Katonák kíméljenek! 10

Látogatók száma: 68

Felemelő és kegyetlen pillanatok. Célok, tisztázás és elfojtott érzelmek. Gaby döntött, talán jól, talán rosszul. Még nem látja egyikük sem a végét.

10 fejezet

Gaby felöltöztette a fiát, hordozóba tette és elszántan útnak indult. Nem tudta még, mit fog mondani a férfinak, ezért nem is sietett. Taxiba ült és egész úton gyermekét figyelte. A kórház előtt szívdobogva szállt ki. Felnézett az épületre és besétált. Felment a megfelelő szintre. A nővérek azt mondták, kezelésen van Andrew. Nem bánta, legalább volt ideje gondolkodni még. Latolgatta mondanivalóját és hogy hogyan közli vele, hogy el fog menni. Aztán egy kerekes székben megjelent a sarkon Andrew és egy nővér. A férfi mereven nézett maga elé. Gaby azt sem tudta, észre vette egyáltalán őket. Pár percig még ült ott és várta, hogy a nővér kijöjjön, aztán felállt.
- Kérem, a százados most nem fogad látogatót. Nagyon fáradt. – mondta sajnálkozva a nő.
- Nem érdekel. Meg fog hallgatni, aztán aludhat, ameddig akar. Nem fogom zavarni többet! – tolta arrébb a nőt és benyitott. Andrew felé fordult. Valóban fáradtnak tűnt. – Szervusz. Csak egy percre zavarlak. – odaszáguldott az ágyhoz. Letette a hordozót és kicsatolta a gyermeket.
- Köszönöm nővér. – mondta a férfi, engedélyt adva a rendbontónak. – Miért jöttél? El akarsz köszönni? – a férfi hangja csupa keserűség volt.
- Nem ezt akartad? – vágta oda a lány. – Döntöttél, mielőtt még megkérdeztél volna, én hogyan gondolom! – és dacosan a férfi szemébe nézett.
- Nincs értelme. Nem várhatom tőled, hogy továbbra is velem élj. Az emberkínzás volna! – erre a nő a férfi kezébe nyomta a gyereket.
- Tessék. Fogd. – ennyi.
- Mit akarsz, mit tegyek? – a férfi láthatóan nehezen találta meg a megfelelő fogást a fiún, de Andy kitörő örömmel fogadta apját. Felkiáltott és hangosan gügyögött.
- Aaa…aaa! – mondta a kicsi – Ööö ööö. – kis kezével a karszalag után nyúlt és tépte, ahogy csak bírta. Fejét forgatta és pici ujjai szinte elfehéredtek a szorítástól.
- Nézd meg jól őt. Mit látsz?
- Andyt. – nézett fel értetlenül s egyben rosszallóan a férfi.
- Akkor nézd meg jobban! – vágta rá a nő. És a férfi alaposabban vizsgálni kezdte fiát. A szemét, a száját, az orrát, a haját végigpásztázta tekintetével. Eközben a kicsi ránézett. Ficánkolni kezdett és ismét gagyogott. Andrew a hasára ültette és fogta a hátát, el ne dőljön. A gyermek nem maradt nyugton, ficánkolt és el is borult. Andrew elmosolyodott és utána nyúlt.
- Hé, kisöreg, hová mész? – mondta a férfi.
- Nos, most mit látsz?
- Ugyanazt, mint eddig.
- Én viszont nem. Egy perce még keserű voltál és dühös, de most mosolyogsz! Ha fel akarsz épülni, vele együtt, megteheted! Majd együtt tanultok járni. – vont vállat a lány. – Viszont, ha elmegyünk, nem fogod látni, ahogy megteszi az első lépéseket. Nem fogod hallani a szavait, sőt még csak érezni sem fogod mekkora erő lakozik egy ilyen kisemberben! Bármire képes. Hegyeket mozgat meg és nincs lehetetlen… őmiatta.
- Andy nem képes bármire! Ő még csak egy csecsemő! – tiltakozott a férfi.
- Dehogynem. Ő az egyetlen esélyed! Neki nem mondhatod, hogy feladod, neki nem mondhatod, hogy nem tudsz megtanulni járni, ő se tanuljon meg, vagy adja fel? Egyetlen különbség van köztetek, hogy te fölfogod, mit vesztettél, ő még nem tudja, mit nyer, ha megtanul járni. De te tudod! – a férfi csak nézte a gyereket és Gaby az ajtóhoz ment. – Rögtön jövök. – mondta és kiment, mielőtt még elsírja magát. Az ajtó előtt állt és a falnak dőlt. Nem volt biztos magában. Nem tudta, hogy fog alakulni, de azt tudta, hogy még nem mehet el. Nem hagyhatja cserben a férfit. Most már döntött. Néhány mély levegő után erőt vett magán és visszament. Andrew a levegőbe emelte a fiát és repülőzött vele, a kicsi meg hangosan kacagott. Egy pillanatig nézte őket és ellágyult. Szíve megtelt szeretettel. Andrew ránézett. Nem szólt, de mintha máshogy csillogott volna a szeme. Volt benne valami elszántság. Igen, ez az a férfi, aki azelőtt volt. Gaby az ágyhoz lépett.
- Na gyere kicsim, megyünk is. Apád fáradt. Még sokat kell pihennie. – vette el a gyereket és bekötözte a hordozóba, amit Andy nem tűrt túl jól. Hevesen hadonászott és a nő kénytelen volt megcsiklandozni. Végül felvette a hordozót és felállt. – Akkor mi megyünk.
- Gaby, miért teszed ezt? – kérdezte a férfi csendesen. A nő pedig felnézett. Csípte a csőrét a bánásmód és minden, amit eddig a fejéhez vagdostak és ezt most el is akarta mondani.
- Először is, nem tudom, meddig tudok maradni. Nem örökre szól. Ha tetszik, ha nem, el kell fogadnod, hogy maradok, mert nem szeretem évente felborogatni az életemet és állandóan új életet felépíteni. Másodszor, rossz látni, hogy így elhagyod magad, még akkor is, ha igen súlyos a sérülésed, harmadszor meg, mostantól közösen fizetjük a számlákat. Nem fogadok el több könyöradományt! Margaret mesélte, - itt igen haragosan villant a férfira – hogy milyen családi vállalkozás szakadt a nyakadba, úgyhogy, ha megengeded, nem viselek el több szemrehányást anyádtól ezért! Negyedszer pedig, dolgozni fogok és nem érdekel, mit gondolsz erről, én keresek munkát, én helyezkedek el, ahová én akarok és te meggyógyulsz, továbbá erősíted az apa, gyermek kapcsolatod a fiaddal! Egyszer még meg fogod köszönni nekem. – fulladt ki kicsit a nő.
- Még valami? – mordult a férfi.
- Igen. Kíméletlen és kegyetlen vagyok. Nálam nincs kifogás. Rendbe jössz, aztán kidobhatsz, ha akarsz, addig viszont el fogod viselni, hogy én irányítok!
- Nem lesz egy kicsit nagy falat ez neked? – gúnyolódott a férfi. – Soha életedben nem álltál saját lábadon még. Hogyan akarsz ápolni és még dolgozni is?
- Margaret segít. Aki pelenkázott, azelőtt csak nem szégyelled letolni a gatyádat! – vágta rá a nő és elfordult.
- Gaby, ezt te sem gondolod komolyan! – mondta erélyesen a férfi.
- De, nagyon komolyan gondolom. – erre visszafordult. – Úgy jöttem ide, hogy elköszönök. Nem gondoltam, hogy megéri, hogy van értelme. De most már pontosan azt látom a szemedben, amit azelőtt. A szíved mélyén rettenthetetlen katona vagy és ez most segíteni fog. Ha nem a bosszúért, akkor a gyermekedért fogsz felgyógyulni! Nem hiszem el, hogy erre születtél. Te sem nyugodhatsz bele ebbe! Ha akarsz, talpra állsz, bármi is legyen a gerinceddel!
- Miért vagy ennyire biztos benne? – kérdezte a férfi értetlenül.
- Mert hiszem, hogy erősebb vagy ennél. Átmenetileg feladhatod, mindenkinek vannak hullámvölgyei, én is feladtam már egyszer. Akkor épp te mondtad, hogy nem áll meg a világ, csak nyisd ki a szemed és ezer új csoda vár! – intett a gyermek felé. Andrew elfordította a fejét. Az ablakon kinézett.
- Na és persze semmi köze az egészhez, hogy lassan gyárat öröklök.
- A gyáradat sem tudod vezetni, ha nem állsz talpra!
- Tehát mégis csak akarsz valamit cserébe. – nyugtázta a férfi.
- Most leszögezem, semmi közöm a gyáradhoz és nem is lesz. Én tanár vagyok és művészettörténész. Mit sem ér számomra az, bármit is gyártotok! Távol áll tőlem az üzlet és minden egyéb! Nem kell hinned nekem, de ha evvel kapcsolatban még van hozzáfűzni valód, most mondd, többet nem akarok róla hallani! – mordult a nő. – Nem fogom bizonygatni, hogy nem kell a pénzed. Segítettél, amikor bajban voltam, most rajtam a sor. Csak addig maradok, míg szükségét érzem. Gondolom, míg talpra nem állsz, nem fogsz nősülni, aztán ha már zavarok, eltűnök. – Andrew ismét ránézett.
- Ha nem pénzt, akkor mit vársz cserébe?
- Már megkaptam. – a nő a fiára nézett és ellágyultan mosolygott. – Bár fájdalomban fogant, mégis a világ legnagyobb csodája. Már nem félek a holnaptól, már van miért énem, már Zach is csak egy rossz emlék. Átsegített a nehezén és te is. – nézett újra a férfira.
- Nem tettem semmit, még csak nem is szóltunk egymáshoz, mióta megszületett. – tiltakozott a férfi.
- Biztonságos életteret kaptam. Időt, hogy újra éljek. Levetted a vállamról a gondokat, segítettél talpra állni. – vallotta a nő őszintén és a férfi hitt neki. Felemelte a kezét és a nőét megszorította.
- Ezerszer el foglak küldeni. Bántani foglak.
- Már elviseltem rosszabbat. Előled legalább el tudok futni.- vont vállat a nő és lám a férfi elmosolyodott. Lecsukta a szemét.
- Honnan van benned ennyi kitartás? – sóhajtott a férfi.
- Zach verte belém. – mondta egyszerűen Gaby. Andrew magához húzta a kezét és megcsókolta. Arcához szorította és csukott szemmel merengett.
- Evvel csak azt éred el, hogy beléd szeretek. – suttogta. Gaby meglepődött.
- Nem fogom hagyni. Utálni fogsz, mert makacs és akaratos vagyok. Alig várod majd, hogy tovább álljak majd. – mosolyodott el végül a nő, de Andrew csak a fejét rázta.
- Talán már késő… ha maradsz…
- Nem mondj semmit! Majd, ha felgyógyultál, akkor. Egy ideig ki leszel szolgáltatva nekem, nem kell bonyolítani a helyzetet. – húzta el a kezét. – Egyébként sem hiszek neked!
- Karácsonykor hittél volna? – kérdezte Andrew.
- Nem. Most azonban ez nem fontos. Pihenj és amint az orvos kielégítőnek ítéli az állapotodat, haza jössz. – Andrew nem válaszolt, csak nézte és Gaby kimenekült a kórtetemből. Nem is tudta, mit érezzen. Valami vallomásfélét hallott most, amitől alap esetben boldog lett volna, de így talán nem szerencsés. Nem tudta, képes e beleszeretni újra valakibe, pláne a férje katonatársába. Azt tudta, hogy az a búcsúcsók emlékezetes élmény volt, de ennél tovább nem akart jutni.
Haza ment és elújságolta Margaretnek, hogy milyen döntés született. Az asszony nagy örömmel fogadta és mindent megígért neki. Aztán még eltelt néhány nap és Andrew varratait kiszedték. Még pár napig lábadozott, de végül az orvos rábólintott a hazaútra. Eleddig nem is találkozott Mrs. Noyce-szal, bár furcsállta Gaby, de ennek csak örülni tudott. Mikor kiengedték a férfit, taxival ment érte. Felkaptatott az emeletre és az ajtó nyitva állt. Mrs. Noyce hangját hallotta bentről.
- Te teljesen megőrültél? Avval a nővel fogsz továbbra is együtt élni?
- Igen anya. Gaby vállalta, hogy marad, míg talpra nem állok.
- Ha talpra állsz egyáltalán! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit erős? Sosem fogod levakarni magadról!
- Kössz, hogy ennyire bízol bennem!
- Természetesen bízom benned, de nincs szükség rá. Én is el tudlak látni!
- Csak úgy mint apát.
- Apád agyvérzést kapott! Ezért ápolják itt!
- Voltam fönn nála. Beszéltem az orvosával.
- Igen?
- Igen.
- Tudom, hogy ő kérte, ha már magatehetetlen, szállítsák be ide! – erre csend lett. Gaby ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen. Kopogott kettőt a nyitott ajtón.
- Hello, remélem, nem zavarok? – lépett be.
- Nem, gyere csak. – invitálta a férfi. A nő a kerekesszékért ment. Az ágyhoz tolta és fogta. Felnézett a férfira.
- Hogyan segítsek? – kérdezte finoman. Andrew sóhajtott. Kitakarta a lábát és felült. Az ágy szélére kúszott. Egy hosszú pillanatig szemrevételezte a kocsit, aztán a nőre nézett.
- A lábaimat rakd a kocsira. – mondta. Gaby így is tett. Aztán a férfi nagy nehezen átküzdötte magát a kerekesszékbe. – Hát van még mit tanulnom. – szögezte le, de elhelyezkedett végül.
- Kisfiam, jól meggondoltad? – mondta Mrs. Noyce.
- Igen anya. Így a legjobb. Nem akarlak terhelni. Gabyval megegyeztünk, tehát haza megyek. Ha akarsz, bármikor jöhetsz látogatni. – mondta határozottan a férfi. Gaby büszke volt a férfira és már tudta, nem lesz nehéz megszeretnie őt, viszont jobb belátásra bírni adott esetben igen. Végül együtt mentek ki és az orvos is csatlakozott hozzájuk. Mosolyogva búcsúzott és meleg kézfogással bocsátotta útjára betegét. A taxira azonban nem volt szükség, mivel Mrs. Noyce felajánlotta, hogy haza viszi őket. Andrew újabb küzdelme következett, be a kocsiba, aztán otthon ki a kocsiból. Végül mivel Gaby előre szólt a házmesternek, a lejárót is akadálymentesítették, így viszonylag könnyen feljutottak az emeletre. Még Amanda is kijött eléjük és nagy tál süteménnyel köszöntötte a hazaérkezőket. Gaby figyelte a két Noyce-ot. Az asszony távolságtartó és hűvös volt, Andrew egy fokkal kedvesebb. Így Gaby túláradó lelkesedésével elsodort mindenkit, remélte, hogy evvel nem lőtt túl a célon. Amanda elújságolta, hogy a férjét is kiengedték a kórházból, kicsit csevegtek, aztán Gaby takarodót fújt. Bár még csak délután volt, már látta, hogy Andrew teljesen kimerült. Margaret, akárcsak Gaby rettentő boldogan sürgött forgott a beteg körül és alig tíz perc múlva Andrew már ágyban volt. Mrs. Noyce elköszönt és Gaby magára hagyta Margaretet és Andrewt. Kinn a konyhában főzött egy kávét és leültek a szomszéddal beszélgetni kicsit. A kávé után Amanda ment is az oviba a fiáért és végre elcsendesedett a ház. Gaby bekukkantott Andyhez, aki épp ébredezett aztán uzsonnához ültek. Margaret ekkor csatlakozott hozzájuk és könnyes szemekkel nézte a kisfiút.
- Mi a baj Margaret? – kérdezte a nő.
- Semmi baj. Igazán. Csak boldog vagyok. Végre haza jött az úr.
- Alszik?
- Igen.
- Akkor uzsi után sétálni megyünk. Apa hadd aludjon oké, kicsim?- Gaby ettől kezdve próbált beállni egy ritmusra. Reggel együtt reggeliztek, aztán Andrew felvetette, hogy úgysem venné hasznát az autónak, vezesse Gaby, hát a nő elvitte a tornára, aztán ebédet készítettek Margarettel, miközben a kicsi a járókában tett vett, aztán a nő elment a férfiért. Együtt ebédeltek, délután a két fiú aludni tért és aztán egy órás szabadfoglalkozást tartottak. Ilyenkor a nő munkát keresett. Több iskolába beadta a pályázatát, hátha szerencséje lesz valahol. Aztán délután sétára indultak. Eleinte nem tudta elcibálni Andrewt, de mire kitavaszodott ő sem tudott ellenállni a kísértésnek. Az esti fürdetés és altatást csak a nő végezte, mivel a lakásba nem szívesen kocsizott a férfi. Ezt áthidalva a nő a férfi hálószobáját kissé átalakította. Alacsony, zárható könyvszekrényeket vett és a ruháit mind ilyenekbe hajtogatta be. Néhány hónap múlva már Mrs. Noyce rövid látogatásait is megszokta, szerencsére hallgatólagosan megegyeztek a kölcsönös udvariasságban. Néha a katonaságtól is eljött egy-egy ember, látogatóba, meg persze időnként öltönyös fickók is beállítottak a nap bármely szakában. Gaby nem kérdezte kik ezek, Andrew meg nem találta fontosnak. Mivel munkát nem talált, tartalékaiból finanszírozta a rezsi ráeső részét és Margaret bérének felét. Ezt szigorúan betartotta, mert nem bírta volna elviselni, hogy bárki, még egyszer a szemére veti a pénzéhséget. Anyjáékhoz is ellátogattak időnként, de bármit csináltak, bármerre is jártak, gondosan ügyelt rá, hogy a három lépés távolság megmaradjon. Rengeteget beszélgettek és próbálta bíztatni a férfit, amikor úgy tűnt, nem halad, néha össze is vesztek ezen, de viszonylag zökkenőmentes volt az életük. Andy már megkülönböztette anyját és apját, bár artikulálatlan ana és apa voltak, ők büszkén vették tudomásul, hogy lassan beszélni fog. A járás még nem ment, mint ahogy az apának sem, de mászni azt nagyon tudott. Egyik délután, mikor együtt aludtak apa és fia, Gaby meg az Internet bújta, nagy koppanást aztán vad gyermeksírást hallott. Felpattant és futott a férfi szobájába. Andrew az ágy szélén hasalt és fiáért nyújtózkodott. Andy pedig hangosan zokogott a földön. Gaby odarohant és felkapta.
- Na mi a baj? – ölelte magához. – Leestél az ágyról? – kérdezte, miközben ringatta a kicsit. Aztán a férfire nézett. Andrew dühös volt. Visszaküzdötte magát a párnákra hát. – Mi történt? – kérdezte a nő.
- Leesett. Egyszerűen nem tudtam megfogni! Meddig tart ez még? Semmit sem javulok! Már hónapok óta járok tornázni és semmi. Szedem a gyógyszereket, és még arra nem vagyok képes, hogy a fiamat megóvjam egy egyszerű eséstől! – dühöngött. Gaby leült a szipogó gyerekkel és az ölébe ültette őt.
- Kicsim, apa csak dühös, mert türelmetlen. Ha te is minden fenékre ülés után tombolnál, bizony megnézhetnénk magunkat!
- Nem tombolok! Egyszerűen csak nem érzek javulást! – mordult.
- Nem érsz rá? Van időd.
- Nem, nincs időm! Nem fekhetek itt a végtelenségig! Neked nagyon könnyű ott ülni, majd felállni és elvonulni Andyvel, de én hogyan meneküljek el magam elől? – a nő csak nézte a férfit, aztán felmászott az ágyra. Letette a fiút és megsimogatta. Már újra aludt.
- Nézd már semmi baj.- suttogta. – Ne aggódj, nem lesz semmi baja, csak egy kis koppanás volt. De ha akarod, ide fekszem mellétek, hogy ne forduljon elő ilyen még egyszer. – Andrew nem szólt csak nézte a nőt. Gaby lefeküdt a fia mellé és átölelte őt. Andrew lejjebb csúszott és megfogta a nő kezét. Megszorította, aztán megcsókolta.
- Milyen egyszerű minden, ha te mondod. – sóhajtott a férfi.
- Mert az is. Tudom, hogy szeretnél már rendesen járni, de eljön annak is az ideje.
- Még mindig félsz tőlem? – kérdezte most Andrew
- Hát ez meg hogy jön ide?
- Válaszolj kérlek!
- Nincs okom félni. Nem is tudnál bántani.
- Igaz. Most azonban a közelembe merészkedtél. Eddig nem tetted. – a ki nem mondott kérdésre nem tudta mit is válaszoljon a nő. Felnézett a férfire, aki még mindig fogta a kezét és sóhajtott.
- Mert épp készültél feladni. – Andrew nem azt kapta, amit várt és ez látszott rajta. Arca elborult és dühös lett.
- Szóval te csak akkor vagy hajlandó közelebb jönni, ha valami bajom van! Hát közlöm veled, hogy egyfolytában azon töprengek, miért nem javulok. Egyszerűen nem értem! Lassan már Andy is megtanul járni és én még meg sem tudom mozdítani a lábam ujját sem! Sőt, az egész rohadt ágyból is elegem van! Utálom ezt a várakozást és utálom, hogy megmozdulni sem tudok és kiborít ez az egész! – a hangja egyre mélyebb és keményebb lett. Erre a nő felült.
- Az orvos azt mondta, türelmesnek kell lenned. Ha akarod, lemehetünk sétálni a parkba.
- Sétálni? Nem tudok sétálni!
- Természetesen a székkel.
- Nem akarok avval sétálni, nem akarom látni a sajnálkozó tekinteteket, és nem akarom, hogy bárki így lásson! Normális akarok lenni, mint azelőtt! – a férfi kezdett kiborulni és Gaby nem tudta, mit is mondjon.
- Andrew, bírd még ki egy kicsit. – kérte és felemelte a kezét. A férfi arcára tette. Lassan megsimogatta. – Rendbe jössz, hidd el! Csak idő kérdése. A férfi elkapta a kezét és közel húzta magához. Mélyen a szemébe nézett. A nő szíve akkorát dobbant, mint még soha.
- Gaby, tudom, hogy csak vigasztalni akarsz és azt is tudom, hogy sosem fogsz szeretni. De kérlek, maradj velem, maradj itt, mert megöl a kétség!
- Miért ne szeretnélek? Ha nem szeretnélek, nem lennék veled. – suttogta a nő.
- Ne hazudj! – fordult el a férfi. – Csak hogy bíztass, azért mondod! – erre a nő halkan felnevetett, amin Andrew erősen meglepődött.
- Mit nevetsz?
- Mindegy mit mondok, kétségbe vonod. Nem kellene neked egy jó pszichológus? Ha már nem elég a szavam, minek beszéljek? Fel fogsz gyógyulni, aztán amikor visszagondolsz erre a percre, magad is nevetni fogsz! Nem fogod feladni, mert téged nem olyan fából faragtak! Le kell még vezényelned egy gyárat, fel kell nevelned a fiadat és ha majd lesz családod, a többit is! Hogy juthat eszedbe egyáltalán, hogy ez végleges?
- Te azt hiszed, hogy én csak szórakozásból dühöngök?
- Nem, csak a sikertelenséged dühít, de majd átlendülsz ezen. A katonák mindent túlélnek! Te is az vagy. Gondold azt, hogy egy hosszúra nyúlt megfigyelésen vagy, meg kell figyelned Andyt, hogyan fejlődik. Látnod kell, miként nyílik ki a világ felé, hogy értékeld minden egyes pillanatot, amit kapsz az élettől. – erre a férfi lehunyta a szemét, aztán egy szemvillanás alatt áthajolt a gyermeken és magához húzta a nőt. Megcsókolta és Gaby alig tért magához. A heves kitörés alig tartott pár másodpercig, de a nőben egész lavinát indított el. Őrölt vágy borította el és az egész teste megremegett. Tágra nyílt szemmel meredt a férfira. Egyszerűen képtelen volt elhinni, ami vele történt.
- Azt hiszem, ez olyan élmény volt, mint nálad a szülés. – mondta a férfi nyugodtan. És a nő megértette, hogy a csók egyfajta érzelemnyilvánítás volt csak. Hála, megkönnyebbülés, öröm és megnyugvás. Minden szexuális felhang nélkül. Bezzeg nála, nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Gaby nyelt egyet és lefeküdt. Nem tudta, mit is mondjon. Amikor aztán hallotta, hogy Andrew is lefekszik lecsukta a szemét és próbált megnyugodni. Sajnos nem tudott. Kínozta valami feszültség, amit nem tudott megnevezni. Pár percig feküdt még, aztán felkelt. Az ajtóból látta, hogy Andrew átkarolja a fiát, pont, mint ő és már ment is kifelé.