Lány az erkélyen

Látogatók száma: 114

Dübörgött a zene és meleg volt, mikor megérkeztem a barátom, Gergő szilveszteri bulijába. Kicsit elkéstem. Már mindenki itt volt, vagy jó harmincan gyűltünk össze, lépni alig lehetett a kétszobás lakásban. Sorra üdvözöltem azokat, akiket ismertem, akiket nem, azoknak bemutatkoztam, közben a kezembe nyomtak egy pohár italt. Á, el kéne lazulni, gondoltam, de olyan hajtás volt ez az utolsó két hónap, hogy úgy érzetem, menten szétvet a feszültség. Úgy döntöttem, kimegyek az erkélyre, kicsit lehűtöm magam, aztán belevetem magam a buliba, elvégre ennyi jár nekem is.
Az erkélyre kiérve egyszer csak megláttam Őt, akit majdnem két éve kerestem már. Tudom, hihetetlen, én is azt hittem először, álmodom. Felém fordult, és kedvesen elmosolyodott. Haja barna zuhatagként omlott a vállára, szemeibe nézve úgy éreztem, menten elájulok.
- Szia! – mondtam határozottan egy magabiztos félmosoly kíséretében lazán nekidőlve az erkély korlátjának … azaz így szerettem volna a belépőmet, ezzel ellentétben akadozva, erőtlenül tört fel belőlem egy köszönés, a szívem a torkomban dobogott, levegőért kapkodtam, bár az erkélyen kb mínusz tíz fok volt. Olyan friss volt a levegő, hogy harapni lehetett volna.
- Szia! - a hangja is olyan szép volt, mint ő maga. De régen hallottam már, és mit meg nem adtam volna érte, hogy újra hallhassam.
Vajon ezt úgy mondta, mint aki felismert? Nem tudtam eldönteni, annyira belevesztem a mosolyába, hangsúlyok és utalások nem értek el az agyamig most. És mit mondjak neki? Vagányul vessem oda: Talán még emlékszel rám? És, ha nem? Ha közli, hogy életében nem látott? Vagy nyomuljak azzal a szöveggel: Nem találkoztunk mi már valahol? És közben kacsintgassak? Vagy csak mondjam azt, hogy végre megtaláltalak? Hú, de nehéz ez. Majdnem két éve volt, amikor először megláttam és az a nap örökre az emlékezetembe vésődött..

… - Nem láttál errefelé egy foxit? – ráz vissza a valóságba egy zaklatott kérdés. Egy barna hajú lány szürke szövetkabátban lihegve rohan a járdán, a padomnál megáll és felteszi a kérdést. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, magamba roskadva ültem a parkban, és a késő őszi gyér napsütésben próbáltam összeszedni magam a barátnőmmel történt szakítás után. Nem jó érzés, ha az embert otthagyják, főleg, ha szereti is az illetőt. Többször kielemeztem magamban, hol hibáztam, mit kellett volna másképp tennem, de nem jutottam el a megoldásig. Igen csak depressziós hangulatban voltam, így érthető módon nem lelkesített azonnal a kérdésével felém forduló lány.
- Láttál, vagy nem? – kérdezi ismét valamivel türelmetlenebbül.
- Nem igazán figyelem a parkban futkározó ölebeket – mondtam kissé nyersebben, mint kellett volna, mire elkomorult a lány tekintete. Na, ekkor figyeltem fel a szemeire.
- Ő, bocsánat, ne haragudj… Ádám vagyok! – álltam fel és vártam, hogy felém nyújtsa kezét a bemutatkozáshoz. Ő azonban nem akarta, zordan közölte, hogy kösz a segítséget és el akart menni.
Én utána mentem.
- Kérlek, ne haragudj, nagyon rossz passzban vagyok ma. Segítek megkeresni! – próbáltam lépést tartani vele. Erre lelassult, felém fordult, és ekkor mosolygott rám először. Úgy éreztem, ezt a mosolyt soha nem akarom elfelejteni.
- Semmi baj, engem Petrának hívnak –gyors kézfogás menet közben – kitépte magát a hámjából a kutya, akit sétáltatok. Tudod, kutyákat sétáltatok délutánonként, ezzel próbálok egy kis pénzt keresni. Meglátott egy pitbullt, aki neki akart esni, alig tudták megfékezni. Erre elszaladt.
Csak úgy jöttek a szavak a szájából, csak beszélt és beszélt, de olyan szép hangja volt, hogy bármeddig tudtam volna hallgatni. Kiderült, hogy egyetemre jár, harmadéves. Tetszett neki, hogy én utolsó éves mérnökhallgató vagyok, sokat beszélgettünk az egyetemről, családról, mit szeretünk, mit nem, egyszóval mindenről. Mintha ezer éve ismerném már, annyit nevettem vele egy óra alatt, mint a volt barátnőmmel egy hónap alatt sem. Élvezetem minden percét, amit vele tölthettem. Ja, és a kutya. Szerencsére megtaláltuk, egy bokorban bújt el. Elkísértem a házig, ahol le kellett adnia a kutyát, aztán sietett egy találkozóra a barátnőivel. Odaadta a telefonszámát, majd elbúcsúztunk. Ahogy ment el, visszanézett mosolyogva és már akkor tudtam, hogy soha de soha nem akarom elengedni, ő kell nekem életem minden percében.
Repültem a boldogságtól hazafelé, kit érdekelt már szakítás, meg csalódás? Megtaláltam életem szerelmét, és ne kérdezzék, ezt honnan tudtam mindössze két óra találkozás után, ezt csak érezni lehet. Megérzi az ember rögtön minden apró gesztusból, a tekintetek találkozásából, a bizsergésből, szikrázásból, ahogy két ember közel kerül egymáshoz. Tudja, hogy nem csak egy szép lány áll előtte, hanem egy olyan személyiség, aki kívül-belül kell neki, akinek minden apró megnyilvánulása magától értetődő és ismerős, holott még soha nem látta korábban. Alig vártam, hogy felhívhassam. Ekkor azonban történt valami. A telefonomat hazafelé ellopták tőlem, benne az elmentett telefonszámmal. Nem tudom, hogy történhetett, valószínű annyira eufórikus hangulatban voltam, hogy nem tűnt fel elsőre a beetetés, amikor két turista térképpel lerohant, és amíg lelkesen magyaráztam nekik angolul, hogy hogyan jutnak fel a Halászbástyáig, addig a harmadik társuk kiemelte észrevétlenül a zsebemből. Mire észrevettem, már eltelt vagy fél óra.
Teljesen letörtem, próbáltam keresni mindenhogyan. Közösségi oldalakon, plakátokon, hirdetéseken, nem érdekelt, ha kinevettetem is magam, csak találjam meg. Azt sajnos nem is kérdeztem meg, hogy pontosan melyik egyetemre jár, amikor találkoztunk, bár rengeteg mindről szó esett köztünk, erről mégsem.

…És akkor két év hiábavaló próbálkozás után hirtelen itt volt előttem. Talán érthető, ha nem tudtam szóhoz sem jutni a meglepetéstől. És ő csak mosolygott, amolyan sokat sejtetően. Annyira, hogy már kétségem sem volt, megismert. Mosolyában ott bujkált egy kis visszafogottság és egy kis csalódottság, de semmi számonkérés.
Erőt vettem magamon, muszáj megszólalni. Úgy néz rám, hogy valahogy erőt merítek, és magamon is meglepődöm, milyen nyugodtan és határozottan szólalok meg.
- Bocsáss meg, hogy nem hívtalak. Tudom, nehezen hihető, de hazafelé ellopták a telefonomat, benne a számoddal. Kerestelek mindenhol, hiába. Azóta is mindenhol téged kutatlak.
Már másképp nézett, tudtam, hogy félig meddig elhitte, amit mondok. Elképzeltem, hogy a karjaimban találom, hajába fúrom az arcom, beszívom az illatát és tudom, hogy többet nem eresztem el. Ő az enyém . Erre azonban még várni kell, újból meg kell hódítanom őt, gondoltam.
- Van kedved táncolni? - kérdeztem.
És ő csak mosolygott. Kézen fogva vezettem be a szobába...