Tűz és víz 11

Látogatók száma: 61

Éppen ott, éppen ő és egyszer minden értelmet nyer. A célhoz mit kell tenni? El kell végeznie a feladatát, de hogyan?

11. fejezet

Amikor egy újabb óriási követ készült megkerülni, hangokat hallott. Óvatosan kilesett és egy kis csapatot látott. Ott volt köztük Sylvia, Newport és Max is. A férfit fegyveresek kísérték, mögöttük haladt Sylvia és mellette Newport. Ahhoz képest elég kevesen voltak, hogy milyen jelentős dologról van szó. Csak hatan. Eve egy ideig figyelte őket, aztán úgy döntött, távolról követi a kis társaságot. Visszahúzódott a szikla takarásába és a követ ismét a kontyába dugta. Lassan és csendben figyelte a csapatot, ahogy tőle vagy 100 méterre elgyalogolt és meglepve tapasztalta, hogy nem arra mennek, amerre kellene. Úgy tűnt Max vezeti a menetet. Most már azt is látta, hogy meg van kötözve. A férfi élesen figyelt minden kiszögellést és minden mozgást. Eve nem tudta, hogyan üzenjen neki, hogy más ne vegye észre, de követte őket. Egyszer csak a férfi megállt. Beszélgettek. Newport közelebb ment. Mindenki a földet nézte és a lány kíváncsi lett. Közelebb merészkedett. Nem volt épp híres kém, de büszke volt magára, amikor olyan közel férkőzött a csapathoz, hogy már hangfoszlányokat is hallott.
- Darlington! Ideje, hogy odaérjünk! Nem fogsz az orromnál fogva vezetni egész nap! – üvöltött Newport. Erre Max válaszolt, de azt a lány nem hallotta. – Nem megyünk be kő nélkül! Itt az egyik! Ha nincs nálad, ott kell lennie a többinek is! – erre Max a fejét rázta és válaszolt. – Nem fogsz elrettenteni! A fiúkat sem! Együtt megyünk le! – evvel intett a férfi és Maxet betuszkolták egy lyukon. Eve nem értett semmit. Mit keresnek itt? Ez nem a barlang bejárata! Ebben a pillanatban valami a fejében megszólalt.
- Menj csak utánuk. A járatok hosszúak és kiterjedtek. – a lány hát hallgatott a hangra.
Leereszkedett a lyukhoz. Benézett, de csak sötétséget látott. Nagyon lassan és vigyázva mászott befelé. A kezét nehezen használta, de a lábaival előre ereszkedett lefelé. Már azt hitte, sosem lesz vége a lefelé útnak amikor egy falba ütközött. Tapogatni kezdte és a fal mentén elindult tovább. Kezét maga elé tartotta, nehogy bele ütközzön valamibe. Jól is tette, mert ezer kisebb nagyobb kiszögellés nehezítette az útját. Így vakon meglehetősen ijesztő volt mászkálni egy ismeretlen helyen. Csak remélni merte, hogy nem fogy el a lába alól a talaj. Minden esetre azt azért érzékelte, hogy lefelé tart. A levegő megszorult és izzadt. A tenyere egyre nedvesebb lett. A homlokát törölgetve haladt lépésről lépésre. Még néhány métert megtett, amikor megcsúszott és legurult a sziklákon. Alaposan beütötte a térdét és az oldalát, de felemelte a fejét és arcán gyenge fuvallatot érzett. Csukott szemmel odafordította a fejét és élvezte a szellőt. Mély levegőt vett és felállt. A fejéhez kapott, mert beverte valamibe. Halkan szitkozódott, majd megfordult. A huzat a hátát simogatta és az átnedvesedett ruha már rátapadt a testére. Lassan lépkedett tovább, minden egyes cm-t talpával végigtapogatott, nehogy csapdába essen. Így lassan haladt, de csak ment, amerre „nem” látott. Az érzéseire hallgatott, nem gondolkodott, csak figyelt, nehogy baleset érje. Nagy sokára aztán könnyebb talajra ért. Nem voltak kövek és kiálló sziklák és ez furcsa volt. Falba ütközött. Hát ismét tapogatózni kényszerült. Fogalma sem volt, hogy fog kijutni innen, arról meg halvány sejtelme sem, hogyan találja meg Maxet. Ment hát tovább. Egyre kétségbeesettebben vágyott már a fényre és vízre. Egyre szomjasabb volt. Bármit megadott volna egy korty vízért, de legszívesebben sírva fakadt volna, amiért ilyen buta volt, hogy nem hozott magával semmit. Valahol megállt és a földre rogyott. A fejét a falnak döntötte, és ha most látta volna valaki, igen elkínzottnak és meggyötörtnek látja. De nem volt itt egy lélek sem. Így csak magában szenvedett. Nem akart itt meghalni a szomjúságtól, ezért utolsó erejével négykézláb mászni kezdett. Már azt hitte, megbolondul, amikor hangot hallott és mintha fény szűrődött volna át a falak között valahol előtte jó messzire. Meredten figyelt, aztán gyorsan arra indult. Kezeit maga elé tartotta, aztán megállt. A lába alatt véget ért az út. Ott lenn, balról egy folyosóról, léptek zaja hatolt el a tudatáig. A mozgó fénynyaláb földöntúli boldogsággal töltötte el. Legszívesebben táncra perdült volna, de nem tette, hanem figyelt és várt. Leguggolt és nézte a közeledő árnyakat. Természetesen Max vezette a sort. Even átfutott valami és tudta, ez fontos. Nézte a férfi arcát és minden idegszálával arra koncentrált, hogy ránézzen, de az nem tette. Már épp elhaladt alatta, amikor egy kis kavicsot ejtett le a lány. Max megtorpant. Nem mozdult, csak várt.
- Mi van? – lépett oda Newport.
- Hallottam valamit.
- Remélem a szent hely hívását! Na indulj tovább! – parancsolt a férfi. Eve hátrébb húzódott, ha véletlenül felnéznek, ne bukjon le.
- Mikor érünk már oda? – jött oda Sylvia is.
- Nyugalom, ott leszünk mindjárt. – válaszolt Newport. Ez némiképp meglepte a lányt. Valami gyanús csengést vélt felfedezni a fehér ruhás férfi hangjában. – Induljunk! – parancsolt ismét a férfi. Mikor Max előre lépett, Newport a mellkasához nyúlt. Eve rettegve várta, hogy esetleg fegyvert vesz elő, gondolván, hogy már nincs szüksége Maxre, esetleg lelövi, de nem. Az agyag korongot vette elő. Eve fentről úgy látta, mintha világítana. – Már érzi a szent helyet. Lassan, de biztosan haladunk.
- Ne vegyél rá mérget.- szólt hátra Max. Ekkor Evenek támadt egy ötlete. Egy lépést tett előre és leereszkedett a peremre. A három fegyveres Max elé ugrott, épp háttal a gazdájuknak. Eve mély levegőt vett és ugrott. A zuhanás élményétől a füle zakatolni és lüktetni kezdett. Aztán tehetetlenül földet ért, pont ott, ahol szeretett volna. Newportot letaglózta, elkapta a nyakát és szorította, ahogy csak bírta, de a férfi tiltakozott. Hemperegni kezdtek. A lány agya elborult. Kezei már amúgy is megperzselődtek, most azt hitte le is szakadnak tőből. Elgyengültek ujjai, már nem is szorított. Ettől függetlenül mintha valóban gyilkos módon fojtogatta volna Newportot. Szembe fordult vele. A szemei kidülledtek. Két kezével a lány után kapott majd magához szorította. Eve azt hitte, menten megfullad. – Nem! Ezt a férfit megvetem! Ő gonosz! – üvöltötte mélyen benne egy hang és mintha egy elektromágnest kapcsoltak volna be úgy repültek ketten kétfelé. Newport a falnak ütközött és a lány a felé futó egyik fegyverest találta el. Eve egész testében remegett.
- Evelyn, jól vagy? – hajolt fölé Max. A lány nem volt jól. Meg sem akart mozdulni.
- Nem. Iszonyúan érzem magam. - nyögte.
- Oké, megmaradsz, na gyerünk, állj fel, mennünk kell! – parancsolta a férfi idegesen.
- Épp egy… áramütést éltem át! Még meghalni sem hagysz nyugodtan! – nyögte a lány, de kinyitotta a szemét. Max szeme mosolygott és a lány minden gondja elszállt.
- Gyere, menjünk. – nyújtotta a kezét és a lány önkéntelenül is felemelte a sajátját. Max rápillantott, aztán megragadta a csuklóját. – Ezt hol szerezted?
- Sok mindent nem tudsz még! – sóhajtott Eve miközben körbenézett. Sylvia egy beugróban húzta meg magát.
- Út közben mesélhetnél! – a férfi egy mozdulattal talpra állította őt és Sylvia felé fordult. - Gyere, már nem lesz gond. Mennünk kell. – szólt oda neki.
- Nem hiszem, hogy tudnék! – remegett meg a nő hangja.
- Ne butáskodj! Állj fel és menjünk. – ment oda a férfi és felsegítette a nőt, aki azonnal hozzá bújt. Eve elfordította a fejét. A szemét forgatva kémlelte a sötétséget.
- Max, már nem bírom tovább, én ezt nem akarom… ez a szörnyeteg elrabolt és fogva tartott…- szinte már elsírta magát. Eve felvette az egyik zseblámpát és hátraszólt.
- Hozzátok az agyagkorongot, ha végeztetek. – a lány nem várt jóváhagyásra, hanem elindult.
- Evelyn, nem jó, ha szétválunk! - szólt utána Max.
- Idetaláltam, ha használod a korongot, megtalálsz. – evvel a folyosó végén elfordult. – Nem hiszem el, hogy ezért kockáztatom az életem és a testi épségemet! – morogta a lány még csak úgy maga elé.
- Evelyn, hogyan találtál ránk? – érte utol a pár őt pár perc múlva.
- Megálmodtam. Nem te mondtad, hogy a kövek vonzzák egymást?
- Tehát rájöttél. – válaszolt a férfi.
- Naná. Elég élmény dús volt. – emelte fel a kezeit.
- Megégetett? – gondolkodott el Max.
- Gondolhatod, hogy nem a rezsót fogdostam! – vágta oda a lány.
- Akkor már megvan kettő. De hol lehet a harmadik? – tette fel a kérdést a férfi. Eve megtorpant. Lassan a férfire nézett.
- Miről beszélsz nem nálad van?
- Az egyik igen. - emelte fel a kőkorongot. - De a másik kettő hol lehet? - a férfi kissé lassan beszélt. Elgondolkodva révedt el valahová a feje mögé és a lány is gondolkodóba esett. Ő tisztán látta a három elemet.
- Mármint melyik kettő? – egymással szemben álltak és próbálták összerakni a képet.
- A tűz és a víz elem.
- Még hogy víz… akkor miért égetett meg? – vágta rá a lány.
- Lehet, hogy nem jól kezelted.
- Persze, mert én vagyok a béna! – rohant tovább felháborodva Eve.
- Most meg mi van? Megtaláltátok végre a három követ, vagy nem? – tette fel a kérdést Sylvia.
- Igen. - bólintott Eve.
- Nem.- vágta rá egyszerre vele Max, majd egymásra bámultak. Sylvia csak kapkodta a fejét.
- Most mi van? – értetlenkedett a nő.
- Menjünk, mielőtt Newport ideér. – indítványozta Max és megragadta a lány karját. Evet átjárta a forróság és nehezére esett bár, de elrántotta a karját. Ekkor Max ismét megtorpant.
- Newport egy ideig nem fog magához térni.- sóhajtott Eve
- Miért vagy ilyen biztos benne? – méregette őt Max.
- Tudom. – ekkor azonban sietős léptek zaját hallották.
- Ennyit a te tudásodról. – ekkor futásnak eredtek. Folyosóról folyosóra szaladtak, aztán egy fordulónál a férfi megállt. Az első belépőt telibe találta a zseblámpával, ami darabokra hullott. A második belépő emberre nem maradt ideje, de Eve résen volt. A hirtelen beállt sötétben leguggolt és elgáncsolta őt. Nagyot koppanva zuhantak mindketten a földre. Max már ugrott is és két puffanás után elhallgatott az is. Többen nem érkeztek, tehát a harmadik Newporttal maradt. – Menjünk! – mondta és némán mentek is.
- Max, én ezt nem értem! Hol vannak a kövek? – szólalt meg Sylvia.
- Itt a barlangban. – erre a lány felnevetett.
- Hát te aztán jó fej vagy! - Eve mindig tudta, hogy a férfi rejteget valamit. Örökké titkolózik, de őt már nem tudja megmalmozni. Tudta, amit tudott.
- Miért, nem így van? – mordult a férfi.
- De, természetesen. – nézett a lány furcsán a férfire.
- Akkor menjünk végre! – Eve nem értette, miért nem akarta Max, hogy Sylvia is tudjon a három kőről. Hát ha Maxnek nem volt fontos, ő nem is feszegette a dolgot. – Mit mondtál neki tegnap este? – meglepte hogy Max egyáltalán érdeklődött felőle.
- A javára, azóta jöttem rá. Tanulságos volt az ide út. Jut eszembe, nincs véletlenül nálatok víz?
- Majd utána iszol, most igyekezni kell.
- Ne te döntsd el, mikor vagyok szomjas! – fortyant fel a lány. Épp mikor megállt vége lett a járatnak. A peremen keresztül lenézett Max.
- Itt vagyunk. – jelentette ki.
- Ne mondd! – lépett oda a két nő. Eve megbabonázva bámulta azt az örvényt, amit már jól ismert.
- Ez egy tűzhányó kürtője. Még nem indult be, elég mélyen vagyunk. A férfi felnézett. Eve is követte a példáját, és tényleg valahol nagyon messze fenn láttak egy halvány foltot.
- Ez hihetetlen. Egy működő vulkán belsejében vagyunk… már meg sem lepődök. – suttogta Sylvia.
- Most kapok vizet? – fordult a férfihoz. Max bólintott és egy palackot vett elő a táskájából. A lány elvette és abban a pillanatban, hogy összeért a kezük ismét mintha áramütés érte volna. Elkapta a kezét.
- Ez már kezd idegesíteni. – mordult.
- Micsoda? – jött oda Sylvia.
- Ez az egész. Ideje lenne minél hamarabb túl lenni rajta. Fogytán az erőm. – a férfi figyelte őt, de nem válaszolt. Eve belekortyolt a vízbe. Nem érdekelte, hogy langyos, e percben ez volt a legfinomabb íz, amit érezhetett volna. Egyre mohóbban itta és Max egyszer csak elvette tőle.
- Elég!
- Mi az hogy elég!? Tegnap este óta nem ittam egy kortyot sem!
- Épp ezért! Megárt a jóból is a sok! – Max eltette a flakont és a lány dühösen elcsörtetett mellette. A legegyszerűbb utat kereste lefelé, aztán pár pillanat múlva mászni kezdett. Max és Sylvia pár szót váltottak és követték.
- Mit tervezel tenni, ha leérünk? – kérdezte Maxet.
- Még nem tudom. Látnom kell a helyet.
- Ez teljesen hihetetlen! Ezt nézzétek! Inka írásjegyek! – lelkendezett Sylvia.
- Nem olyan nagy cucc. Ők is ismerték a helyet, hisz jóval azelőtti! – válaszolta Eve.
- Neked semmi sem nagy cucc! Ide még biztosan nem jutott el kutató! Mi vagyunk az elsők, akik feltárhatjuk ezt a csodát! Ha a véseteket megközelítőleg be tudjuk határolni, talán újabb adalékkal szolgálhatunk a történelem teljességéhez! – kezdett beszélni Sylvia.
- Ez a hely nem lesz feltárva.- jelentette ki Eve.
- Már hogyne lenne! – háborodott fel a másik nő.
- Nem lesz. Hidd el, örülni fogsz, ha élve kikerülsz innen! – vágta oda a lány.
- Miből gondolod? Newport már nem jelent veszélyt! Azt mondtad, egyhamar nem kel fel!
- Én nem tőle tartok.
- Akkor mitől?
- Nem biztos, hogy felfogható, amire készülünk.
- Evvel mit akarsz mondani? – kapcsolódott be a férfi is. Eve leugrott egy nagy sziklatömbről és megállt. Lenézett és a kavargó lávába meredt.
- Sok múlik azon, hogy helyesen cselekszünk e. Nem szabad hibázni.
- Végre felfogtad, hogy miről van szó? – kérdezte a férfi csendesen.
- Igen.
- Akkor rájöttél, miért éppen te.
- Igen.
- Mármint, hogy Evelyn személye is fontos az ügyben? – élénkült fel Sylvia.
- Ebben az ügyben nincsenek véletlenek. – jelentette ki Max.
- Mégis mit tudhat, ami olyan fontos? – érezhető volt, hogy ezt a tényt a nő nem tartja mérvadónak. Eve keserűen felállt.
- Nem az számít, mit tudok. Hanem az, hogy ki vagyok.
- Miért, ki vagy? – lepődött meg Sylvia.
- Edward Marchstone dédunokája. – jelentette ki Max.
- Micsoda? – na most döbbent meg igazán a nő. – Ezt nem hiszem el! – Eve tovább indult. Nem tudta miért idegesíti ennyire Sylvia, de már nehezen tűrte.
- Pedig az.- nyugtázta Max.
- De hát honnan tudod?
- Ő kért meg rá, hogy hívjam el Evelynt.
- Mégis miért?
- Nem tudom pontosan. Talán ő már tudja. – evvel ismét másztak lefelé. Sylvia emésztette a hallottakat, és Eve gondolatban fűzögette az információkat. Vajon ki lehet Max, hogy szerepel ebben az ügyben? Ha Edward Marchstone bizalmasa, akkor talán ő is hasonszőrű. Hogy is mondta az albínó? A vér úgy vonzza a vért, mint a 3 elem egymást!
- Hol szerezted ezt a remek kis csatot? Így lámpa sem kell, úgy világítasz! – Sylvia gúnyos hangja alig hatolt el a füléig, de felpillantott. Max megállt és ránézett. Eve agya szinte kattogott. Maxra nézett kissé zavartan és a férfi bólintott.
- Maximilian Darlington, ha élve kikerülünk innen, szólj, hogy soha, de soha még csak szóba se álljak veled! – mordult a lány.
- Igyekszem észben tartani! – válaszolt a férfi gúnyosan. Eve leugrott végre az utolsó előtti szintre. Már csak pár méter választotta el őket a kürtőtől. Megálltak egy pillanatra és nézték a vibráló fényt.
- Még sosem láttam közelről lávát. – mondta csendesen Eve.
- Akkor nézzük meg. – Sylvia leugrott a padlóra és ekkor hirtelen megmozdult a föld. Eve és Max letérdeltek, de Sylviát nem érdekelte a mozgás. Finoman egyensúlyozva indult tovább.
- Sylvia, várj! Lehetnek csapdák! – szólt utána a férfi. De már látták, hogy nem csapda, ami készült, hanem egy kör alakú fém zárószerkezet nyílt ki. A vöröslő örvény eltűnt alatta. A nő azonnal odament és lámpájával a felső lapot kezdte tanulmányozni.
- Gyertek már! Ezek itt ősi jelképek, ezek itt, pedig az inkáéhoz hasonló jegyek… egy kör alak négy részre osztva. Kör a teljesség jelképe. Ott, és ott, meg ott valami hiányzik a lapból. Az egyik kör alakú mélyedés. Biztosan az való oda, ami Newportnál volt. Max, gyere rakd a helyére. – Sylvia most aztán felpörgött. Alaposnak tűnt és a lány csodálta valahol a tudását, de valami más érzés is mardosta vele kapcsolatban. Féltékeny és irigy volt, mindarra, amit a nő megtestesített. Történész volt, óriási tudással, okos, szép és… na igen Max barátnője vagy mi. Most el is gondolkodott, vajon miért nem házasodtak még össze. A férfire nézett és az visszanézett rá. Megcsóválta a fejét.
- Segíts te is! – szólt oda a férfi neki.
- Darlington! Most nem úszod meg! – üvöltött fentről Newport.
- Igyekezzünk! – adta ki a parancsot Max. A lány a körhöz lépett és ő is leguggolt. Kezével tapogatta meg a fémnek tűnő szerkezetet. Meleg volt. Még nem forró, de ő már annyira félt a hőtől, hogy elkapta a kezét.
- Nos ez itt az egyik jel. Egy egyenes és rá merőlegesen belőle kiinduló vonalak, amelyek a középpont felé futnak. Az ott néhány hullám. Az biztosan a víz. Az ott a föld. Az agyag nem lehet más. – gondolkodott hangosan Sylvia.
- Evelyn, kérem a csontot a hajadból. – nézett fel a férfi. Eve csak meredt rá egy percig. A férfi összehúzta a szemöldökét és kinyújtotta felé a kezét. A lány a sarkára ült és kibontotta a haját. Sötét fürtjei a vállára omlottak. A követ még a tenyerében tartotta, és a csontra nézett. Végig nála volt! A mocsok! Ez a kis csont izé volt a harmadik elem! Eve átadta azt Maxnek, aki megvizsgálta a csontcsatot.
- Jézus, egész végig a hajadba hurcoltad? – lepődött meg Sylvia.
- Nem tudtam mi az. – vont vállat Eve. Max eközben próbálta beilleszteni a helyére a csontokat.
- Oké, most jöhet a harmadik. – Eve kinyitotta a tenyerét és benne egy gyufás skatulyányi sötét kő pihent, ami azonnal izzani kezdett, ahogy a zárószerkezet fölé emelte a lány. Max elvette tőle és megvizsgálta. – Lávakő. Elég kicsi. – a férfi ránézett. – Hogyan került hozzád?
- Gyerekkoromban kaptam még valakitől. – erre a férfi újra összehúzta a szemét. Nem válaszolt. A kis követ a mélyedésbe helyezte és ekkor a három elem felizzott. A fémlap megmozdult és ők hátra ugrottak. A négy szelet külön-külön kattogott és nyekergett. Úgy három méterre álltak és várták mi fog történni. A körszeletek közül egy visszahúzódott és a magma láthatóvá vált. Hirtelen füst szállt fel és az a jól ismert fehér alak felemelkedett.
- Már vártalak titeket. – mondta jobbról és balról feltartott kezekkel.
- Jézus! Mi ez? – suttogta Sylvia.
- Egy Atlantiszi. – válaszolta Eve.
- Nem lehet! Mit keresne itt?
- Gondolom, őrzi a forrást. – vágta rá a lány kissé gúnyosan.
- De hát az csak egy mese, vagy mégsem? – bizonytalanodott el Sylvia.
- Na ez volt az, amiben legyőztelek annak idején a történelemversenyen.
- Véletlen volt. – vágta rá Sylvia.
- Nem, nem az.
- Ezt hogy érted? – nézett rá furcsán a nő. Eve nem válaszolt.
- Örülök, hogy épp időben érkeztem. – ugrott le a szintre Newport és az embere. – Nos, mindenki menjen távolabb! Én fogom uralni a forrás hatalmát! – a férfi fegyverrel jött közelebb és ők hárman hátráltak pár lépést. Newport alaposan körbejárta a kürtőt, de úgy tűnt nem tudja mit kell tennie. – Nagy fehér ember, mit tegyünk, hogy újra éledjen a forrás? – kérdezte a lebegő alakot.
- Tűz és víz ha egyesül, az erő felszabadul és a gyógyulás elkezdődik. Vérét áldozza mindkettő, mert nem győzhet egyik sem, akkor helyre áll a rend. A négy elem ismét harmóniát áraszt. Az Új Hold fénye hozza el az újjászületést. – mondta az atlantiszi. Eve felnézett. Fenn teljes volt a sötétség.
- Sehol sincs az újhold! – nyugtázta szárazon.
- Igaz, akkor várnunk kell. – mondta erre Newport. – Addig kitaláljuk közösen melyik a tűz és melyik a víz elem.- sétált ismét körbe, aztán megállt Sylvia előtt. – Indulj és fejtsd meg! – erre a nő zavartan a fémszerkezethez lépett.
- Fényt kérek! – mondta és leguggolt. Eve karjait összefonta maga előtt és várt. Gondolatban újra és újra átfuttatta az elhangzottakat, és nem értette. Hogyan tud vért áldozni egy kő? Egyre biztosabb lett, hogy a kövek csak a nyitószerkezet részei és másról van itt szó. A föld korongja kiesett, mivel az a szelet eltűnt a hegy gyomrában, tehát marad a másik három. A levegő, a tűz és a víz. Az egyik a csont hajtű, a másik a tűzkő… ekkor érte a felismerés. A tűzkő végig nála volt. A csontcsat pedig, véletlenül került hozzá. A kettő együtt már így is épp elég kárt tett benne. Maxra nézett és a férfi is pont akkor emelte fel a fejét. Farkasszemet néztek. Eve kérdőn felhúzta a vállát, mire a férfi az ég felé fordította a fejét. A hold sarlója közeledett. A csücske már bekúszott a képbe.
- Nem tudom, mit kellene tenni. Ez itt a víz biztosan, a hullámok és a csont csak erre utalhat. - Sylvia hangosan gondolkodott és Newport elégedett volt. – A tűzkő nem lehet más, mint a tűz szimbóluma, tehát a maradék a levegő. Ezt a kör jelképezi. És itt a kígyó, ahogy körbe fut. Ott a föld szelete hiányzik, tehát a kör megszakad. A tűz és a víz szimbólumait össze kell illeszteni. Sylvia a csontot próbálta a helyéről kiszedni, de nem ment. Newport segített neki. Max rájuk nézett, aztán az egyetlen megmaradt fegyveresre, aki mellette állt. Eve látta, hogy készül valamire, ezért úgy helyezkedett, hogy elterelje a figyelmet róla. A lány még egyszer felpillantott a lebegő fehér alakra, aki őt nézte és várt felemelt kezekkel. Eve odalépett a térdelő emberekhez. Felnézett, a Hold már félig bevilágított. Ahogy egyre közeledett az idő, a lány teste egyre inkább megfeszült. Mintha az adrenalin a vérében ezerszeresére nőtt volna. Egyszer csak az a fémszelet, amibe a csont illett bele felfénylett. Foszforeszkált, mintha megannyi bogár repdesne körülötte.
- A víz készen áll.- jelentette ki az atlantiszi. Eve Maxre nézett. A férfi mereven állt és kérdőn nézett rá. A lány megcsóválta a fejét és rálépett a tűz oldalára. A lábai mintha földbe gyökereztek volna. Úgy érezte, ezer inda fonódik rá és gúzsba köti.
- Evelyn, ne! – hallotta még Max hangját, de a lány már nem figyelt rá.