Hajnalban

Látogatók száma: 248

Örök női kérdések... és egy hajnali válasz.

Akkor is meleg volt, augusztus vége, vagy szeptember eleje felé jártak. Ott aludt Krisznél, mint már annyiszor. Hajnaltájt ki kellett mennie, és mikor visszajött a hálóba, megtorpant az ajtóban. Csodálattal nézte az elé táruló képet…
Az éppen felkelő Nap első sugarai akkor értek le a falról az ágyra, vörösessárga fénybe vonva a rajta fekvő férfit. Krisztián a szokásos módján, félig hason, félig oldalt fekve aludt, arcát jobb oldalára fordítva; a jobbról jövő fény így egyáltalán nem zavarta. Bal keze még mindig úgy pihent előre kinyújtva, ahogy Viki hagyta, miután kicsusszant mellőle. A könnyű takaró csak a derekáig fedte, jobb lábszára kilógott alóla.
A lány óvatosan kuporodott fel az ágyra. Lélegzetvisszafojtva, haját hátrafogva, hogy ne érjen hozzá, hajolt közelebb, hogy jobban láthassa a férfi arcát. A vonásai olyan békések és nyugodtak voltak, mint egy gyermeké. Alig hallhatóan szuszogott, a szemhéja időnként meg-megrebbent annak jeléül, hogy mélyen alszik.
Pedig… nem így volt…
Krisztiánnak meg volt az a rossz szokása, hogy megérezte, ha nézik. Még álmában is. Most is erre az érzésre ébredt. Csakhogy, más esetekkel szemben, most nem kellett gondolkodnia azon, hogy ki az… Ennek ellenére mozdulatlan maradt, kíváncsi volt, hogy mi fog történni.
Csak résnyire nyitotta ki a szemét. Viktória ott ült mellette az ágyon, felhúzott lábakkal, féloldalasan, kinyújtott karral jobb kezére támaszkodva a háta mögött. A nap lágy fényében meztelen teste egyszerűen gyönyörű volt… és őt nézte, szeretnivalón kedves, gyengéd mosollyal… Az egész pillanatban és magában a lányban is, volt valami varázslatos, valami örökké való… amitől a férfit elfogta a vágy, hogy magához ölelje Őt.
Viki is csodálatosnak érezte a percet, szerette volna, ha a lehető legtovább tart, és szeretett volna még többet. Lassan megfogta a takarót, kicsit megemelte, és vigyázva, nehogy felébressze kedvesét, húzni kezdte lefelé.
Krisztián épp mozdulni akart, hogy átkarolja Vikit, de most a meglepetéstől elakadt a szava. Minden erejére szüksége volt, hogy el ne mosolyodjon, azzal mindent elrontott volna. Még levegőt is alig mert venni, érezte, ahogy a takaró egyre lejjebb csúszik, már a csípőjénél jár, már a fenekénél, végül a lábairól is lekerült… és ott feküdt teljesen lemeztelenítve… Gyorsan észbe kapott és mélyen, egyenletesen kezdett lélegezni, mint aki alszik, de közben minden idegszála bizsergett az izgalomtól: most mi lesz? Furcsa volt az egész, hiszen eddig mindig ő gyönyörködött a lányban, de azért, ez a fordított helyzet sem volt ellenére…
Viktória szinte megbabonázva nézte kedvesét. Már vagy egy hónapja, hogy több-kevesebb rendszerességgel együtt alszanak, de még úgy igazán sohasem vette őt szemügyre. Nem mintha nem lett volna alkalma, csak nem volt hozzá bátorsága, mert úgy érezte, hogy nem illik egy férfit bámulni… De most, bármennyire is félt attól, hogy Krisz fel fog ébredni és megkérdi, hogy mit csinál, ezt a lehetőséget nem hagyhatja ki. Ezért igyekezett minél több részletet az emlékezetébe vésni, hogy soha el ne felejtse… Széles, erős vállait - a balon, a mindig egyenletesen barnás árnyalatú bőrön, jól látszott néhány függőlegesen futó, fehér csík; egy olyan kamaszkori sérülés nyoma, amiről még sohasem beszélt, - a hátát, amely lassan emelkedett és süllyedt a légzése ütemére, karcsú derekát, keskeny csípőjét. Aztán, cseppet zavarba jött, ahogy lejjebb siklott a tekintete, a férfi kerek, kemény fenekére, izmos combjaira, formás lábszárára…
A lány sóvárgó vágyat érzett, hogy hozzá simuljon és odaadja magát Neki, és ugyanakkor szerelmet is, hogy csak egyszerűen Vele lehessen… Hiszen szerelmese olyan szép volt, olyan szeretni való és… annyira sebezhető… Ettől egyszerre öntötte el boldogság és szomorúság. Boldogság, hogy ennek a csodálatos férfinak ő lehet a kedvese, és szomorúság, mert olyan könnyen elveszítheti. Mert bármit is mondott Krisztián, nem bízott abban, hogy kapcsolatuk sokáig fog tartani. Nem hitt önmagában. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb jön majd egy rámenősebb, szebb nő és elhódítja tőle Őt. Valahogy úgy érezte, ez az idő már nincs messze, talán már csak néhány hónapig maradhat Vele, és ezért ki akart használni minden pillanatot, amit csak lehet, hogy gyönyörködhessen a férfiban, akit szeret…
Könyökét behajlítva egész közel hajolt hozzá, gyengéden végigsimított a fején, ujjai vigyázva a fekete tincsek közé mélyedtek.
- Krisztián… - suttogta lágyan, – olyan gyönyörű vagy… - és elcsuklott a hangja. Ébren sosem, mert volna ilyet mondani Neki, de így… így igen… - Nagyon szeretlek…
Krisz megrendülten hallgatott. Valósággal elszorult a torka, akkor sem tudott volna megszólalni, ha kell. Mindenre számított, csak ilyesmire nem… Az egyszerű szavakból áradó szerelemtől és az érzéki érintéstől borzongás futott végig a gerincén, ami csendre késztette. Aztán Viktória keze elkalandozott, a tarkóját, majd a hátát kezdte önfeledten cirógatni. Csodálatos érzés volt, a férfi önkéntelenül felsóhajtott, testén újra és újra apró remegések futottak végig, így nem titkolhatta tovább, hogy ébren van… és tulajdonképpen már nem is akarta.
- Én is szeretlek, Csillagocska… - válaszolta, ám a következő pillanatban már meg is bánta. Viki ijedten összerezzent a hangjára, elhúzódott tőle és kiegyenesedett ültében.
- Azt hittem alszol - mondta kissé zavartan.
- Úgyis volt - felelt Krisz kedvesen, reménykedve abban, hogy visszahozhatja az előbbi hangulatot, - de aztán valaki lehúzta rólam a takarót… - ám a történtek emlegetésétől Viki még jobban visszavonult.
- Nem akartalak felébreszteni… - és már egészen elfogódottnak tűnt.
- Semmi baj - nyúlt a keze után a férfi, hogy megpróbálja őt megnyugtatni, de a lány nem hagyta, hogy elérje.
- Én csak látni akartalak - mentegetőzött, mint egy ijedt kislány, aki rosszfát tett a tűzre, - ne haragudj…
Krisztián csodálkozva ült fel, nem igazán értette kedvese viselkedését. Az előbb még úgy tűnt, hogy újra kezdődnek az éjszaka legszebb percei és most… Most lehet, hogy tévedett…?
- Miért kéne haragudnom? - kérdezte értetlenül.
- Mert… - szabódott Viki - mert egy rendes lány nem csinál ilyet…
- És te egy nagyon rendes lány vagy - bólintott rá a férfi. Majd amikor a lány ránézett, évődve, játéknak szánva, hozzá tette:
- Hmmm… de akkor miért is vagy velem?
Viktória azonban most már nem csupán zavartnak, hanem megbántottnak is érezte magát. Döbbenten, elszorult torokkal tekintett a férfira:
„Hát tényleg nem érti, hogy mi bánt? Nem látja, hogy mit tettem?”
- Ha zavar - vonta meg a vállát, - akár el is mehetek…
- Nem - kapcsolt végre Krisz, átkozva magát az oda nem figyelésért, - kérlek, ne…! - és, bár csupán egy röpke pillanatra, de sikerült megfognia a lány kezét.
- Nem, igazad van - felelt párja, feltoluló könnyeivel küszködve. - A szabályok nem engedik, hogy veled aludjak - és elfordult tőle, le akart szállni az ágyról, hogy elmenjen, bár nem gondolt bele igazán, hogy hová is menne.
- Szabályok! - fakadt ki a férfi. Feltérdelt és újra utána nyúlt, a karjánál fogva visszatartotta. Nem engedheti, hogy elmenjen… - És kik hozzák a szabályokat? – kérdezte kedvesen és gyengéden maga felé fordította őt, hogy a szemébe nézhessen - A barátaid, a szüleid?
- A társadalom - mondta ki Viki azt, ami először eszébe jutott, és lesütötte a szemét, hogy elkerülje Krisz tekintetét.
- A társadalom! – A pszichiáter mosolyogva csóválta a fejét. – Az ilyen szabályok nem érdekelnek – mondta lágyan, és állánál fogva felemelte Viki fejét, – mert elválasztanak Tőled. Csak azért vannak, hogy különbséget tegyenek kettőnk között.
- De hát… - ellenkezett a lány, és egy pillanatra belefeledkezett a fekete szempárba, – de hát tényleg van különbség… Te férfi vagy én meg nő… Nem vagyunk egyformák.
- Igen, nem vagyunk – értett egyet Krisztián. – Egyformák nem, de egyenlők igen. Ami neked kötelesség, az nekem is; amihez nekem jogom van, ahhoz neked is… - és szabad karjával átölelve, közelebb húzta magához társát. Szerette volna, hogyha megérti milyen fontos a számára az, hogy egyenrangúak legyenek.
Viki viszont még mindig tiltakozott ez ellen, őt másképp nevelték.
- De ez nem így van… - mondta csendesen - egy férfinek más kötelességei vannak, más jogai és… - és mondta volna tovább is, de Krisz az ajkára tette a kezét.
- Te nő én meg férfi… - simogatta meg az arcát - hidd el, nem ez az, ami számít. Mindketten emberek vagyunk. A különbség csak biológiai, az összes többit mások találták ki. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán egyenesen a smaragd szempárba nézve folytatta - Ha én gyönyörködhetem benned kedvemre, akkor te is megteheted ezt velem. Engem nem zavar… - fűzte hozzá halkan, miközben keze a lány nyakára siklott, és ujjai beleakadtak a hosszú, fekete hajba.
- De… már nem vagyok rá képes… - jött a válasz alig érthetően, és a lány, hogy piruló arcát elrejtse a férfi mellkasához bújt.
- Pedig nagyon jól esett - ölelte át Őt most már teljesen Krisztián. - Tudod, azt szeretném, ha igazi, független nő lennél, olyan, aki mindenben a társam lehe… - elharapta a szót és megcsóválta a fejét. - Nem, már most is az vagy… - javította ki magát - az egyetlen, igazi társam…
- Nincs igazad - felelte ijedten Viki. - Én erre nem vagyok képes. - Nem is a felelősségtől, hanem inkább a férfi érzéseinek súlyától riadt meg. - Nem tudom megtenni, én… én nem is tudom, hogy kell… - suttogta és megint elszorult a torka.
Krisztián elfogódottan cirógatta kedvese haját és hátát. Érezte a karcsú test remegését, amitől nem csupán a vágy támadt fel benne, hanem a védelmezőösztön is. Orvosként és férfiként egyaránt tudta, hogy mi a baj: a lány szeretne megfelelni neki, de a többi embernek is. Egyszerre szeretne a szívére és az eszére hallgatni.
„Azt hiszed Kicsim, képtelen vagy rá, pedig jó úton jársz…” - gondolta és azzal is tisztában volt, hogy mit kell tennie:
- Ne mondd ezt, hiszen az első lépést már meg is tetted…- adta meg Neki azt a megerősítést, amire szüksége volt, - és nem most, hanem évekkel ezelőtt, tőlem függetlenül…
Viktória meglepetten tekintett fel rá. Nem igazán értette, hogy miről beszél a férfi.
„Hiszen csak azóta vagyok ilyen, mióta Őt ismerem… - töprengett el. - Vagy mégse…?”
- Műszerész lettél – mondta mosolyogva a pszichiáter, – nő létedre helyt állsz egy férfivilágban – és boldog volt, hogy a lány érti, miről van szó. – Elvetetted a szabályokat, bátran vállaltad önmagad. Tudtad, hogy mit kell tenned anélkül, hogy bárki mondta volna… Senki sem parancsol neked, még én sem.
Kedvese megint elpirult, de most a dicsérettől. Olyan jól esett hallani, hogy az, akit szeret, ilyeneket mond neki. Boldoggá tette a tudat, hogy Krisztián büszke rá. Erősnek érezte magát, és ettől, az imént elhangzottak ellenére, elszomorodott.
„Akkor többé nem lehetek védelemre szoruló, gyenge nő…?”
- Pedig… - sóhajtott fel Viki, ahogy behunyt szemmel újra az izmos testhez simult, – néha… szeretném, ha azt tennéd…
- De miért? – lepődött meg most Krisz.
- Mert férfi vagy… - válaszolt a lány, bájos mozdulattal megvonva a vállát, – és egy férfi legyen erős és parancsoló, mutassa ki a hatalmát a világ felett. – Kiegyenesedett és komoly arccal a fekete szemekbe nézett. – Biztosnak kell lennem, abban hogy meg tudsz védeni…
Krisztián teljesen elképedt. Nem akarta megbántani Vikit, de amint szavai nyomán elképzelte magát, mint világhódító hőst, nem tudta megállni, őszintén felnevetett.
- Ne haragudj, de én nem akarom leigázni a világot. – ingatta a fejét, és örült, hogy a másik is mosolyog. – Én… én inkább szövetséget kötnék vele – fordította komolyra a szót, – mert úgy érzem, akkor tudlak igazán megvédeni – majd tekintete és hangja is ellágyult. – Mert, tudod, úgy hiszem ez minden férfi igazi feladata: oltalmazni a nőket, hiszen minden lány és asszony egy leendő édesanya… - és miközben beszélt tenyerét szerelme hasára simította, mintha máris várandós lenne.
- Krisz… – suttogta meghatottan Viktória. Érezte, az egyszerű mozdulat mögött sokkal több rejlik, mint amit a szavak mondanak, és kezét meghitten a férfiéra tette.
Egymásra néztek, és mindketten ugyanazt gondolták: hogy ez egy csodálatos pillanat.
A lány közel járt ahhoz, hogy sírni kezdjen. Nem akart kérdezni, nem érdekelte, hogy a férfi miért mond ilyeneket, beérte az egész lényéből sugárzó szerelemmel.
Krisztiánnak is könnyek gyűltek a szemébe, boldogan veszett bele kedvese ragyogó tekintetébe, mosolyába.
- Gyönyörű vagy és kedves – mondta halkan és újra a karjába zárta, – és okos, talpraesett… Ha lesz majd gyereked… - zavartan elhallgatott. Korai lenne még arról beszélni, hogy mit is szeretne, talán meg is ijesztené vele Őt.
„A velem egykorú férfiaknak a legkevésbé a gyereken jár az eszük…” – így másképp folytatta:
– Az édesapjuk… - Viki pillantásától azonban megint elakadt a szava – kincset kap a kezébe… különlegeset… mert az vagy, Kicsim, hidd el – kérlelte elfogódottan, – ha nem így lenne, nem szerettem volna Beléd…
Mialatt beszélt egyre közelebb húzta Őt magához, az arcát, a nyakát, a haját simogatta, és boldogan érezte, hogy a lány mindezt viszonozza; testük reszketett a vággyal teli érintésektől. Már nem kellettek szavak… Egyre szenvedélyesebb csókokkal borították egymás arcát és végül… ajkuk összetalálkozott… Először újra csak puhán, szinte tapogatódzón, aztán kicsit vadabbul… és mindeközben Viktória érezte, hogy gyengéden felemelik, és az ágyra fektetik.
Már-már teljesen átadta magát a szerelmes játéknak, amikor valami még az eszébe jutott, valami, amit még meg kell kérdeznie:
- Akkor, ha mondjuk, elmennék tanítani, már nem is szeretnél?
Krisz kissé meghökkent, ebben a pillanatban nem számított ilyen kérdésre, de azért, látván, hogy a lány félig-meddig komolyan gondolja, megpróbált válaszolni.
- Hát…! Nem is tudom. Akkor is szeretnélek - mondta évődőn, - de biztos, hogy valamiben változnál… Inkább maradj ilyen, amilyen most vagy… - simított végig a testén. - Nem akarom, hogy más legyél, nem akarlak megváltoztatni… - és ajka követte a kezét. - Így vagy tökéletes… - suttogta vágytól elfúló hangon.
- Pedig változok majd… például, amikor majd öregszem… - válaszolta elgondolkodva a lány. Elhallgatott és csak akkor folytatta, amikor a férfi ránézett. - Fehér lesz a hajam, ráncos a bőröm… akkor is fogsz majd szeretni…? - tette fel az örök női kérdést.
„Nem fogsz megöregedni. - akarta mondani Krisztián, de a zöld szemekbe nézve ezt valahogy nagyon sablonosnak találta. - De hisz ez közhely, és ráadásul nem is igaz…”
- Az egész más - felelte inkább, - azt el lehet fogadni, ráadásul - mosolyodott el - én is Veled együtt fogok öregedni. Hiszen mindig idősebb leszek Nálad… és ha Te el tudsz majd fogadni egy vénembert…
- Ne kérlek – tette most Viki a férfi szájára a kezét, – ne beszélj ilyesmiről, mert csak elszomorít – és valóban bánatos lett a hangja. – Nem akarok gondolni rá… Szeretlek… és nem akarlak elveszíteni – suttogta, ahogy a nyakát átkarolva, lehúzta Őt magához.
- Én sem Téged… - hallotta az alig érthető, halk szavakat…