életben, fiatal lélekkel, tisztalappal indulhatott új útjára.

Egy napon, amikor megvolt a beutalóm, és a fiam már egyeztetett a főorvos asszonnyal, kora reggel jött értem autóval.
- Apa, össze lett pakolva? Vagy segítsünk? - kérdezte István.
- Tata, tessék mondani mit tegyek még el - szólalt meg Dóra, a menyem.
- Mindent elpakoltam, ami kellhet - válaszoltam.
Ültem az ágyam szélén és eléggé meggyötörten, a levegőt nehezen véve, figyeltem a két fiatalt, ahogy egymás szemébe néznek, és az aggódás tükröződött bennük.
- Nyugalom, még nem akarok meghalni gyerekek - mondtam kissé nehezen.
Amikor besegítettek az autóba, nagyon elesettnek éreztem magam. Megérkezve a szanatóriumhoz, már egyre nyugodtabb voltam. István a portásfülke felé intett és a sorompó felemelkedett. Nem kérdeztek tőlünk semmit. Ismerősként haladhatunk be az udvarra. A megállás után a fiam kisegített.
- Apa, most előbb felmegyünk a csomagok nélkül, majd mi visszajövünk értük.
- A papírok itt vannak nálam, azt meg én viszem - szólalt meg a menyem.
- A harmadikra kell mennünk.
Beszálltunk a betegszállító liftbe. A liftes segítő ismerősen köszönt rám.
- Hányadikra? - kérdezte.
- Három - mondta István.
A megérkezésünk után a fiam a nővérekkel váltott pár szót, majd elindultunk a szobám irányába.
- Tata, minden rendben lesz, István intézte - súgta a fülembe Dóra.

Egy három ágyas szobába kerültem, az ablak mellé. A szekrény tőlem a legmesszebbre, az ajtótól jobbra esett. Bepakolás után gondolkodtam, ezt nem lehetett egyszerű elintézni... szép kilátás, kevés nyavalygó beteg. Azonban aki irigykedni kezdene, annak rögvest el is veszem a kedvét. A két-három hét alatt, amit bent töltöttem, a szobatársaim elég sűrűn cserélték egymást. Na nem azért, mert olyan gyorsan gyógyultak volna...
Az első két szobatárs János bácsi és Károly voltak. Elsőnek János bácsi ment el. Az öreg fiatalabb volt nálam vagy tíz évvel, de külsőre már első látásra se adtam neki sokat. Az aligember csontos keze és arca már-már taszító, de mégis szánalomra méltó volt. A bőre csak a látszat kedvéért tartotta össze a testét és a lelkét. Amikor megérkeztem, már nem volt magánál, csupán a másik szobatársam elmondásából tudtam a nevét is. Reggelre a hortyogása is megszűnt. Többé nem "zavart" bennünket az időnkénti hangos horkantásával... Csendben elvitték tőlünk.
Rövid időn belül megérkezett az új lakótársunk, Kiss úr. Amikor behelyezték az ajtóhoz legközelebbi megürült ágyba, összenéztünk Károllyal. Nem kellett megszólalnunk sem, hogy tudjuk, valószínűleg ő sem éri meg a mi gyógyulásunkat. Pár szót ugyan váltott velünk, de gyenge beszédhangja nem sok jóval kecsegtetett...

* Gondolatok...
Aki volt már kórházban, az tudja, az üde percek akkor jönnek el a betegek életében, amikor látogatási idő van, vagy csupán elég egy-egy látogató érkezése is a betegéletből való kizökkenéshez. Többnyire csak kettőnkhöz jártak be rokonok, ismerősök. Kiss úrra egy hajlott hátú idős hölgyön kívül, a kutya se nézett rá. Neki a látogatások csak fájdították az amúgy se túl erős szívét. Amikor ilyenkor feltöltöttek bennünket élelemmel, azt mi jóízűen elfalatozgattuk és mellette jókat anekdotázgattunk. Szegény Kiss úr, többnyire csak keserű arccal utasította vissza a kóstolót és hallgatott bennünket, néha egy-két gyenge "igent" vagy "nemet" bólintott felénk.
*

folytatódik

A cikket írta: bokorur

előző cikk következő cikk

10 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

Kedves Bokor úr!

Fájó húrokat pendített meg bennem. Nagyapám egy hónapja és egy hete halt meg. :(
Jó egészséget!

Puszi

78 éves Bokor úr? Te jó ég... Nagyon szép kor, főleg így, h. szellemileg ép:)
Virághoz csatlakozva: Jó egészséget kívánok én is!

Kedves Bokor Úr!

Nehéz látni mások távozását és mégis gyógyulni. Jó, hogy újra közöttünk van és leírja a gondolatait!

Pussz, Tündér

Tisztelt Tanár úr!
Folytatom tovább, érdekes, ez tetszett, tanári volt: "Az aligember csontos keze és arca már-már taszító, de mégis szánalomra méltó volt. A bőre csak a látszat kedvéért tartotta össze a testét és a lelkét."
Gratulálok!
Pinokkió

Bokor Úr!
Hát visszajött? Megint bejött nekem. Bár nem tudom mennyi az igazság az írásban, én remélem, hogy Ön egy 20 évvel fiatalabb, és nem is annyira beteg. Köszönöm, hogy olvashattam! Olvasom tovább.
Taki

Kedves Bokor Úr!
A kórház sosem jó, én kimondottan rosszul érezem magam még ha csak látogatóba megyek, akkor is. De sajnos néha szükség van rá. Mindettől függetlenül megindító írás. Olvasom...
Üdv:Ailet