újabb események régebbi események további események
13:24
emillio új cikket töltött fel
10:00
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez
09:16
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
21:42
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
21:40
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
21:31
Ilona módosította a naplóbejegyzését
20:37
Yolla válaszolt egy szavazásra
20:36
Yolla új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
20:33
Yolla új cikket töltött fel
11:38
Anyu új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
11:36
Anyu új hozzászólást írt Yolla naplóbejegyzéséhez
09:53
Anyu új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
08:23
zsoltne.eva új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
22:25
Cathy új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
21:43
Tündér új hozzászólást írt egy cikkhez
17:17
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
11:10
bakfitty új hozzászólást írt egy cikkhez
09:31
zsoltne.eva új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
09:16
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
20:04
Cathy új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez

Tűz és víz 10

2011. szeptember 5. - Látogatók száma: 56

Megtudni létünk értelmét nem könnyű. Szembesülünk hihetetlen dolgokkal néha és magunk sem hisszük, de a tények, tények maradnak, még ha hitetlenek vagyunk is.

10 fejezet

Bár cipője nem illett toalettjéhez, most ez zavarta a legkevésbé. Ideges volt és a gyomra görcsös. Így lépett be a helységbe, ahol Max már a földön térdelt és ettől a lány megijedt.
- Jézus, mi folyik itt? – tört ki belőle.
- Sajnálom, hogy látnia kellett, de Max barátunk nem túl segítőkész. Vigyétek innen!
- De hová viszik?
- A barátnőjéhez. Majd ketten megbeszélik a továbbiakat. – evvel a férfit elvonszolták, és Eve ijedten nézte a vérző férfit. Max csak egy pillantást vetett rá, nem is a szemébe nézett, hanem a haját. Ettől dühös lett a lány.
- Ha nem beszél, hát nem beszél. Majd csak elunja a hallgatást. – mondta ridegen a lány. Ők ketten pedig leültek és Newport finoman kérdezgetni kezdte, mit tud a kövekről, meg az egész helyzetről. Eve óvatos volt, nehogy elárulja magát, szépen mindent elmondott neki, amit az vélhetőleg már biztos tudott. Elmesélte azt is, hogyan verte át Max és hogy mi történt a papírjaival.
- Ne aggódjon, az útlevelét visszakapja. Nálam van. Mivel ilyen segítőkész volt, feltételezem, amint partot érünk haza megy.
- Nem. Max tartozik nekem. Amíg nem adja meg, addig nem tágítok mellőle. – jelentett ki Eve. – Ha várok ölbe tett kézzel, meglép. Ismét átver!
- Látom alaposan kiismerte, rövid idő alatt. – mosolygott a férfi.
- Alaposan! A gimiben sem volt jobb!
- Nocsak! Együtt jártak gimnáziumba?
- Igen. Kettővel fölöttem járt és kimondottan utáltam, de hát azóta sok víz lefolyt már a Temzén. Gondoltam egy régi ismerős kérését nem fogom visszautasítani, még ha nem is kedveltem.
- Azóta nem találkoztak?
- Nem. Én viszonylag korán az államokba kerültem és többé még csak GB. közelébe sem mentem. Minden kapcsolatom megszakadt minden rokonommal. – a lány kicsit megrántotta a vállát. – Ha azok a népek nem kíváncsiak rám, hát minek verjem magam a földhöz? – Newport elégedett volt így nem is feszegette tovább a kérdést. Inkább udvarolni kezdett neki és a lány szép finoman ki-kitért előle. Egy rögtönzött gyertyafényes vacsora alatt azt is megtudta, hogy a vendéglátójánál van az egyik kő. Nevezetesen is egy agyag korong, tele érthetetlen vésetekkel. A lány látni akarta és Newport előszedte valami rejtett páncélajtó mögül. Eve szíve majd kiugrott a helyéről. Hihetetlen izgalom töltötte el. A korongot átvette és csak nézte.
- Milyen hihetetlen… ez csak egy agyagkorong. – az ujjait végighúzta a véseteken. Amint megérintette azokat, máris égetni kezdte őt. Elhúzta az ujját. Az agya tompulni kezdett és mintha belülről akarna elégni, végigsöpört a testén a remegés. Newportra nézett kitágult szemekkel, aki azonnal elvette tőle a korongot. Evenek ideje sem maradt megkapaszkodni, máris összecsuklott. Elméje furcsa játékot űzött vele. Kavargó gondolatok és hihetetlen képek rémlettek fel benne. Ismét maga előtt látta a kavargó vörös lyukat. Egy fehér alak lebegett felette. Haja és mindene hófehér volt. Kezeit felemelte és a lány látta, hogy csak négy ujja van. Nem is volt szükség többre hisz nem kellett használnia. A kövek megmozdultak körülötte és a lány a fejéhez kapott. Majdnem eltalálta őt az egyik. Majd mégis felpillantott. Az örvény fölött állt és körülötte nagy kövek keringtek, védőfalat vonva a külvilággal szemben. A négyujjú alak felemelte a másik kezét is.
- Tűz és víz összetartozik, egymás nélkül nem létezhet. A víz kioltja a tüzet, a tűz felemészti a vizet. A levegő nélkül nincs semmi, se víz, sem tűz. Egyesülnek ők és létre jön a körforgás itt a földön. – a fehér alak szája nem mozgott, talán csak a lány képzelte a szavait, de pontosan tudta, hogy mit kell tennie. A követ, amit eddig hordozott felemelte. Az izzani kezdett. Eve keze fájt de el nem engedte volna, még ha bele hal is.
Ennyi. Itt véget ért az álom. Kinyitotta a szemét és kezdett kitisztulni a kép. Egy kabinban feküdt. Világos volt. Az ablakot nézte és rájött, már nappal van. Átaludta az éjszakát. Fáradt volt és megviselt. Az álom nehéz emlékekkel gazdagította. Felkelt és a hajához nyúlt. Csak remélni merte, hogy a kő még a helyén van. A tenyere sajgott és az ujjain vörös foltok éktelenkedtek. Arca megrándult. Óvatosan megtapogatta a haját. A konty bár meglazult, a csontcsat jól tartott. Most nagy nehezen megigazította a követ rejtő hajkoronát és a mosdóba ment. Sokáig áztatta a kezeit, az arcát is megmosta, majd visszament a kabinba. Leült és próbált értelmesen gondolkodni. Mi történt vele? Mikor megfogta az agyagtáblát elájult. Nála volt a vésett kő és az agyagtábla. Az már két kulcs a három közül. Az agyag korong biztosan a földet szimbolizálja. Az ő köve meg vagy a tüzet, vagy a vizet, vagy a levegőt. A négy elem közül azonban csak hármat jelképez a három kulcs. A negyedik hol marad? A gondolatai csak úgy száguldottak, és egyre csak azt érezte, hogy zsong a feje. Képek villantak fel előtte, zavaros, kavargó látomások Maxről, a fehér hajú jelenségről, a barlangról, családjáról, szüleiről és még Janniszról is. Az egész élete képei zavaros egymásutánban pörögtek le lelki szemei előtt és még az a régi-régi idős bácsi is szerepelt köztük, akitől a követ kapta. Azt hitte, megbolondul. Zúgott a füle és a vér iszonyatos sebességgel száguldott körbe-körbe a testében. A fülére szorította a tenyerét.
- Elég! – nyögte. – Elég legyen! – nyöszörögte. Aztán kintről valami furcsa zaj hatolt el a tudatáig. Valaki énekelt. Valahol rádió szólt. A hang erősödött. A lány figyelt és a borzalmas hamis hang minden addigi szenvedését, mintha elfújta volna. Kopogtak.
- Kisasszony felébredt már? – szólt be Ned.
- Igen.- nyögte a lány. Ned bejött egy tálcával a kezében.
- Éhes?- bólintott, mert szólni alig tudott, még túlzottan gyengének érezte magát. – Hoztam egy kis ebédet.
- Már dél van? – lepődött meg remegő hangon.
- Nem. Elmúlt dél. – vigyorgott a férfi. – Jó sokat aludt!
- Mr. Newport hol van?
- Már elindultak a barlangba.
- Hová? – a lány dühös lett.
- Azt mondta, maga túl gyenge ehhez az úthoz, úgyhogy elindultak. Bár Max Darlington nem nagyon akart menni.
- Nem hiszem el! Elmentek nélkülem! – ült fel Eve, de megszédült.
- Maradjon nyugton. Pihenjen még. Estére, vagy legkésőbb reggelre visszatérnek! – evvel Ned kiment és bezárta az ajtót. Ez már gyanús lett a lánynak. Valami oka csak volt, hogy Newport parancsot adott az őrzésére! Míg kigondolta mit tegyen, megette az ebédet, aztán az ablakhoz sétált. Kinézett rajta és látta, hogy kikötöttek. A mólón túl, ami egy hevenyészett deszkákból összeeszkábált stég volt csak egy kis falucskát látott és mögötte hegyeket. Az oldaluk zöldellt a fáktól és a növények tömkelegétől. Most is elámult a természet csodás közelségétől, de nem pazarolta a drága időt további elmélkedésre. Kinyitotta az ablakot és kidugta a fejét. Egy ideig csak hallgatózott, nem jön e erre valamelyik őr, majd amikor tisztának érezte a terepet, kimászott. Szerencsére a fedélzet üres volt így nem került nagy erőfeszítésébe, hogy elosonjon a korlátig, onnan leereszkedett a hajó oldalára és leugrott a stégre. A pallók azonban nagyot reccsentek alatta. Megállt és figyelt. Az öböl, ahol kikötöttek, néma volt. Senki sem mocorgott, így óvatosan elindult a part felé. Mikor a földre tette a lábát már hallotta, hogy valaki a fedélzetről utána kiált.
- Hé, hová megy?- ez Ned volt. A lány meg sem fordult. Futásnak eredt és berohant a házak közé. A férfi pedig, üldözőbe vette. Eve egy ideig kanyargott a rövidke utcák között, aztán beszaladt az egyik házba. Ott nagy riadalmat keltett a hirtelen érkezése, de hamar megnyugtatta az asszonyokat, és segítettek neki elbújni. Ned kinn az utcán kiabált, ebből arra következtetett, hogy nem egyedül keresi őt. Angolul kiabált, amit a helyiek nemigen értettek, bár Eve nem is szándékozott lefordítani nekik. Néhány asszony kiment az utcára és olyan nagy csődület kerekedett, hogy Ned és a társai kénytelenek voltak tovább állni. Eve csak akkor indult tovább, mikor már az asszonyok is visszajöttek, és nyugodtan folytatták a napi teendőjüket. A lány szépen megköszönte nekik, hogy elrejtették és továbbállt. Az erdő felé távozott és a kövek között rejtőzködve indult tovább. Se vize, sem ennivalója nem volt. Tudta, így nem jut túl messzire a tűző napon és a majd 5000m magasságban. Ezt alátámasztotta az is, hogy alig fél óra múlva teljesen kimerülve rogyott le a földre egy nagy szikla árnyékában. Jó pár percig csak lihegett és latolgatta a lehetőségeit, meddig jut el így, aztán eszébe jutott, hogy Max leírta a jegyzetében, hogy a három kő vonzza egymást. Megtalálják egymást, akárhol is rejtőzzön a másik kettő. Hát elővette a követ, és a tenyerébe fogta. Koncentrálni próbált, hátha az valamifajta sugallatot küld, merre lehet az agyagkorong, de a huszadik próbálkozásra sem ment. Az ölébe ejtette a vésett követ és tovább pihent. Már nem tudta, hogyan bírhatná szóra a követ, ezért csak gondolkodott. Mit tegyen? Hogyan találja meg Maxet és a szent helyet? Ezer kérdés száguldott át lehunyt szemei mögött és egyszer csak mintha darázs csípte volna meg. Teste automatikusan megrándult és odanézett, mi történt. Az ölébe ejtett kő izzott, mintha aranyból lenne. A ruhája megperzselődött és füst szállt fel. A hihetetlen az volt az egészben, hogy ahelyett, hogy semmivé foszlott volna, összeállt egy egésszé és gomolyogva lebegett a lány szeme előtt. A gömb egyre inkább hasonlított valami másra, amit már ezerszer látott tv-ben vagy képeken. A lassan forgó Föld nevű bolygóra. Szinte meredten nézte a jelenséget és látta ahogy kirajzolódnak a földrészek a felhők, a vizek és a hegyek. Egészen furcsa és szokatlan villogó vagy inkább lüktető pontok elevenedtek meg a képzeletbeli bolygó felületén. Az egyiket felismerte. Az volt Egyiptom, de voltak Nagy Britanniában is hasonló pontok, és szerte a világon mindenhol. Nem tudta mit jelenthetnek a jelzések, minden esetre a Föld elfordult és megállt a dél-amerikai kontinens felett. Mint egy műhold kép úgy közelített a felszín felé, közben hullámzó rétegeken hatolt át, melyek néha kisültek és nagy robajjal lemaradtak mögötte. Eve, minden porcikája megfeszült és várt. Egyetlen gondolata csak az volt, hogy mit fog látni, és hogy milyen csodálatos, ami vele történik. Pislogni is elfelejtett a látványtól. Még sosem látta a földet kívülről. Ahogy egyre közeledett a perui magaslatokhoz, idegei egyre feszültebbek lettek. Aztán már a Titicaca tó is jól kivehető lett és meglátott egy fénylő pontot, ami ütemesen fel-felizzott, mint egy világítótorony. Kék, piros és zöld színben játszott. Mint három kígyó úgy tekeregtek a fények. Még közelebb akart jutni, felemelte a kezét és ujjaival a jelenség felé nyúlt. Ahogy a keze beleolvadt a füstbe nem érzett mást, csak hideget. Megmarkolta a semmit és közelebb húzta magához. A kép lassan változott. A tó szinte beterítette az egész képet és a kígyózó fények még mindig nem váltak el egymástól. Ismét és ismét egyre közelebb rángatta a „térképet” tudni akarta, hogy hová kell jutnia. Majd végre meglátta, amit akart. A három kígyó egy szigeten tartózkodott. Kettő még mindig egymásba fonódott, a harmadik pedig, a sziget keleti felén tekergőzött. A zöld egymagában a kék és a piros együtt. Nem értette mi lehet ez. Talán a három követ mutatja. Ő van egyedül és most megbizonyosodott, hogy Max is birtokol egy követ. Eve úgy gondolta a zöld színűt birtokolja, a két férfi közül egyik a pirosat, a másik a kéket. Valószínűnek tartotta, hogy az egyik a víz, a másik a tűz szimbóluma. Az övé tehát a föld, vagy a levegő. Egyre inkább meg volt győződve róla, hogy a kő a vésettel a levegőhöz tartozik, a jelenések miatt, hisz csak ez magyarázhatta meg a történteket. A lélek képes közlekedni a levegőben és talán az űrben is, ha nagyon akarja. Ez újabb kérdéseket ébresztett benne. A kép hirtelen megváltozott. Távolodott a Földtől és a csillagrendszer tárult elé. Döbbenten nézte a szinte szemkápráztató bolygókat és a könnye is kicsordult a Nap fényétől. Aztán még távolabb száguldott és elvesztette a fonalat. Már nem látta a napot, csak a csillagörvényt, amiről úgy tudta Androméda ködnek nevezik de csak távolodott és minden eltörpült, körülötte ezer számra sejlettek fel többkarú polipforma ködök és óriási tömegű fénylő pontok.
- Állj! Maxet keresem! – esett kétségbe. – A szent helyet és a köveket! Hová kell tenni a köveket? – tette fel a kérdést és gondolatban el is ismételte. Erre megszelídült a száguldás és bámulva robogott vissza a saját csillagrendszerébe, a saját bolygójára és a Titicaca tó partjára. A szíve már alig bírta a tempót, de nem hagyta volna abba semmi pénzért sem. Amikor végre kirajzolódott a sziget és a három kígyó a képen, egy újabb sejtelmes rebbenést fedezett fel. A tó mélyéről lüktető nyalábok sora buggyant elő. Közelebb hozta magához a képet és elcsüggedt. Oda hogyan juthatna le? Ismét megmozdult a világ és a szigetre tért vissza, ahol egy éles villanásra lett figyelmes. Repülni akart, de lassan haladt arra a helyre, ahol pulzált az aranyló fény. Egy barlang beomlott bejárata volt és oly hívogató, hogy Eve rögtön felállt és kezébe fogta a követ. – Au! - Nyögte és el is ejtette, mert megégette magát. A kő a földön elhalványodott. Eve a két kezére pillantott. Már rengeteg égési sérülés éktelenkedett rajta, többek között a csípőjén és az ujjain is. Már mozdulni is alig bírt, de mennie kellett. Nem bírt maradni. Ruhájával felvette a követ, ami már nem égetett és újra próbálkozott. – Meg kell találnom a szent helyet. Mutasd az utat. – semmi. – Kérlek, vezess oda! – semmi. – Hol van a hely? Hol van Max? – sorolta, mindazt, amit már eddig is tudni akart. Megcsóválta a fejét és lehunyta a szemét. Miért nem megy ez neki? Miért nem tudja kezelni a követ? Egyáltalán miért keveredett bele ebbe? – A tenyere bizseregésére kinyitotta a szemét. A kő ismét megelevenedett. Most ugyanazt az örvényt látta, mint kisgyermek korában. A fehér hajú idegen felszállt a lyukból és ránézett.
- Amit a száj kimond, azt a kő nem hallja. Amit a szív akar, azt hajtja csak végre.
- Na és miért éget meg minden egyes alkalommal? – kérdezte a lány gúnyosan. Bár látta, hogy az albínó nem beszél, mégsem tudta máshogy kifejezni, amit akart. – Na jó, mit keresek itt? – tette fel a kérdést gondolatban.
- Ügyes. Rád bíztunk egy feladatot, amit végre kell hajtanod. A szent hely már vár. Gonoszok törnek ránk. Nem szerezhetik meg a szent elemeket.
- A köveket?
- Igen.
- De miért én?
- Az a vér folyik benned, ami az enyémben is. Kevesen vagyunk már, de épp elég, hogy megújítsd a körforgást.
- Én olyanoktól származom, mint te? – mondta ki a lány döbbenten. – Én is olyan vagyok…
- Mint én. Bár keveredtél már a földi népekkel, de nem a te hibád.
- Van más rokonom, aki még él! Miért nem ők?
- Atyád egyetlen utóda vagy.
- Van másik ág is. Nagybátyám is él még a nem tudom hány gyerekével!
- Nem alkalmasak erre az ügyre. Elfelejtették, honnan jöttek. A felmenőid mindig gondosan ügyeltek kivel élik le az életüket, de szerencsére atyád visszatért a helyes útra!
- Ezt hogy érted? A nagyanyámék azért tagadták ki, mert egy amerikai indiánt vett el! – ekkor már azonban sejtette, hogy anyja is ebbe a törzsbe tartozott.
- Igen. A vér a vért ugyanúgy megtalálja, mint a három elem egymást. – ekkor az albínó arca megrezzent. Mintha mosolygott volna. Eve meglepődött. – Ne csodálkozz, mi is csak emberek vagyunk, bár némiképp fejlettebbek, mint a többiek.
- Atlantisziak vagytok?
- Nevezheted így is. A te őshazád is a Föld.
- Szóval mi vagyunk a Földi ész? – most ismét megrezzent a fehér alak.
- Valahogy így. De fontosabb dolgod is van. Menj a szent helyre és gyógyítsd meg a forrást. Azzal megmented a mi civilizációnkat is. – evvel szétoszlott a köd és a lány alig tért magához. Az ő vére valami nagy civilizáció vére! Micsoda meglepetés! Mintha most egyszerre mindent megértett volna. A számtalan melléfogása, a költözései és a szakításai mind értelmet nyertek. Valamiért mindig meg volt győződve arról, hogy valami feladata van ezen a világon, most legalább tudta, hogy mi is az! Körbe nézet és a tóval ellentétes irányba indult. Nehéz terepen gyalogolt, de kitartott, hisz a tudat, hogy valami igazán nagy tettet hajthat végre, megsokszorozta az erejét. Nem fájt semmije, oda sem figyelt a hólyagokra, sem a vöröslő tenyerére. Már tudta, amit tudnia kellett és csak ment hosszú órákon át a kőrengetegben, megmászta a lankákat, leereszkedett a lejtőkön és szentül hitte, hogy valami olyan erő birtokosa, amit más nem tud. Valami olyan dologról szerzett tudomást, ami világrengető. Majd szétfeszítette a tettvágy és ez kitartott egész addig, míg szürkülni kezdett. A nap nyugaton elérte a láthatárt és a lány egy percig csak nézte a vörös gömböt. Mély levegőt vett és csak élvezte az utolsó sugarakat. Amint lebukott a nap, megfordult és tovább indult.

A cikket írta: Ailet

1 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez még senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: