újabb események régebbi események további események
12:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:19
KiralyCsilla1965 új bejegyzést írt a naplójába
15:12
Vortexdmo regisztrált a weboldalra
14:42
Stanmoretnm regisztrált a weboldalra

Simone

2010. június 5. - Látogatók száma: 25

Magazin novella - nem rendhagyómód -szerelemről, érzésekről. (igazából nem találtam megfelelő rovatot)

Hogy Simone volt, ki belépett az életembe vagy magam zavartam meg köreit, azt már pontosan nem tudom. Honnan tudhatná az ember, mikor az életét mentik éppen?
- Simone életét is mentették azon a helyen és még nagyon sokunkét látta jónak menteni a klinikai pszichiátria.

A hely közismert neve „ŐRÜLTEKHÁZA” vagy „ELME-OSZTÁLY” és hülye aki erről mer beszélni. Ha esze van, jól eltitkolja, ha egyszer is megfordult ott. Persze, ha esze lenne, nem kerülne oda.
Tudtuk, - Alen és én is, - hogy például a „titkos hajléktalanok” sokkal többen vannak, mint amiről csak halvány feltételezése is lehetne bármely nemzeti népesség-nyilvántartásnak. Ilyen formán voltunk itt - Alen és én - a normális világ arctalan örültjei. Akik, ha kilépsz az utcára ezrével jöhetnek szembe, de igazán nem ismered őket, mert te normális vagy!- Ők meg?- Jó esetben, ha annak néznek ki.
- A „gyogyósok!”- mint Borisz és a többiek.
- „JÓ NEKIK!”- mondta egyszer Alen és rátok gondolt. Viszont soha nem cserélte volna életét veletek. Nekünk odabent, ti voltatok a nem normális világ.

Azon a napon elegendő gyógyszert kaptam,- hogy tudjam feledni a világ szomorú halálát, a magam szorongásait, - kényszerképzeteim és egyáltalán titeket, akivé most lehettem újra – a kinti világot. Azt mondta a Fődoki: MEGLÁSSA' ETTŐL JOBBAN LESZ!” Mit tudhatnak ezek egyáltalán arról, hogy mi a jó?- gondoltam, mi közben minden erőlködés nélkül ment le torkomon már víz nélkül is a sok színes pirula. ”Tisztázni kellene elsősorban néhány fogalmat - mint például, mi az, hogy JÓ?- Ha jó, akkor kinek jó? - Ezek az elvetélt gondolatok is megfordultak a fejemben, hogy némileg visszavethessék a Fődoki belém fektetett energiáit és a színes pirulák lélekerősítő placebo hatását.
Egy antidepresszánsokkal, - hangulatjavítókkal és szorongást csökkentő készítményekkel leszedált magam fajta, őrültnek az önmarcangolása, - akár a Krisna tudat elmélyültségének látszatát is keltheti.
Legalábbis ezt gondolhatnátok, elsőre. Persze nekem fogalmam sincs a Krisna tudatról, azt se értem,hogy miért mondják azt, hogy: „Ohmmmm.- Még sejtésem sincs. TALÁN AZZAL A HERZ NEVŰ FIZIKUSSAL LEHET ÖSSZEFÜGGÉSBEN – mondta Alen, de ezen akkor épp nem nevetett senki.

Délután volt és Simone gyönyörű lány képében ült egy padon az intézet parkjában. „BÍROM A TAVASZT!”- mondta, és a Napfénybe mártotta fehér arcát. Nem figyeltem rá, mint ahogy másra sem.
Annak az „ohmm-szerű” elmélyültségnek voltam a foglya, amelyet a színes pirulák varázsoltak elmémnek. Még jó néhányan voltak így, padokon ülve, - látva a VALAMIT” a cigarettafüstjében. A betegek - ahogyan neveztek bennünket ezen a helyen, szinte mind dohányoztak. A másik életben tartó szer, a kávé. Erre azért van szükség, mert az életét mentő színes pirulák meglassult országába érkezve, a kávé is katalizálja a droghatást.

A legcsekélyebb módon sem, gondolva jelenlétére, ültem Simone mellé. Még a tavaszra sem gondoltam, pedig az körbe ölelt a maga valójával. - A sápadt fénnyel. - A rozsda szaggal, amit melengetett, egy közeli félre csúszott szennyvíz-aknafedél alól. A mellre gombolt ingekből is áradt, amit télen annyira nem érez az ember. - Az áttelelt illatokat kezdte csomagolni a tavaszi Nap.

Simone sem nézett rám, a Napba mormolta szavait. Alen és Borisz heherészett valamin. Borisz a mániás, humoros sztorikat adott elő, vagy ugratta a többit. - Alen, aki állítása szerint tizenöt évet töltött az utcán, - bőven el volt látva a színes pirulákból. Időnként megfolyt a nyála. Ilyenkor hosszat húzott alkarjával a száján. Ettől vöröslött a balpofája. Valami morális indokról beszélt, miközben a cigarettától, ujjába égett kormos valamit csürüszkölte a beton járdaszegélyen.
NEKEM VAN MORÁLIS INDOKOM ARRA, HOGY ITT LEGYEK! – ÖNKÉNT VÁLLALT SZÁMŰZETÉSEM OKÁN VÉDEM A TÁRSADALMAT!
- mondta és ismét jó adag nyál folyt az ingére.

Borisz nem szólt. A cigijét forgatta, úgy fogva, mint valami injekciós fecskendőt. Borisz korábban Párizsban volt tanár. Köze nem volt a fecskendőkhöz más, mint hogy néha azzal nyomtak belé nagy adag nyugtatókat. Művészettörténetet tanított. Állítólag 140 az IQ-ja. - Karhatalmisták hozták. A tetőről szedték le, miután az összes cserepet ledobálta a rendőrökre. Az elektromos szolgáltató is ott volt mivel a villanyórájából kiállt egy óriási gerely.
Alen és Borisz felváltva és együtt Simone nyomába jártak. Simone nem bánta, csak mosolyogva beszélt ennek a két felnőtt gyermeknek. Olyanokat, hogy:
SZERETEM A NAPOCSKÁT! Meg, hogy GYÖNYÖRŰ VIRÁGOT HOZOTT ALEN! Néha, meg, azt is hallottam, hogy. DE CSODÁS ILLATA VAN!
Gondolom ennek vagy annak a virágnak, amelyekkel ez a két bohóc elhalmozta.

Tizenegy óra lett és ezt lehetett tudni óra nélkül is, mert ilyenkor ment Alen és Borisz terápiás foglakozásra. Ez délig tartott, és itt egy szintén gyönyörű nő foglalkozott velük. A terapeuta. Csupa kedves szó, a simogatott lélek órái voltak ezek Alennek és Borisznak.

Kettesbe maradtunk.
Simone lábát felhúzva a padra. Kissé takarva melleit nézett át térde felett a földre. Nem volt ott semmi. Legalábbis a szinte már fehéren vakító poros betonon kívül egyebet nem láttam.
POCSOLYA! - Arra a pontra kezdtem meredni én is. Simone folytatta: PÁRIZSBAN EGY INTÉZETBEN MONDTA AZ ORVOSOM : NEKEM MINDIG VAN EGY POCSOLYÁM. - Néztem azt, ami ekkor tűnt fel, hogy micsoda ajka van! Mint valami ismeretlen gyümölcs. Olyan duzzadt-kerek. Simone a szemembe nézett - EZT A POCSOLYÁT MINDIG MEGKERESEM MAGAMNAK, HOGY BELELÉPJEK.

Isten bizony nem értettem. Az járt a fejemben, hogy valószínűleg őrült ez a nő. Ami nem is lenne olyan nagy csoda-dolog ezen a helyen. Hisz őrült Alen,- én is és még a nagyon okos Borisz is. A helyzet nemcsak magától a helytől és a feltételezéstől, hanem, attól vált groteszké, hogy megijeszt egy őrült őrültsége egy másik őrültet. Nem biztos, hogy emiatt válaszoltam így: -EZ ŐRÜLET!

IGEN AZ!- mondta Simone. - AZ ÉN ŐRÜLETEM ÉS AZ ÉN POCSOLYÁM, AMI TE VAGY!
- HOGY ÉN?- kérdeztem és némiképp megnyugtatott Simone tekintete. A nagyon szép barna szemei, ami két óriás csokoládé drazséként erősen kontrasztolt bőre fehérségében.
Elmondhatatlan érzés, ilyenkor még a levegőben érezhető mágnesesség, - olyan, ami férfit és nőt vonz ősidők óta. A megdöbbentő ráébredés, ami elnyom mindent, amivel csak hadonászhat a környezet. Minden másodrendű a vonzalom első mélyen vett lélegzetében. A test beszél és a gátlások az elme hangján tapogatózva, kerülnének mind közelebb. Apró lüktetések jelzik a vérben az éhséget egyetlen hosszú érintésre. Küzdöttek bennem az érzéssel a pirulák, néha a Nap, a tavasz, a rozsdaszag és minden más is érezhetővé vált hirtelen, de tartósan nem tudta megszüntetni a vonzalmat, az érintés, észlelés éhségét. - Valami gyermeki izgatottság vett erőt rajtam. - Az amúgy is meglassult időmben, hosszúnak tűnt Simone nagyszerűségének felfedezése. Olyan, mint egy mindig is ismert felfedezni való. Akinek fontos lett hirtelenjében az illata. - Aki szűkre rántja a gyomrot - Aki magához ránt a földről, mint ócska szeget a mágnes. - Igen!- Egy kihúzott szeg voltam, ami ott hevert a porban, amit Simone misztikus varázsa erőtere vasreszelékként borzol.
- CSÓKOLJ MEG!- vont magához gyengéden, KÉRLEK!- mondta, és én ekkor éreztem a tavaszi Nap fénye mennyire tud forró lenni. - A levegő a mellkasomban forrt.

Felpofozott a vágy, egy ostoba éber álomból, ahogyan a szánk összeért. Édes gyümölcsajka fonódott az enyémre. Óvatos csók, - nem a filmek finálé-csókja, ez óvatos észlelés volt. Az érintésszerű finomságától is lélegzetelállító. Szinte megégtem a padon, mint a tűzoltó, aki belélegezte a „forrót” és a tüdeje égett.

Simone mosolygott. Csodálatos mosoly volt ez. Hófehér fogakat rejtettek ajkai. Jó volt látni villanásuk. Tudni, hogy ez az Ő mosolya, amely nekem szól. A pillanat varázsa, hosszú percekig maradt a padon velünk. Csak ültem hőségemben lefagyva. Mélyeket lélegezve a tavaszi illat-mindenekből. – Tudva: ez Simone illata is!

Már elmúlt dél és az intézetben ebédidő volt ilyenkor. Halleves meg valami felismerhetetlen pépes katyvasz. A gyógyszerosztás után mentem terápiára. A fiatal terapeuta az illatokról beszélt. Megkérdezett mindenkit sorban, hogy a különböző életeseményeihez kapcsolódóan miféle illatokat képes felidézni. Bennem még akkor is gőzölgött a délelőtti tavaszforróság, - a titok. - A titokzatos Simone volt a titkom. Amikor rám került a sor, halkan, mondtam,hogy ROZSDASZAGÚ A SZERELEM! Persze a többi beteg nem nevetett ezen, sem a terapeuta. Ő inkább összevonta kissé a szemöldökét:
ÉRDEKES!- Persze, hogy „érdekes”- gondoltam magamban- „neked annyi érdekes dolgot tudnék mesélni, hogy nem jutna eszedbe jó darabig, efféle ostobaságot kérdezni!”
Halk relaxációs zene szólt, közben egy néhányan tettetve a relaxálást - aludtak. A terapeuta szerette a saját hangját. Mint valami ateista misén, adta elő a tudattalanunk hatalmáról szóló unalomig agyon ismételt szónoklatát. - Hiába erőlködött, ma nem tudta magára vonni a figyelmet. Az új betegeknek műsor ez. Most olyanok nem voltak.

Néztem ki az ablakon. Néztem a tavaszt. Pedig ugyanúgy volt bent is, mint kint, de az én „Tavaszom” az más volt. Az valami költői, egy fogalmazatlan vers, aminek „Simone”volt a címe.

A harmadik emeleti ablakból sok mindent látni. Belátni az egész parkot szinte. Még a közeli város jelenlétét is lehet érezni, bár jó tíz kilométerre is lehet az Intézettől.
Az ablakból láttam, amint egy nagy fekete limuzin hajt be a kapun. Olyan igazian klasszikus limuzin. Az a szimbólum, amelyekkel a filmsztárok is járnak. - Máskor sem érdekelt.

Miután véget ért a szentbeszéd és mindenkivel kezet szorított a terapeuta, azzal, hogy: GONDOL RÁ- meg, hogy: VIGYÁZZON MAGÁRA- némelyeknek, hogy- NAGYON VIGYÁZZON MAGÁRA - mondatokkal köszönt el.
„Egy napig nyugtunk van”- léptem ki az ajtón, levetkőzni nem tudva a délelőtt rám ragadt gyermeki izgatottságot.
Nem lifttel mentem le, mint máskor. A lépcsőházi huzat, most kellemesnek hatott. Métereket befogva a korlátból haladtam lefelé. Az utolsó fordulónál láttam meg Simone-t. Háttal állt. Kezében bőrönd. Egy férfi karolta át.

Hirtelenjében érezni kezdtem, hogyan is tudhat a gőz hideg köddé válni. Lépni nem tudtam!
A férfi kifogástalan öltönyét láttam. Összevetve a magam ócskaságával. Az elnyűtt vászonnadrágommal, a gyűrött ingemmel. Státuszommal ezen a helyen, és valljuk be odakint sem volt jobb a helyzet.
- Hiába gondoltam, mikor először léptem be ide, hogy ettől rosszabbul úgysem fogom érezni magam, és nem jöhet ennél nagyobb zuhanásom - íme itt volt!
Próbáltam nyugtatni magam: csak „ bolond játék” az egész. Simone bolondozása. Meg, hogy nincs is semmi baj! Ezer és ezer indokot hozva fel, ahhoz, hogy esélyem legyen valamiképp ne érezni a megfosztottak csalódottságát.

Kórtermi szekrényemben még korábban dugtam el egy doboz prozakot és egy fél dobozzal a kedves „leszarom-tablettámból.” Ez segített, hogy másnap reggelig aludjak.

Reggel a padon Alen és Borisz ültek.
JÓ REGGELT!- mondták szinte egyszerre. - JÓ REGGELT! Válaszoltam egykedvűn, még érezve a harminc milligramm hatását. Álmélkodva néztek egymásra:
EZ BESZÉL?
„Bolondok” - gondoltam. A két idióta mindig játssza magát.
SIMONE ELMENT? - kérdeztem gyermekmód, vesztességemből keresve a kibúvót.
Alen kérdezett vissza, szemét összehúzva: KI AZ A SIMONE?
„Hát ez az!”- gondoltam, - „ki az? és jó lenne tudni, hogy ki és miért csinál bolondot az emberből! ”
MI VAN VELED, EMBER!- ROSSZUL ÉRZED MAGAD?- ezt már Borisz kérdezte. Mert Alen felugrott, hogy mindenkinek újságolja, hogy „beszélek!”

SEMMI BAJOM!- ENNEK MI BAJA?- böktem Alen felé.
MEG VAN DÖBBENVE, HOGY BESZÉLNI kezdtél - mondta a szokásosnál izgatottabban Borisz.
EGY ROHADT SZÓT NEM ÉRTEK AZ EGÉSZBŐL!- MINDIG IS BESZÉLTEM!
Borisz összevonta szemét és újabb cigarettát tett a szájába:
EZ EDDIG NEM DERÜLT KI RÓLAD!- SENKI NEM HALLOTT MÉG BESZÉLNI TÉGED!
„Jézusom! Most őrültem meg csak igazán!”-
ÉS SIMONE? - kérdeztem kipirulva.
KI AZ A SIMONE?- kérdezett vissza Borisz.
Közben Alen is ide ért a Fődokival:
NA LÁTJA, BESZÉL EZ!- mint valami zsonglőr bohóc bökött rám nagy büszkén.

Még vagy nyolc hónapot töltöttem, itt és Franciaország szerte, különböző más intézetekben. Egy idő után rájöttem arra is, hogy Simone-ról nem érdemes beszélnem senki olyannak, aki az „életem szeretné épp megmenteni.”- Pedig ma is járom a hasonló helyeket, - keresve Őt, hogy hátha belelép az ő pocsolyájába, ha csak nem talált azóta egy másikat...

A cikket írta: Molnár Zsolt

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. június 28. 19:17
fordulatokkal teli történet
szép
legalább is számomra

:)
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: