Erotikus
A mi zenénk - pályázat
Látogatók száma: 90
Írásom egy olyan helyre kalauzol el, ahol minden lehetséges, még az ellenkezője is. Nincs igaz, nincs hamis, csak a szöveg létezik, amelyet olvasunk. Az, hogy miként értelmezzük, már csak rajtunk múlik...
Megropogtatta ujjait. Bár később még jól jöhettek volna a megkímélt ízületek, erre fittyet hányva még nyakát is jól kiropogtatta. Egyesével lehetett hallani, ahogy a csigolyák nehézkesen a helyükre találtak, majd a reccsenések előjátéka után se szó, se beszéd hozzá is kezdett a következő számhoz. Számára ez volt az első, és az utolsó is. Elsötétült a színpad, és nem maradt más, csak a holdfényben világító hosszú szőke haj, melynek ezüstös fénye beleégette magát a tánctéren állók retinájába. Halkan még lehetett hallani egy mikrofonba lehelt mondatot: szóljon Neki. Felkaptam a fejem, akárcsak a többi százötvenhét lány, aki ott volt, s mire feleszméltem, már eltűnt a zene, eltűnt a tömeg, eltűnt a tér és eltűnt az idő. Csak ketten maradtunk. Ő, a Frontember, és Én. Biztos voltam benne, hogy a címzés nekem szólt. Ki más is lehetne az a "Neki", ha nem én? Szemeink már az első hang előtt egymásra találtak, és azután már nem néztünk sehova. Láttam őt, úgy ahogy még soha senki mást. Gondolom ő is így volt, de ezt nem közölte velem, hiszen a zenészek nem a szavak emberei. Odalépett hozzám, majd határozottan, vadul, de egyáltalán nem durván, átölelt és csókolt. Egy ideig csak szorított és csókolt, de ez ellen nekem egyáltalán nem volt kifogásom. Még kifejezetten élveztem is. Sőt életem legjobb csókja volt. Pár másodperc után már vetkőztetett is, bár inkább művészet volt, mint egyszerű ruhalevétel. Lágyan simítottak végig ujjai, és én ájultan próbáltam hasonló mozdulatokkal megszabadítani őt a kettőnk között álló akadályoktól. A teste olyan volt, akár egy félistené. Nem, akár egy Istené. Ő volt Apolló, én pedig a lant a kezében. Szavakkal leírhatatlan érzéseket élt át a lant. Ez az Apolló igazi zenész volt, aki hangszerének minden egyes rezdülését érezte. Együtt rezdült vele Ő is. A bécsi klasszikusok hozzá képest botkezű amatőrök, akik még a harmóniáról nem is hallottak. És én, a lant, része voltam ennek a harmóniának. Én és Ő. Ő és én. Mi ketten lettünk egy tökéletes összhang alkotóelemei. Egymás nélkül csak két fals hangjegy, mely csak annyit ér, mint egy énekes hangszalagok nélkül. Elválaszthatatlanok. Szerelmes lettem. Szerelmesek lettünk abba, ami kettőnk között történt, és úgy éreztük, hogy ezt a pillanatot soha többé nem szakíthatja meg semmi. Aléltan tettem le fejem óvó mellkasára és csak üresen néztünk a semmibe, miközben hallgattuk egymás szívverését. A mi ritmusunkat. Hallgattuk egymás fáradt szuszogását. A mi zenénket... Tapsvihar. Buzdító füttyszó. Lassan erősödő skandálás. Vissza! Vissza! A Frontember rám néz, majd a tömegre, gitárját leengedi, majd közelebb hajol a mikrofonhoz. Köszönjük, hogy itt voltatok, további jó éjszakát, sziasztok. Megfordult, ám még egyszer rám nézett, elmosolyodott, majd távozott az éjszaka sötétjébe. Oda, ahol semmi sem hihető, mégis minden igaz.
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Kicsit jobban ki kellett volna dolgozni a történetet és a szereplőket is. Nem lenne rossz, csak nem érzem a befejezést. Illetve nincs is igazán befejezés.
Szubjektíven tetszett. Azt nehéz eldöntenem, hogy a karaktered direkt butára írtad, pl.: "Ő volt Apolló, én pedig a lant a kezében. Szavakkal leírhatatlan érzéseket élt át a lant. Ez az Apolló igazi zenész volt, aki hangszerének minden egyes rezdülését érezte.", ahelyett, hogy: Ő volt Apolló, én pedig a lant a kezében. Szavakkal leírhatatlan érzéseket éltem át, mint hangszere. Isteni zenész volt, aki húrjaim minden egyes rezdülését érezte... lett volna pl. a szövegedben. Ha csak autentikus akartál maradni, akkor oké, ha elrontottad, akkor nem jó(!). Az első, bevezető rész szemantikájából adódóan érzésem az előbbi volt (direktliba). Ha tovább megyek..., akkor az írás fel van építve (nem volt nehéz a kis egyszerűségében). A témakibontásod nekem tetszett, sőt a nyitott vége is. Egy "liba" nem zár konklúziókkal, így hiteles maradtál. A mondanivaló is kb. ez, egy "liba" álma mi lenne?! És ha nem értettem félre az egészet, akkor a mű pszichológiája is erre épül, az egyszerű naivságot ábrázolod.
Ebben az esetben viszont szerintem nem elég az elejének az a pár mondatnyi erőssége, azt elfelejtjük a végére! A befejezés részben is kell egy kis olyat elénk tenni, amitől elhiszem, hogy csak "libát" írtál, és nem valójában meztelen a királylány!
Bocs, ha bántó voltam! De nekem bejött, ez a kis hiányérzetem maradt...
Üdv,
Pinokkió
:D
Bianka:)
Pussz, Donna Juanna
Tetszett, de itt-ott lanyhult a figyelem.
Sok sikert!
Üdv: Zsizsik