Perc ember (minute man)
Látogatók száma: 165
Eközben ledobta a ruháit és... várt. Várhatott, mert ebből aztán nem engedek. Majd utána. Közben látom ám, hogy lankad a picinyem vágya... Tudtam, hogy ez csak átmeneti, majd kézbe veszem a témát!
A nyár a Nap utolsó sugarait ontotta rám. Éppen azon agyaltam miként fordítsam a hasznomra ezt a csodálatosnak ígérkező napot, amikor hirtelen megszólalt a telefon.
- Mit szólnál, ha ma eljönnék hozzád?
- Szóhoz sem jutok. - feleltem. - Várj egy picit, had gondolkodjak. (Tudtam hogy egy ilyen könnyelmű kijelentése mi mindent tartogathat..., hát, ha még igent is mondok... Beletelt pár perc, míg döntöttem.)
A pillanat törtrésze alatt át kellett terveznem az egész napomat. Már tudtam ugyanis mennyi dolgot szerettem volna elvégezni. Egye fene, az várhat. Ehhez képest talán nem is lenne rossz, ha eljönne, legalább megúszom az utat kifelé, nyerek egy órát, és még a cicámat is meg tudom etetni. A kert valahogy kimaradt az aznapi teendőkből. Talán még a kedvemet is meghozza?
- Hát gyere! - volt a válaszom csak így egyszerűen... pedig majd kiugrottam a bőrömből. Ilyet? Gondolni se mertem volna azok után, hogy két hónap óta hanyagol.
- Mikor indulsz? - Meddig maradsz?... Ez meg a következő kérdésem volt, mert jól emlékeztem még az utolsó együttlétünkre, amikor azt a pár órát szintén ajándéknak éreztette velem, tőle ez akkor is kevésnek bizonyult. De ez most más. Biztosan engem akar! - gondoltam naivan.
Nem mondta meg mikor érkezik. Meglepetésnek szánta. Jól emlékezett az utolsó beszélgetésünkre, amikor azt mondtam:
- Ide csak úgy jöhetsz egy szál virággal a kezedben. - kértem akkor. (Sose kaptam tőle.) Mit gondoltok mi volt a válasza?
- Masnit ne kössek a farkamra?
- Hát nem bánom, köss, de azzal együtt fognak eltemetni. Te mehetsz! A masni marad. (Szoktunk így évődni egymással... meg mással.)
De jó dolgom van, gondoltam, most elvégezhetem megint egy óra alatt azt, amit heteken keresztül nem. Bámulatos, ha valami értelmet ad a létnek. Mennyi mindenre vagyunk képesek! Még a lányom szobáját is rendbe tudtam hozni csekélyke rövid idő alatt.
Akkor még nem tudtam... Minek?
Ahogy megérkezett... Elé mentem, mert így illik, de hozzá se lehetett érni, mert az üléstől leizzadt az inge. Jó, megértettem. És ahogy beértünk a kellemesen hűs lakásba és átadta a beígért frissen főzött páleszt, amire olyan nagyon büszke volt... addig, amíg meg nem kóstoltam, semmi nem történt.... Utána se semmi, mert nem éreztem rajta az őszibarack illatát. Ez baj. Éreznem kellett volna!... Ettől kezdve minden olyan gyorsan történt, szinte futószalag érzetet keltett bennem.
- Igyekezz! - mondta... (Gyorsan felkaptam a kezem ügyébe került gúnyát, kit érdekelt most már, hogy eredetileg nem azt akartam felvenni?... Sürgetett.)
- Hogy nézel ki!?... - mondta, amikor megpróbálta betűrni a trikóm a nadrágomba, mert kilógott a pólóm alól. Időt se hagyva, hogy meggyőződjek róla... (Itt már teljesen mindegy volt, hogyan érzem magam a bőrömben...)
- Készen vagy? Mehetünk? - sürgetett. (Jaj nekem, hogy utálom ezt..., de azért sikerült magam összekapni.)
- Mi ez? Lóverseny? - kérdeztem, de már nem figyeltem a válaszára... Elindultunk.
Arra még emlékszem, hogy élveztem az utat... Igaz, hogy a fejem majdnem kivitte a huzat, ahogy lehúztam az ablakot. Ő kérte. Eddigre már meg sem próbáltam ellenkezni. Kibírom... Azt kevésbé, hogy végig szitkozódta szinte az utat a lassú forgalom miatt. Nem mentek elég gyorsan előtte. A káromkodás nagymestere!... Még vicces is lehetett volna ez az egész, de ekkor valahogy nem éreztem rá... Már előre féltem, mi lesz, ha ráfordulunk arra az útra, amit "annyira szeret"... Kátyúk tömkelege... Hát, ha egyszer az időjárás nem kíméli a külterületeket sem... Jól sejtettem. A futóműve bánta. De hát miért kellett a régit lecserélnie? Ehhez nem értek, bár megmagyarázta... Megérkeztünk.
Végre biztos talajt éreztem a lábam alatt. Jól ismert, szeretett tanyámon (kertemben) otthon voltam. Ez az én birodalmam! Itt szava sem lehet. De ő nem így gondolta... Megint elkezdett sürgetni... Alig etettem meg a cicámat, aki ott sündörgött a lábam alatt, tőle kellő távolságban, hozzám menekülve... Ő az első gondolatom volt mindig. Ebből nem engedtem most sem.
Ettől kezdve, mint egy gyorsított felvételt képzelj el...
- Nyisd már ki az ajtót!...
- Jó nyitom már.
- Igyekezz!
- Mi van? - Mi ilyen sietős?
- Nincs sok időm - mondta, ötre haza kell érnem... - Fuvarom van.
- Igen? És ezt csak most mondod?
- Na, gyere már!
- Dehogy megyek, először tusolj le!
- Nem tusolok, már fürödtem... (Na ez eltartott egy ideig, de beláttam. Sürget az idő... Végre rágyújtottam egy cigarettára... Eközben ledobta a ruháit és... várt. Várhatott, mert ebből aztán nem engedek. Majd utána. Közben látom ám, hogy lankad a picinyem vágya... Tudtam, hogy ez csak átmeneti, majd kézbe veszem a témát! De még erre sem hagyott elég időt. Kénytelen voltam engedni a huszonegyből. Végre elemébe lehetett és csak ez után nyugodott meg kissé... Hiába kértem, adjon egy kis helyet. Mint, aki jól végezte dolgát azon mód beverte a szundit... Én meg közben szedtem neki egy szatyorra való szőlőt. Meg is ette a felét.)
- Te mindent ilyen gyorsan csinálsz? - volt az ártatlan kérdésem.
- De hiszen te nyafogtál, hogy nem bírsz már magaddal?
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia, Éva!
Nem is tudom , mit szóljak hozzá! Az írás jó, de a tartalma!? Fejtegethetném egy óráig, de semmiképpen nem akarlak megbántani..Elég az hozzá, hogy ehhez a kapcsolathoz két ember kell...
Ha választani lehetne, inkább egyedül maradnék..
Puszi, Ilona
Ez egy régi cikkem, de jellemző, úgyhogy ne lepődj meg, ha időnként még előhozom...
Fejtegetni? Mit kell ezen, hiszen olyan egyértelmű. Kiről másokról szólhat, mint régen volt, már nincs, fene bánja barátomról és rólam. :-)
Puszim!
Éva
Nem is tudom , mit szóljak hozzá! Az írás jó, de a tartalma!? Fejtegethetném egy óráig, de semmiképpen nem akarlak megbántani..Elég az hozzá, hogy ehhez a kapcsolathoz két ember kell...
Ha választani lehetne, inkább egyedül maradnék..
Puszi, Ilona