Eper meg Vér

Látogatók száma: 19

Újabb novella szerelemről, féltékenységről, tudatállapotokról ...

Melléfogtam, folyton melléfogok. Meghaltál én, meg most itt vagyok fekve, beburkoltan ebben a szarházi őszi ködben kileshető albérleti magányban. Minek kellett meghalnod? Meghaltál és szar így felébrednem. Különben is, fáj a fejem, és ez is ettől van. Széplány voltál. Gyilkos vagyok. Szar kimondanom, hogy voltál. Tegnap óta van így. Halott vagy. Nem érdekel! Dögölj meg! Széplány vagy, életemben soha nem tudtam szebbet, de ha nem halsz meg, most én nem vagyok életben.
Hogy felkelni tudjak, szív alakú csokikból ébresztem az emléked. Felhívom a rendőrséget, mert tudod, én egy őszinte, és hogy is mondjam, jogkövető? Vagy valami ilyesmiféle polgár vagyok. Csak állna ki ez a fejfájás! Vannak bizonyos értékrendjeim. Neked nincsenek. Nem voltak. Ha lettek is volna, kit érdekelnének? Hulla vagy! Lehettem volna az értéked.
Számodra értéktelen voltam. Melléfogtam, folyton melléfogok. Meghaltál én, meg most itt vagyok fekve.
Mondd el, hogy volt?
Szerintem este volt, én lefeküdtem. Csütörtök, hajnal négy huszonöt. Harmadik napja nem aludtam annyit, mint más, vagy mint kellene. Ájult hülye fogfájásban estem a padlóra. Szartál rám. Utáltalak. Próbáltam aludni, de nem hagyott a gondolat. Olyan könnyedén tört el a nyakad. Nem is értem, a lélek hogy tud ennyire gyenge száraz testet magára ölteni. A hajad a nyakad ívén alig rezdült. Aztán aludtunk. Gondoltam, majd így lesz jó, hátha együtt majd felébredünk, és majd rám nézel. Kinyitod a szemed és, azt mondod: táncolunk, te bolond? Soha nem tudtál jól táncolni. Egyszer egy éjjel egy kocsmában voltunk. Emlékszel? Olcsó italoktól fénylett a padló. Kék színű abszintot ittunk. A mellkasunk tüzelt. Tangót próbáltunk táncolni, folyton a lábad közé léptem be, hogy érezzelek. Mosolyogtál. Szerettem, mikor bolondnak neveztél. A kacagásod is szép volt. Nevettek rajtunk. Ragadt a padló, a sok szétlocsolt olcsó sör szaga a bűnt hordozta. Mikor a mosdóra mentem, kiláttam a fehér nadrágom szárán, hogy mennyi fertő mívesedig a hajnali koszsötétben. A söntésben nevettél egy vastagarcú kidobóra. Élvezted a szemeim mámorából kiolvasható szégyent, mivel a féltékenységet megpróbáltam leplezni. Élvezted, láttam. Tudtad, hogy verekedni fogok.
Az éjbe ágaskodó higanygőzlámpák fénye, meg a kocsmaajtó nyikorgó zsanérpántjának hangja szólított meg az első ütés után. Akkor is kacagtál. Az orromból meleg, fémes lüktetésként tört elő a zsibbadt vér. Miközben védekező kezeimmel próbáltam tétován valami támadásszerű mozdulatot idézni, a következő ütéstől kifordultak a fények. Megkönnyebbült levegővel vér spriccelt a számból. A harmadik pofonnál már találkozott a tekintettünk. Mosolyogtál. A fejem koppanása a betonon adott némi erőt, hogy gyorsan tudjak talpra állni.
Nem éreztem semmi fájdalmat, és dühöt sem. Miattad verekedtem. Elzsibbadt az arcom, egy ököllel kiütött ablakszilánk állt szembe az alkaromnak. Megmetszett hús fityegett a karomon. Nevettél. Nevettem.
Akkor lett hátul egy törött fogam. Erről eddig nem beszéltem. Leállíthattál volna. Neked, vagyis érted volt az egész és nem más, mint színjáték. A nemek harca. Szerettelek. Így belegondolva megnyugtató, hogy már nem élsz. Egyszerűbb minden.
Aztán, emlékszel, mikor annyi pénzünk sem volt, hogy taxira? Fészket raktunk. Vettem egy páraelszívót. Nyár volt, nagy meleg. Kendermadzaggal volt átkötve, és én két buszon, három villamoson hoztam a legolcsóbb boltból, mert pénzünk alig volt, de kérted. Így most, utólag nem a kendermadzag esik szarul. Nevettél akkor is. Nem tudom miért.
Melléfogtam, folyton melléfogok. Meghaltál én, meg most itt vagyok fekve, albérletben. Ha elhinném azt a hihetetlenül mosolysima álmot, amit ilyen hülye halottként tudsz most is aludni. Tudod, miket álmodtam?

Fekete miniruha volt rajtad, sötét harisnyával. Folyton azt éreztem, hogy a máskor meleg combjaid hűvösek. Próbáltalak átmelegíteni, de azt mondtad, hagyjalak, merthogy te nem fázol, és különben se kenjelek össze, meg hogy koszos vagyok. Kiábrándító volt a hűvösséged és egyedül éreztem magam. Próbáltam a kedvedben járni, de nem szimplán elutasító, hanem hűvös és elutasító voltál. Gyenge viccekkel akartam oldani a feszültséget, amikre gúnyoros arckifejezéssel válaszoltál, de leginkább rám sem néztél. Rohadtul éreztem magam. Patricia is odakeveredett, és vitt valahova téged, valami nagyon fontos ügy miatt... Nem tudtam szólni, hogy légy óvatos, mintha nem is hallottál, vagy láttál volna. Anyukád szemüvege volt rajtam, amitől szédültem, és fájt a fejem.
Aztán a zöld kanapén ébredtem arra, hogy Patriciával álltok. Ő megvetően nézett rám, meztelen voltam, te ügyet sem vetve rám mentél tovább.
Egy fehér lovon vágtattam, előzve a villamost, ki a Hősök teréig, aztán ott vívtam a Hrábállal, de egy kövér pék fejét vágtam véletlen le, és kiflikkel lett teli a Műcsarnok lépcsője.
A bajuszos szomszéd futkározott nagy képekkel, és a kövér felesége gombát árult. Vettem tőle egy kilót, de igazán az eper volt. Kérdeztem, hogy ez meg milyen gomba? Kiabált, rázta az öklét. Azt mondta, vörös eper-gomba, meg hogy takarodjak.
Eperlevest főztem neked. Vastag tejszínhab karikák úszkáltak a tetején, mint a madártejen szokott a tojáshab, csak ez vörös volt. Azt mondtad, undorodsz tőle és pfujjj, te, ugye, ezt nem eszed meg! A húgoddal Patricia falta egy nagy lavórból. Ízlett nekik, csorgott a vörös lé az arcukon, mint valami kannibál filmben.
Folyton a közelséged kerestem, mindenféle okkal és indokkal, de csak a hideg, átfagyott fekete harisnyádon keresztül éreztelek. Hiába mondtam, hogy megfázol és gyere, hogy megmelengethesselek, mindig eltűntél és körbe-körbe jártuk a lakás szobáit... Hol itt, hol ott bukkantál fel kacagva rajtam.

...a pisisszagú kórház mosdóján próbáltam egy korty vizet inni, de a csapból folyó fehér klóros víz sugara azon nyomban elállt, hogy odatartottam a poharat. Minden annyira fehér volt. A falak, az emberek, ruhák, még a szavak is. A szomjúságtól összeszáradtan a mosdó alatt kucorogtam, mikor egy edénnyel jöttél. Sztrapacska volt benne, fehér túróval a tetején. Egyedül te voltál világítóan barna bronz abban a nyomasztóan elfehérült száraz vakságban. Mondtad, hogy ne egyek, ne igyak, mert itt minden mérgezett, és ígérjem meg, hogy kibírom, míg ki nem szabadítasz.
Aztán eltűntél. A második emeleten, az ablakrácson kifelé lestem a parkot, hogy jössz-e már, de csupa idegen ember jött. Sehol nem láttalak.
Valaki halat dugott a párnája alá. Én nagyon kiabáltam vele, hogy ez miféle undorító dolog, aztán a Magdi hívott két nagyon kövér nővért, hogy lefogjanak, és vénás injekciót nyomott a kézfejembe, de nem húzta ki a tűt, én meg csak néztem, hogy lüktet az érben. Tiszta vér lett a lepedő - valaki azt mondta, eperleves íze van. Sírtam. Úgy éreztem, mindenki szánalmasnak tart. Megvetőn néztek rám. A hideg fekete harisnyanadrágod dugdostam az ágyékomhoz.

Melléfogtam, folyton melléfogok. Miért hallgatsz? Olvastad Hamingway-t? Én vagyok a hülye, hogy egyáltalán szóba hozom. Remélem, jó halottnak lenni! Jól van, hagyjuk, mert még rosszat álmodsz. Ébredj már fel! Kérlek!
Mindegy is - mesélek. Apád nem mesélt. Anyád sem. Ettől lettél ilyen, mint most vagy.
Mindig író akartam lenni. Azt mondtad, ez ködös homály. Nevettél. Most miért vagy csendben? Próbáltam megélni önmagam. Tudod, mint hogy Marx írt róla. Ezt sem tudtad felfogni. Mi a filozófia? Egy tudomány, mely meglévő válaszokra próbál kérdéseket feltenni.
A materializmus, az ideológia. Látod, ezt sem érted. Én most hogy magyarázzak olyasmikről, mint a társadalom szörnye, és az abban beleágyazottan létezni bíró individum?
Nem akartam eltörni a nyakad. Szerettem volna, hogy élj. Szép tincsek lógnak a nyakíveden, apró, pihe-puha bolyhok. Látom, alszol. Ugye, felébredsz velem reggel?
Mindegy, ha nem kelsz fel, feljelentem magam.
Majd belemondom a telefonba: - Szerettelek, és megöltelek a szeretettel.

Aztán csíkos pizsamában meg kalapban ültem a villamoson. Nem kombínó, hanem olyan nagyon régi sárga és zötykölődős. Az emberek mosolyogtak, hideg volt, és én nem fáztam. Nyugodt voltam, mert tudtam, mindig ugyanazokon a megállókon megyek keresztül.
És körbe-körbe.