Katonák kíméljenek! 8

Látogatók száma: 61

Van, hogy félre kell tenni a büszkeséget, van, hogy csak az segíthet. Saját magunkhoz a legnehezebb őszintének lennünk, de muszáj. Mi is a fontos? Ki is a fontos? Ha tudjuk a választ, helyesen cselekszünk és sosem bánjuk meg.

8. fejezet

Gaby alig aludt valamit. Folyton csak a csók járt a fejében. Mit is akart evvel a férfi? Miért érzi magát ilyen furcsán? Mit tegyen most? Miként viselkedjen vele, ha haza jön? Ezer kérdés merült fel benne, de egyikre sem tudta a választ ismét. Minden esetre, miután felkelt és megetette fiát, azonnal útnak indult anyjához. Margaretnek szólt, hogy nem tudja mikor jön, aztán meg sem várta, hogy Mrs. Noyce felébredjen.
Az anyjánál töltött nap maga volt a feltöltődés. Jó volt kicsit beszélgetni és annál is jobb otthon lenni, ahol felnőtt. Annyi emlék kötötte ide, hogy kicsit el is érzékenyült. Anyja nem feszegette az A.J.-vel való kapcsolatát és Gaby sem említette a férfit. Már besötétedett mire visszaért a lakásba. Mrs. Noyce az asztalnál ült. Vacsorázott. Szinte tudomást sem vett a jövevényről, kizárólag az unokáját tisztelte meg a figyelmével. Gaby hagyta, hadd élvezze a nagyszülői szerepet az asszony. Miután lefektette a fiút, bement a szobájába, hogy átöltözzön. Kiválogatott néhány ruhadarabot és a fürdőbe indult.
- Maga és a fiam miért élnek együtt, ha nem szeretők?- lépett be az asszony. Ez meglepte a nőt. Egymás szemébe néztek és Gaby sóhajtva válaszolt.
-Mert maga valószínűleg azt tanította neki, hogy felelősséggel tartozik az ember a gyermekéért.
- Ezt hogy érti? – húzta össze a szemöldökét az asszony.
- Úgy, hogy a fia ragaszkodott hozzá, hogy így legyen.
- Ezt én nem hiszem el.
- Pedig így van.
- Kizárt. A fiam alaposan megválogatja, kivel milyen viszonyt alakít ki, már csak a munkájából adódóan is. Nem szokása összeköltözni senkivel csak úgy.
- Talán megváltozott. A gyermek fontosabb neki, mint egy szokás.- nyomta meg az utolsó szót a nő.
- Miért lenne fontos neki egy olyan gyermek, akit bár nem akart mégis az övé?
- Amiért nekem. – vont vállat Gaby. Erre elképedt az asszony.
- Maga csak felhasználja a gyerekét, hogy a fiamtól megkapja, amit akar!- vádaskodott Mrs. Noyce.
- Gondoljon, amit csak akar. Nem vagyok itt szívesebben, mint maga, tehát megkérem, ne piszkáljon. – evvel elindult a nő a fürdőbe.
-Nekem nem tud hazudni. Pontosan tudom, mit akar elérni, de Andrew okosabb ennél. Nem fog belesétálni egyetlen hasonló nőcske csapdájába sem.- jelentette ki az asszony.
- Nocsak, szóval Andrew már volt hasonló helyzetben! – gúnyolódott Gaby.
- Igen. A levakarhatatlan nőkből már elegünk van. Lehet, hogy úgy gondolja, egy életre bebiztosította magát evvel a gyerekkel, de ne reménykedjen, amint talál megfelelő megoldást, megszabadul magától.
- Na és aztán? Miért fáj magának, hogy itt vagyok? Nem én akartam! Nem állok a fia útjába! Nem kértem tőle semmit, még csak nem is akartam, hogy része legyen az életünknek!
- Nem kérte, na ne vicceljen velem, akkor miért tűrné, hogy egy ilyen… nő, mint maga itt élősködjön?- háborgott az asszony.
- Milyen nő? Mondja csak ki! – fordult ellenfele felé Gaby. Az ajtóban állva várta az ítéletet.
- Maga nem megfelelő a fiamnak. Neki egy finom és tanult nő kell, aki megfelelően reprezentálja, a rangjához illően.
- Rangjához illően? Csak mert százados, még nem kell tábornokként bánni vele, egyébként csupán két diplomám van, valamint 3 nyelven beszélek, de mindevvel még akkor sem kérkednék, ha ezen múlna a boldogságom. Nem akarok megfelelni a fiának, sem magának, sem senkinek, megértette? Ha nem tetszem, tehet egy szívességet!- vetette oda a nő. – Nem a menye vagyok, maga nekem senkim és nem is lesz, arról kezeskedem! – Gaby heves szóáradatára nem érkezett válasz, ezért bevonult végre a fürdőbe.
Egész zuhanyzás alatt füstölgött, hogy mit is képzel magáról ez a nő, aztán Andy szobájába ment. Lefeküdt a kanapéra és lekapcsolta a villanyokat. Azt sem tudta, mit kezdjen az új információkkal. Gyanította, hogy az asszony azért nem kedveli, mert azt hitte, hogy a fiára pályázik. Mos már legalább kiderült, miért ellenséges vele. Ennek ellenére Andrew, épp most kezd furcsán viselkedni vele. Mivel megoldást nem talált a problémájára, inkább aludt.
Valahogy másnap sem volt rózsásabb a helyzet. A két nő kerülte a beszélgetést, szinte még a találkozásokat is. Margaret meg csak a fejét csóválta.
Mire a harmadik nap is eltelt Gaby már olyan feszült volt, hogy lement Amandához Andyvel és csak vacsorára ment fel. Alig ültek asztalhoz, csengettek. Gaby remélte, hogy Andrew az, bár el sem tudta képzelni, miért csengetne, hisz van kulcsa. Margaret ajtót nyitott. Mrs. Noycet keresték. Gaby persze fülelt, ki keresheti itt az asszonyt. A csendes beszélgetést hirtelen egy kiáltás szakította félbe. Gaby felpattant és kirohant. Egy katona állt az előtérben és épp ölbe kapta az alélt asszonyt.
- Mit csinál?- dörrent a nő.
- Sajnálom, Mrs. Noyce rosszul lett. Lefektetném valahová.
- Mégis mitől lett rosszul?- érdeklődött.
- Azt nem mondhatom el magának.
- Ne szórakozzon! Hozza be, hívok egy orvost!- intett és a nappali felé rohant. Mrs. Noyce nyöszörgött, hogy ne, nem lehet, ezt nem hiszi el, és a nő tudta rögtön, hogy nagy a baj. Talán a férje meghalt. Orvost hívott hát.
- Nekem mennem kell.- jelentette ki a katona. Gaby a rangjelzésére pillantott.
- Nem megy sehová, amíg el nem mondja, mi történt! Katona feleség voltam, nem tud olyat mondani, amit még nem hallottam!
- Ön is Mrs. Noyce?
-Nem, Mrs O’Reilly.
- O’Reilly hadnagy özvegye?- kérdezte félve a férfi.
- Igen.- bólintott a nő.
- Sajnálom, részvétem. Akkor talán nem lesz baj…
- Tehát?
- Noyce századost nem rég szállították haza, a katonai kórházban fekszik. Súlyos sérülései vannak. – Gabyval megfordult a világ, de tartotta magát.
- Andrew… megsebesült…- mondta halkan.
- Igen. – a nő nem beszélt többet, csak automatikusan tette a dolgát. Kiengedte a katonát, aztán várta az orvost, aki végül mentőt hívott. Mrs. Noyce összeroppant a hír hallatára. Azonban nem csak őt viselte meg a hír. Gaby a konyhában sírdogálva talált rá Margaretre.
- Asszonyom, ne sírjon, még nem tudunk semmit, lehet, hogy csak pár napig marad ott, nem lesz semmi baja! Andrewt kemény fából faragták, nem fog meghalni csak úgy!- erre a házvezető nő felzokogott.
- Istenem… mondja, magának semmit sem számít az úr, ugye?
- Nem mondja ezt! Kedvelem őt és sosem kívánnék senkinek ilyet. Persze, hogy fontos, hisz Andy apja.
- Na igen, de semmi más! Azt hittem, maga más, mint a többi nő. Maga is csak a pénzt látja benne.
-Nem ez nem igaz! Minek nekem az ő pénze? Megvoltam eddig is nélküle.
- Az lehet, de nem szereti őt.
- Persze, hogy nem. Miért kellene?
- De hát a gyermeke apja! Valahogy csak megfogant az a gyerek!
- Kérem, üljön le!- segített neki a nő. – Valóban nem szeretem Andrew és nem is érdekel a pénze, de ha már itt tartunk, azt még nem tudja, hogy mi sosem feküdtünk le egymással. A férjem találta ki ezt az egészet. Zach steril volt, de gyereket akart mindenáron és Andrew így lett az apja. Sajnos egyikőnk sem tudott erről az akciójáról, így csak a temetése után jöttünk rá az igazságra.
- Jézusom!- nyögött fel az asszony.- Ez nem lehet igaz! – szörnyülködött.
- De igen és még nem is tudja az egész történetet, de ezt elég, ha én tudom. Épp elég volt átélni, nem szívesen elevenítem fel. Zach sajnos nem volt az a mintaférj.
-De hát, ez hihetetlen…- nézett maga elé az asszony. – Zach úr, mindig olyan kedves és rendes embernek tűnt. Sokat járt ide, mindig viccelődött velem. Imádta a pitémet.
- Velem nem viccelődött. – egymás szemébe néztek és a házvezető nő már nem kérdezett többet. A nő nehéz szívvel ment a gyerekszobába. Leült a kanapéra. Egy ideig nézte alvó fiát, aztán kezébe temette arcát. Egyszerűen nem bírt szabadulni attól a gondolattól, hogy Andrew esetleg meghal. Tanácstalan volt. Mit tegyen most? Összeomlott a világ körülötte ismét. Újra és újra fel kell építenie életét és már nagyon unta. Belefáradt. Túl sok mindent élt át. Fáradt volt. Lecsukta a szemét és az utolsó este emléke rémlett fel előtte. A férfi csókjának emléke és a mosolya. Hát, szó se róla, egész tűrhető. Sötét haja mintha paróka lenne olyan sűrű. Az ő ízlésének kissé nagy. Magas és erős, ezáltal félelmetes. Zach is 180 cm volt de már akkor is voltak félelmei. Persze nem hiába. Képtelen volt védekezni ellene az ő 165 centijével, pláne egy mamut méretű majd’ két méteres csupa erő katonától. Igen, félt Andrewtól. Ezt valahogy nem tudta legyőzni. Nem akart bízni benne és nem akart hozzá tartozni, még csak lépni sem felé. Bárhogy is félt, valami tompa nyomás beköltözött a gyomrába. Ezt ismerte. El is csodálkozott, vajon miért ideges ennyire Andrew miatt. Azt szerette volna, ha haza jön, és minden folytatódik ott, ahol abba maradt, vagy legalább csak jönne-menne, ahogy még három vagy négy napja. A kanapéra kuporodott és egy plédet húzott magára. Zaklatott és fárasztó éjszakája volt. Félálomban forgolódott. Ment volna Andrewhoz, hogy saját szemével lássa, milyen állapotban van, de semmi értelme nem lett volna. Éjszaka be sem engedik őt.
Reggel aztán döntésre jutott. Felöltözött, megetette fiát és kivonult.
- Margaret, el kell mennem a kórházba. Tudnom kell, mi van Andrewval.- jelentette ki.
- Vigyázok a kis drágámra…- sírta el magát az asszony. Gaby megpuszilgatta fiát, bíztatóan megsimogatta a házvezetőnőt és elindult a katonai kórházba. Először be sem engedték, majd miután fenyegetőzni kezdett és a vezetővel akart beszélni, már komolyan vették. Kísérettel együtt felvezették a vezető főorvoshoz, aki nem volt túl készséges.
- Mondja asszonyom, mit akar itt? Ez egy zárt kórház. Nincs látogatás, csak akiknek különleges engedélye van.
- Akkor adjon nekem egyet, mert nem hagyom el a kórházat, amíg nem láttam a gyermekem apját! Mrs. Noyce, az anyja idegösszeomlást kapott, nem tud jönni, az apja valószínűleg épp itt fekszik. Nincs senki, aki megértené, hogy tudnom kell, mi van vele?- a nő már szinte tajtékzott.- Ha nem ad infót Andrew Noyceról, esküszöm, végigjárom ezt a kócerájt, és addig keresem, míg meg nem találom.
- Szóval Andrew Noyce-ot keresi. – gondolkodott el a férfi.
-Igen.
-Megmondaná legalább a nevét?
- Gaby O’Reilly.- erre a férfi felkapta a fejét.
- O’Reilly?
- Igen. Tavaly temettem el a hadnagyot. A férjem volt. Értse meg, nem akarok eltemetni még egy embert, aki fontos…- a nő szemében könny gyűlt és ezek valódiak voltak. Eljutott végre a tudatához, hogy Andrew akár itt is hagyhatja.
-Ne aggódjon, kiállítok egy látogatási engedélyt. Mindjárt bemehet hozzá, de nem tud vele kommunikálni. Altatás alatt áll. Rengeteg sérülése van. Megoperáltuk, de még jó néhány műtét vár rá.
- Mi baja?
- A lába csúnyán roncsolódott és a háta is megsérült. Reméljük, hogy nem lesznek maradandó sérülései. Már értesítettük az idegsebészünket. Nyugodjon meg, jó kezekben van a százados.
- Akkor most bemehetek hozzá?
- Igen, de csak néhány percre.- a főorvos lekísérte az intenzív osztályon fekvő beteghez. Gaby megremegett, amikor meglátta. Az a nagy és félelmetes férfi most gépekre kötve mozdulatlanul feküdt. A kötéseiből ki sem látszott. A haját leborotválták. Így egész másnak tűnt. – Odakinn leszek. Kérem, ne nyúljon semmihez.- az orvos elment és a nő alig tért magához. Egy hosszú pillanatig csak nézte Andrewt, aztán közelebb ment.
- Andrew… ne tedd ezt velem… kérlek, szedd össze magad! Nem hagyhatsz itt, még szükség van rád! Nem fogom nélküled felnevelni Andyt! – a nő egészen az ágy széléig lépkedett. Ismét könny gyűlt a szemében. Borzasztó volt így látni a férfit. – Pocsékul festesz kopaszon- mosolyodott el kínlódva. Kezét felemelte. Most büntetlenül megérinthette őt. Először a tenyerét emelte fel a sajátjával, majd megsimogatta. – Látod, itt vagyok. Most hogy látlak így, el sem hiszem. – sóhajtott. Egyre csak fogta a férfi meleg kezét és tanácstalan volt. Nem volt eddig ehhez fogható élménye. Még sosem viselte meg ennyire a tudat, hogy elveszíthet valakit. Zach halála sem érintette meg ennyire, mint most Andrew kínlódása. – Nem! Velünk maradsz! Ha feladod, nagyon mérges leszek! Nem adhatod fel! – mondta ki határozottan. Arcán végigfolyt egy könnycsepp. – Fel fogsz gyógyulni, mert nem lehet, hogy az átkozott katonaság elvegyen tőlem mindent! Bizonyítsd be, hogy igazi katona vagy! Küzdj, ahogy a harcban küzdesz! Segítek, esküszöm, újra ember leszel, ha addig élek is! – fogadkozott elszántan, aztán elhallgatott és csak fogta a férfi kezét. Pár perc múlva bejött az orvos és kivezette őt. Gaby csak sétált a folyosón az orvos mellett, aki hosszan részletezte, miféle műtétekre lesz szüksége a betegnek.
- Doktor úr, fel fog Andrew gyógyulni? – kérdezte.
- Ha ő is akarja, biztosan. Sok munka vár rá, de csak az elszántságán múlik.
- Ebben azt hiszem, nem segíthetek…- hajtotta le a fejét a nő.
- Többet is mint gondolná. A szeretet és a törődés szárnyakat ad és kitartást eredményez, ha ő feladná.
- Azt tanácsolja, hogy törődjek vele? De hát ez természetes.
- Nem, szeresse és legyen erős. Ha ön elég erős, ő is az lesz. – tanácsolta az orvos és Gaby egyre inkább elbizonytalanodott. Hogy tudná szeretni Andrew, úgy ahogy egy igazi pár teszi, ha semmi közük egymáshoz? Teljesen letört volt. Haza ment és elmesélte mit tapasztalt a kórházban. Nem tudta, mit tegyen vagy mondjon, ami segít ebben a helyzetben, de másnap elment Mrs. Noyce-hoz. Már magánál volt, szinte meg sem mozdult, csak nézett ki az ablakon.
- Jó napot asszonyom. – köszönt és egy lépéssel beljebb ment. A beteg nem reagált. – Hogy van? – nem érkezett válasz. – Margaret küldött egy kis pitét. Reméli, hogy ízleni fog. – indult az ágy mellett álló éjjeli szekrény felé. Mrs. Noyce egyáltalán nem válaszolt, sőt, még csak meg sem mozdult. Gaby kicsomagolta a süteményt és az asszony elé tolta a kis tálcát. Egy hosszú percig várt, aztán megkerülte az ágyat, hogy a szemébe nézhessen. A beteg szemei a messzeségbe révedtek, testben lehet, hogy jelen volt, de lélekben máshol járt. - Mrs. Noyce, kérem, térjen magához, mert a fiának szüksége van magára! Andrew él és élni is fog. Súlyos sérülései vannak, de nem halálos! Fel fog gyógyulni, de segítenie kell önnek is. Rengeteg műtét és kezelés vár rá és én nem leszek képes egyedül tartani benne a lelket. Segítsen nekem! – még mindig nem reagált a nő és a lány megragadta a két vállát. Kicsit megrázta és mélyen a szemébe nézett. - Mrs. Noyce, ne akarja, hogy a fiából is élő halott legyen! Maga ennél jóval erősebb! Szedje össze magát és keljen fel! A férje lehet, hogy nem él sokáig, de ha ennyire nem fontos magának a fia, hát csak feküdjön itt és kínozza magát! Én nem hagyom, hogy Andrew feladja! – mordult egyre kétségbeesetten. Ekkor az asszony ránézett.
- Én tehetek róla. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de nem tettem ellene semmit!
- Mit is tehetett volna! Ha a fia katonásdit akar játszani, azt fogja tenni. Senki és semmi nem akadályozhatja meg ebben!
-Ha nem engedem, hogy az apja nyomdokaiba lépjen, most nem lenne…
- A genetika és a tehetség nem nyomható el! Ha ő ezt az utat választotta, nem tehet ellene, legfeljebb viseli a következményeit.
- Volt idő, amikor feladta a szakmáját. Én bátorítottam, hogy menjen vissza.
- Valóban?
- Amikor avval a nővel együtt volt… Leticia rávette, hogy hagyja ott a katonaságot. Andrew mindent megtett érte, amit ember tehet, de az a kígyó elárulta őt. Többször is! Szerencsére a fiam mindenről idejében értesült és véget vetett annak a kapcsolatnak. Akkor én javasoltam neki, hogy menjen vissza.- az asszony némán zokogott. Könnyei kibuggyantak és az arcát áztatták.
- Semmi baj. Andrew bizonyára jól döntött és maga is. Minden rendbe jön majd.- próbálta vigasztalni őt.
- Maga könnyen beszél! Életemben két ember volt, aki mindennél fontosabb számomra, az egyik a férjem, a másik a fiam. Most mindkettő öntudatlanul fekszik egy nyomorult kórházi ágyon! Ne mondja, hogy minden rendben, mert nem igaz! Tönkre megy szép lassan minden, amit felépítettünk!
- Sosem szabad feladni! Nem számít, mit veszítünk, a sors kárpótol majd egyszer!
- Maga sem hiszi!
- Elfelejti, hogy alig egy éve temettem a férjem!
- Abból ítélve, amit Andrew mesélt, nem bánhatta oly nagyon! – vetette oda az asszony.
- Nem bántam oly nagyon, csak azt, hogy az életemet és az álmaimat törte össze. – a lány egy széket húzott az ágyhoz és leült. – Egyszer rég azt hittem ő lesz az, aki minden vágyamat valóra váltja. Szerettem, ahogy csak nő szerethet, Isten lássa lelkem így volt! Ám a csoda, melyről azt hittem örökké tart, összetört alig egy év alatt. A paradicsomból pokol lett és a szerelemből szép lassan gyűlölet. Minden lehetséges módot kipróbáltam, hogyan menthetném meg a házasságomat és azt a kincset, amit a szívemben ringatok, de Zach alkalmatlan volt erre. Belefáradtam és végleg eltaszított magától. Higgye el, megjártam a poklot. Nem kérem, hogy értsen meg, nem kell szeretnie sem. Békeidőben szapulhat, amennyit csak akar, de most eljött az ideje az összetartásnak. Tegyük félre a nézeteltéréseket és kössünk egyezséget! Maga és én újra talpra állítjuk Andrew. Kerüljön is bármibe! Utána, majd megvethet és gyűlölhet, de addig, őérte küzdjünk, mert bizony más nem teszi meg helyettünk. Talán még ő maga sem. Nekünk nem szabad feladnunk. Mi vagyunk a hátország. Ha mi elbukunk, akkor a tűzvonaltól mit várhatunk? Ő harcol, mi pedig egy emberként mögé állunk. – a lány olyan határozottan beszélt, mint még soha. Eltökélte hát magát és úgy tűnt az asszonyra is hatással vannak a szavai. Gaby a kezét nyújtotta. Mrs. Noyce sokáig csak nézte őt. Nem válaszolt, és a látogató felállt. Elmondott mindent, amit akart. Már az ajtónál járt, amikor a beteg megszólalt.
- Miért teszi? Azt hiszi ettől jobban fogom becsülni?
- Azért teszem, mert másra nem számíthat Andrew. Mi haszna van egy félájult anyából? – fordult vissza a nő. - Mi értelme lenne megfeszítenie magát, ha körülötte minden összedől? Bármit is képzel rólam, nem hasznot akarok húzni a dologból. Mégiscsak a fiam apja. Jó volt hozzám és jobb dolgom úgysincs. Elegem volt már abból, hogy új életet kell kezdenem. Épp amikor megszokom az egyiket, léphetek tovább. Elég volt. Ráérek akkor tovább menni, ha majd a fia felgyógyul. – vont vállat a nő.
- Mit kér cserébe? – erre a lány felnevetett.
- Mit kérhetnék egy katonától? – erre valami megmagyarázhatatlan pillantás volt a válasz, majd az anya felült.
- Nagyon jó színésznő lehet, vagy tényleg nem érdekli a pénz. Esetleg arra számít, hogy a fáradozásaiért megjutalmazza Andrew?
- Nos, gondoljon rólam, amit csak akar. Én hűséges típus vagyok. Küzdök, amíg értelmét látom.
- No és ha elfogy a hit? Akkor csapot papot itt hagy?
- Majd akkor eldöntöm.
- Legalább nem hiteget. – feküdt vissza az asszony az ágyra.
- Mi értelme lenne hazudoznom? Nem épp felemelő feladat, hogy egy rokkantat istápoljak, de amíg tudom, megteszem. Ha ennyi nem elég, hát akkor csinálja maga!
- Meg is teszem! Nincs szükség magára! – vakkantotta az asszony.
- Meglátjuk, mire képes az anyai szeretet! – evvel a lány kiment. Hát sikert épp nem aratott. Az asszony cseppet sem hajlott az egyezségre, bár egyáltalán nem értette miért. Minden esetre otthon erről is beszámolt Margaretnek este a vacsora alatt.