Erotikus
Pályázat: Vörös krizantém
Látogatók száma: 135
Beköszöntött az ősz. A fák napról-napra más színekben pompáztak. A széltől felkapott, színes, levélkavalkád forgatagában Joshihiro Katonak nehezére esett a gyakorlás. A fiatal szamuráj nagyon szerette ezt az évszakot. Inkább hosszan sétált volna a kertben, de nem tehette. Egykedvűen forgatta bokkenjét, él nélküli fakardját, s közben gondolatai folyton elkalandoztak.
Az edói kastély titokzatossága ellenére meglehetősen unalmas hely volt a férfi számára. A tekervényes folyosók, tárgyalótermek, fogadócsarnokok, kormányirodák, a külső nyilvános helyiségek láttán csak a kötelesség, az engedelmesség és a hűség jutott Joshihiro eszébe.
Már egy éve Tokugawa Ieyasu sógunt szolgálta. Azon kevés ifjak közé tartozott, akik rögtön az iskolái befejeztével a sógun szamurájai lehettek. Ahogy telt az idő, a napok egyformává kezdtek válni, mígnem megérkezett Akiko, Ieyasu legújabb ágyasa.
Akiko egy vidéki, szegény daimyo második leányaként látta meg a napvilágot. Eredetileg nővérét szánták a sógunnak, de a nő szépsége meglepte Ieyasu embereit, így őt hozták Edoba. Akiko rögtön a többi ágyas intrikáinak célpontjává és a sógun kedvencévé vált. Joshihiro eleinte nem foglalkozott a nővel, ám egy tavaszi, éjszakai őrjárat során megpillantotta a őt a cseresznyefák alatt. Akiko kiszökött a Belső Palotából, ahol az ágyasok éltek, és keservesen zokogott. A fiatal szamuráj először kérdőre akarta vonni, mit keres ilyen késői órán a sétakertben. A nők engedély nélkül nem mehettek sehová, büntetés vagy akár rosszabb járt a szabályok megszegéséért.
A férfi a holdvilág fényénél megpillantotta a meleg, barna szemeket, a piros cseresznyeajkakat, melyeket azután többé nem tudott elfelejteni.
Joshihiro jól ismerte a kert rejtett zugait. Megkérte az Akikot, menjen vele a titkos helyére. A szamuráj legbelül tudta, emiatt nagy bajba kerülhet, de hirtelen jött érzéseinek nem volt képes parancsolni. A nő szépsége megbéklyózta, és akkor bármit megtett volna érte, ez viszont meg is rémisztette. Homály borult minden célra, minden elvre, amiért addig küzdött.
Akiko könnyek közt vallott a férfinak, az ágyasok bosszújáról, a sóguntól elszenvedett erőszakról és megaláztatásokról. Joshihirot pedig elöntötte a vágy, hogy megérintse őt, de nem merte megtenni. Így is túl sokat kockáztatott. Inkább megkérte a nőt, lopakodjon vissza a Belső Palotába, nehogy kint meglássák.
***
Az idő múlásával Akiko és Joshihiro megtanulták, hogyan értsék meg egymást szavak nélkül.
Tekintetükkel simogatták egymást, mikor senki sem látta. A hosszú hónapok lassan teltek.
Végre újra elérkezett az ősz, a momiji ideje. Ieyasu nagylelkűen megengedte ágyasainak, hogy egy napra elhagyhassák a Belső Palotát, és részt vehessenek a természet ünnepén. Akiko nem tartott velük, helyette a sétakert felé vette az útját. Joshihiro pedig a nyomában járt.
Már besötétedett. A juharfák levelei hangosan zizegtek a lágy szellőben. Valahol a távolban háromhúros gitár, egy samiszen hangja csendült fel.
Az ágyas tarka, selyemkimonót viselt, színes övvel, obival a derekán. Parfümének illatát a férfi mélyen magába szívta, mikor a közelébe ért. Karnyújtásnyira megállt előtte, és – akkor először – megérintette a nő márványfehér arcát. Akiko belehajtotta fejét a szamuráj hatalmas tenyerébe, majd közelebb tipegett hozzá. Megölelték egymást. A férfit végtelen nyugalom árasztotta el, s rögtön valami megmagyarázhatatlan izgalom is követte. Joshihiro azon tűnődött, mindezt merje-e megengedni magának, hiszen megszegi az urának fogadott esküt, ám Akiko puha csókja hamar elhessentette józan gondolatait.
Kezdetét vette a kezek tánca, a zene nélküli balett két egymásba forrni készülő testen. A színes obit felkapta a szél, messzire röpítette. Lekerült a tarka selyemkimonó, és a férfi hitatare is. A nő lehanyatlott a fűbe, s Joshihiro behunyt szemmel követte őt.
Abban a pillanatban a fiatal szamuráj bátor, lovas harcossá változott, aki ismeretlen tájakat vágyott felfedezni. Elindult, s gyönyörű vidékre érkezett. Szilaj lovát lecsitította, hogy hosszan, apró léptekben bejárja a harmatos dombok csúcsait, s visszatérve a dombok közötti szűk ösvényre, továbbügetett a hamvas réten, átugratott a vízzel teli dolinán, majd vágtába ugrasztotta lovát, és a dús növényzetű völgy felé tartott. Tudta, a fák közt tiltott kincsre lel. A férfi leszállt a pejről, gyalog folytatta útját, amerre belső térképe vezette. Végre megtalálta, amit keresett.
Szíve egyre jobban dobogott, vére fellobbant, s mint amikor lángra kap a száraz avar, úgy söpört végig testén a tűz. Mellkasa dübörgött, erei vadul lüktettek. Mikor már azt hitte, hogy a száguldó forróság végleg felemészti, hirtelen elárasztották tajtékzó érzései. Ellenállás nélkül sodródott az árban. Lelke akkor Akikoéba olvadt. Mindez rövid ideig tartott.
A férfi visszazuhant saját testébe, saját gondolataiba. Bár maradhatott volna még! Kinyitotta szemét. Akiko csendesen pihegett mellette. Látványa újból felkorbácsolta vágyait. Váratlanul kuncogás törte meg a meghitt csendet. Joshihiro felpattant, rendbe szedte magát, és gyorsan a hang irányába iramodott, magára hagyva az ágyast.
A telihold megvilágította a környéket. A szamuráj lázasan kereste a leselkedőt, mindhiába. Mire ráeszmélt, hogy Akiko egyedül maradt, késő volt. Megfordult, hogy visszatérjen az édenbe, de az őrök útját állták.
***
A felkelő Nap erőtlen sugarai beszűrődtek a tárgyalóterem ablakán. A Tokugawa Ieyasu sógun bosszúsan tekintett az előtte térdeplő szamurájra.
– Joshihiro Kato, csalódtam benned! – dörögte a sógun. – Ígéretes jövő állt előtted. Néhány év elteltével akár hivatalt is kaphattál volna, ehelyett elárultál! Az ágyasommal háltál! Engedtél a csábításnak, pedig tudtad, ez helytelen cselekedet! Szégyent hoztál mindannyiunkra! Tekintettel fiatal korodra és a családjaink között lévő barátságra, engedélyezem a rituális öngyilkosságot, amire ma délben kerül sor. Most menj! Készülj fel a szeppukura!
A fiatal férfi felállt, meghajolt, majd elhagyta a termet.
– Most hozzátok elém Akikot!
Kisvártatva megjelentek az őrök, köztük az ágyassal. A ráncigálástól kimonója szétnyílt, fehérneműje láthatóvá vált. A nő leborult Ieyasu előtt. A sógun remegett a dühtől. Lehajolt, megragadta ágyasa állát, és maga felé fordította arcát.
– Mit tettél, Akiko? Idehozattalak, ételre, italra nem akadt gondod, ruhákkal, ékszerekkel halmoztalak el. Bármit megadtam volna neked! Olyan kegyben részesítettelek, amiről a többi ágyas csak álmodik. Szerettelek! És te… hűtlen lettél hozzám. Elcsábítottál egy szamurájt, hogy még több testi élvezetben legyen részed!
Könnyek szöktek a nő szemébe.
– Könyörögj az életedért, Akiko! – suttogta a sógun. – Mondd, hogy szeretsz, és engem képzeltél szolgálóm helyébe, amikor vele szeretkeztél! Kérj bocsánatot! Ígérd meg, ezentúl nem nézel más férfira!
– Én Joshihirot szeretem – rebegte a nő.
Ieyasu haragra gerjedt.
– Engedetlen vagy, és ezt nem tűröm! Ma délben meg fogsz halni te is! Vigyétek a szemem elől!
Délben, a tárgyalóteremben egymással szemben térdelt a fiatal szamuráj hitataréban, oldalán fegyvereivel, és az ágyas díszes kimonóban, összekulcsolt kezében a holtig tartó, hűséges szerelmet jelentő vörös krizantémmal.
Joshihiro felemelte a mellette fekvő tőrét, gyors mozdulattal hasa bal oldalába döfte, majd egy cseppnyi fájdalom kimutatása nélkül lassan jobbra húzta. Mikor az ájulás határára ért, előrehajolt, s ekkor a magaválasztotta barátja lesújtott kardjával. Néhány másodperccel később Akiko feje is elvált testétől. Vér öntötte el a padlót.
A jelenlévők egy ideig mozdulatlanok maradtak, majd ünnepélyes ábrázattal felemelkedtek és elhagyták a helyszínt.
A bűnösök meglakoltak tetteikért, becsületük újra visszanyerte régi fényüket.
A cikket írta: Mab Tee
Hozzászólások
időrendi sorrend
A múltkor néztem egy filmet. A személyiség fejlődésének fokozatairól szólt. Az első az EGO..., amikor a pénz a siker a fontos, azután jön, amikor meg akarunk felelni a környezetünknek, van még egy fokozat, ami nem jut eszembe, és a legvégén van -szerintem-, amikor már nem kifele akarunk megfelelni, hanem egy belső saját világot építünk, és a szerint cselekszünk, önzetlen adunk a környezetünknek, azt amit érzünk. Ez jelenti nálam, hogy nem megfelelni akartál, ennél többet. Ez dicséret volt részemről!
(Más kérdés a pályázat...)
Pinokkió
Köszi, hogy kifejtetted mire gondoltál. Azért kértem, hogy fejtsd ki, mert nem ismerem még a gondolkodásmódodat. Ahogy nézem, meg kell tanulnom a soraid között olvasni, mert oda rejted el a véleményed, ami egyáltalán nem baj. Maximum, ha nem értem, akkor meg foglak kérni, hogy fejtsd ki. :)
Ma tanítottál nekem valami újat, köszönet érte. Saját belső világ építésén még nem gondolkoztam el, legalábbis tudatosan nem. Mindenestre még elrágódom - jó értelemben - a hozzászólásodon.
Viszont a célom most is az Olvasók szórakoztatása volt. Hogy ez mennyire sikerült, az majd kiderül.
Persze a pályázat, az megint más kérdés...
Üdv: Cikkíró (de furcsa így aláírni)
Kedves Pinokkió!
Nem igazán értem a "magadnak akartad" szavakat. Megmagyaráznád
Mint alább írtam, a valóságban is így történtek ezek a dolgok.
Sajnálatos módon mi európaiak az amerikai sóguntörténetekhez vagyunk szokva. Fondorlatos, akciódús cselekmények, happy end stb.
A japán kultúra nem ilyen.
Ennek ellenére köszönöm szépen a hozzászólásod és az olvasást. :)
Üdv: Cikkíró
(Más kérdés a pályázat...)
Pinokkió
Szia Cikkíró!
Érdekes egy más világ, más szemléletét megírni, de talán ez most nekem kevés volt: elhozták a legkisebb lányt, kiszökött, beleszeretett akibe nem szabadott, szeppukura, visszanyert becsület... Szépen megírtad, de azt érzem, hogy ezt igazából magadnak akartad, nem annyira nekünk. Sikerült!
Üdv,
Pinokkió
Nem igazán értem a "magadnak akartad" szavakat. Megmagyaráznád
Mint alább írtam, a valóságban is így történtek ezek a dolgok.
Sajnálatos módon mi európaiak az amerikai sóguntörténetekhez vagyunk szokva. Fondorlatos, akciódús cselekmények, happy end stb.
A japán kultúra nem ilyen.
Ennek ellenére köszönöm szépen a hozzászólásod és az olvasást. :)
Üdv: Cikkíró
Érdekes egy más világ, más szemléletét megírni, de talán ez most nekem kevés volt: elhozták a legkisebb lányt, kiszökött, beleszeretett akibe nem szabadott, szeppukura, visszanyert becsület... Szépen megírtad, de azt érzem, hogy ezt igazából magadnak akartad, nem annyira nekünk. Sikerült!
Üdv,
Pinokkió
Egy legenda megalkotása, vagy átírása jó ötletnek tűnik.
Bár a szereplők valósak, (Tokugawa Ieyasu) de annyira Rómeó, és Juliás, hogy nem látok benne fantáziát.
Nem Tom
Köszönöm szépen a hozzászólásod. Ha megengeded, lenne egy-két megjegyzésem.:
A szereplők közül csak Ieyasu sógun valós, illetve a férfi főhős családneve (Kato), a többi kitalált, mint ahogy a történet is.
Magát a korszakot és a szellemiséget próbáltam visszaadni.
Egy ilyen szerelem, vagyis ami a két főhős között volt, az a valóságban is történt volna, kivégezték volna őket vagy engedélyezték volna a szepukkut a férfinak. Ebben nincs semmi Rómeós és Júliás.
Nem ez az első Tokugawa korszakban játszódó történetem. Sokat olvasok az ilyen történetek megírása előtt, most is így történt. A japán történetek ilyenek, nem a fantáziadús leírásokról szólnak. Sajnálom, hogy nem nyerte el a tetszésedet. Talán legközelebb találsz az írásaim között valami kedvedre valót.
Üdv: Cikkíró
Bár a szereplők valósak, (Tokugawa Ieyasu) de annyira Rómeó, és Juliás, hogy nem látok benne fantáziát.
Nem Tom