Tűz és víz 12

Látogatók száma: 45

Amit szem nem lát, csak a lélek, az világokat menthet meg. A tűz és a víz hihetetlen erő, mely formálja, alakítja az életet. Egyesülve, bármire képesek.

12 fejezet

- Davis, vedd át amit a forrás nyújt! – mondta Eve csengő hangon. A férfi felnézett rá. Felállt és csak nézték egymást. – Legyünk együtt a világ urai. – nyújtotta a kezét a lány. Davis megbabonázva elindult felé és a víz elem felöli oldalon rálépett a fémlapra. Még nem értek egymáshoz, csak itták egymás tekintetét. Eve úgy látta, mitha valami burok venné körül a férfit. Gondolatban felkészült a legrosszabbra, mert már tudta, mivel jár egy ilyen érintkezés. A kezét nyújtotta és Davis megragadta azt. Őrült rengés rázta meg a lány testét. Megmozdult alatta a föld, de ő nem törődött vele, csak arra koncentrált minden ízével, hogy elpusztítsa, eltiporja ezt az embert, mert ő gonosz volt, nagyon gonosz. – Gonoszságod mérhetetlen, nem vagy méltó őseim erejére, véremet nem áldozom rád, aki rossz célokra fordítod az erőt, mely a forrásból fakad. – Eve minden íze sajgott és ami történt arra nem számított. Az alattuk forrongó láva hirtelen kavarogni kezdett, egyre forróbb volt és megremegett a fémlap. Bár megmozdulni nem tudott, szorosan fogta a férfi kezét. Hevesen átölelték egymást, és dőlni kezdtek. Zuhantak lefelé és Eve már nem félt. Nem érdekelte, hogy meghal, csak véget akart vetni ennek a hajszának. Keze beleütközött valami keménybe. Megkapaszkodott, de a mélység erősen szívta magába. Felkiáltott az erőfeszítéstől és húzta magát, ahogy csak erejéből telt.
- Te rohad szuka! Velem jössz a pokolba! Nem versz át még egyszer! – üvöltötte Newport. Ekkor szembesült Eve avval, hogy nem a mélység húzza, hanem a belé kapaszkodó Davis.
- Evelyn, kapaszkodj! – kiáltott Max. A lány felnézett és a férfi arca megnyugvással töltötte el.
- Ne aggódj, már nem kaparinthatja meg arra méltatlan a forrás hatalmát! Sylviával ketten hajtsátok végre a szertartást és vedd végre el feleségül! – kiáltotta vissza.
- Ne mondd meg, hogy mit tegyek! – csóválta a fejét a férfi és a kezéért nyúlt. – Gyerünk, húzd fel magad!
- Nem tudom…- kínlódott a lány.
- Dehogynem! Segítek! Rúgd le magadról Newporttot! – a lány így is tett. Minden erejével rugdosta a férfit, aki újra és újra fogást talált rajta.
- Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem! – kiáltott Davis.
- Istenem, nem megy! – esett kétségbe Eve és lehunyta a szemét. –drága istenem… segíts megszabadulnom innen! Kövek, forrás, bármi vagy bárki vagy is segíts! – imádkozott magában és kinyitotta a szemét. Könnyei közt nézte Max feszült arcát. – Nem bírom már tartani magam…
- Nem halsz itt meg! Haza viszlek, ha addig élek is! – válaszolt Max. Egy pillanatra elengedte őt és a lány felsikoltott. Karjaiban az inak azt hitte már elszakadtak és engedett a szorításon. Kezei elernyedtek, már nem küzdött. Ekkor Max hajolt ismét fölé. Közelebb jött, a fémszerkezeten térdelt és elkapta a kezét. Akkorát rántott rajta, hogy Eve csak a reccsenést hallotta, meg valami artikulálatlan üvöltést. Aztán megkönnyebbült. Már nem vonzotta a mélység. Max felhúzta őt és letette a tűz oldalára. Eve lihegett és már az eszméletvesztés határán állt, amikor meghallotta az atlantiszi hangját.
- A tűz és a víz készen áll. – erre felnéztek és a jelenés két kezében egy-egy fénygömb lüktetett. Egy piros és egy kék. Egymásra néztek.
- Te hoztad a tűzkövet.
- Te pedig a víz elemet. – suttogta a lány.
- A tűz és a víz nem győzheti le egymást. Ha egyesülnek, újra létrejön a harmónia. – folytatta a férfi. Eve minden maradék erejét összeszedte és felállt. Ép kezét felemelte.
- A vérüket áldozzák egymásért és evvel újjászületik a forrás. – a férfi csak nézte őt és nem mozdult. – Max, van kés nálad? – a férfi elővett egy bicskát. – Akkor vágd meg a kezem…
- Nem akarlak bántani. Már eleget szenvedtél.
- Meg kell gyógyítani a forrást.
- Nem, nem a forrást, hanem engem. – hajtotta le a fejét a férfi.
- Te vagy az a beteg kutató?
- Igen Newport megfertőzött, hogy mindenképp megtaláljam a forrást.- mondta nyugodtan. Eve, miattam nem kell megtenned. – nézett fel ismét a férfi. A lány megragadta a kés élét és végighúzta a kezét rajta. Arca megfeszült, de nem vette le a szemét Maxről.
- Ennél jóval többet kell tennem. – mondta. Max felnézett a holdra és megvágta a saját kezét is. Eve feltartotta megviselt tenyerét, amin a vércseppek a vöröslő örvény felé csorogtak és a férfi oda illesztette a sajátját. Ekkor a lány agya eltompult. Maga körül forogni látta a világot és a kőrengeteg eltűnt. Lábai elgyengültek. Bele kapaszkodott a férfibe, aki szorosan ölelte őt.
- Nem lesz baj! – suttogta a férfi.
- Tudom… - válaszolta a lány. A kezük szinte összeforrt, és Eve érezte, hogy valami mintha végigfolyna a karjain. Odanézett és csak azt látta, hogy ugyanúgy foszforeszkál karja, aztán a teste és a lábai, mint a fém zárószerkezet az előbb. Sérült karja is sorra került és már nem fájt semmije. Ahogy eltöltötte az energia, kirobbanó boldogság kerítette hatalmába és nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szíve és minden íze Maxre vágyott. Nem is tétlenkedett tovább immár ép kezét a férfi tarkójára csúsztatta és megcsókolta. Max sem tiltakozott, csak még szorosabban ölelte. Úgy csókolták egymást, mintha ez lenne az utolsó tettük, mintha életük egyetlen és végső értelmét érték volna el. A lány sosem volt még ilyen boldog és lassan egy másik világba lépett át. Ismét egy napfényes szigeten állt, mellette Max a kezét fogta. Nem beszéltek, csak nézték a tó partján álló óriásinak tűnő piramist. Szikrázott a fényben és egyre inkább lüktetett. A fehér alak jött feléjük, talán inkább úszott a levegőben. Két kezét üdvözlőn felemelte.
- Gyertek velem. – mondta és ők szó nélkül utána indultak. A víz tetején sétáltak, de ez volt ami a legkevésbé lepte meg őket, mert amit láttak az maga volt a csoda. Hihetetlen tiszta és nyugodt városka rajzolódott ki előttük. Fehér ruhás idegenek tűntek fel és lebegtek tova, egyszerű kocka épületek sorakoztak körben a piramis körül. Amikor elértek a bejárathoz a fehér ruhás megfordult. Kezeit összetette, akárcsak egy pap, amikor beszél és rájuk nézett. – Megmérettetek. Érdemesek vagytok rá, hogy belépjetek. – hajolt meg, aztán tovább siklott. A belső tér egyáltalán nem hasonlított arra, mint amilyennek a piramisokat ismerték eddig. A kőfolyosók helyett világos és tágas terek váltották egymást. Akár egy üvegpalota. Kiláttak az égre és a földekre. Távolban a hegyek fehérlettek és a lány megállt picit.
- Ez csodás! Hol vagyunk?
- Ez egy olyan dimenzió, ahová csak kiválasztottak léphetnek be.
- Az elsüllyedt Atlantisz…- gondolkodott el Max.
- Így is mondhatjuk. Valamikor rég mi is odafönn éltünk, az emberekkel, segítettünk nekik civilizációkat építeni, de ellenünk fordultak. Akkor döntöttük el, hogy átköltözünk máshová, ahol nyugodtan élhetünk.
- Akkor ez itt… mint a mennyország?
- Párhuzamos dimenzió. – javította ki őt Max. A fehér idegen bólintott.
- Akkor mik voltak azok a fénylő pontok a térképen, amiket láttam, amikor kerestem a bejáratot?
- Valamikor, mikor még fenn éltünk felfedeztük ezt a helyet, és megfelelőnek találtuk, hogy átköltözzünk. Az átjárókat azért hagytuk, hogy szükség esetén feljussunk. Mára már egyre kevesebb van, mert elhanyagolják az emberek. Jobb is így, mert legalább nem próbálnak betörni ide. Mi meg ha kell fel tudunk hozzájuk menni így is.
- Akkor az a sok fénylő pont az átjárókat jelölte? – kérdezte a lány.
- Igen.
- Miért vagyunk most itt? – vallatta a lány türelmetlenül az albínót.
- Mert átléptetek ebbe a világba. Egy nagy hatalmú emberi szervezet túl közel került a bejárathoz és nektek kellett megállítani őket.
- De Newport csak egy a sok közül. Mi van ha többen is jönnek?
- Az átjáró csak annak nyílik meg aki a vérében hordozza a miénket.
- Ez nem elég indok! Valami fontosabb esemény is áll e mögött! – tiltakozott a lány. Erre a fehér ruhás lény arca megrezzent.
- Nem véletlenül vagy itt. Benned ég az a tűz, ami a mi világunkat helyre hozta. Gyertek, nézzétek meg mit tettetek.- invitálta őket a lény. Tovább mentek és addig a lány bámulva figyelte a piramis belsejét. Madarak, fák, csodás állatok és ismeretlen lények futkároztak mindenfelé. Köztük járkálni oly hihetetlen volt, hogy egyszerűen nem tért magához a lány, csak amikor megálltak egy nagy kútnál. Alacsony volt és legalább 5 méter széles. A víz benne ezüstösen csillogott. Az albínó felemelte a kezét és az ezüst folyadék körkörösen örvényleni kezdett, aztán kitisztult a kép. A Föld bolygót látták maguk előtt és ahogy közeledett a felszín a villogó pöttyök is feltűntek.
- Ezek az átjárók!
- Igen. Azokon keresztül ember ugyan nem, de más könnyen bejuthat. A gonoszság, a betegség, a szenny és a mocsok. A fenti világ összes mocska ide távozott. A Föld próbálja elnyelni, amit odafönn tesznek, de már túl sok. Nem bírja. Építettünk számtalan védelmi rendszert, minden energiánkat arra fordítjuk, hogy védekezzünk, de kevés. Minket is megtámadott a sok kór. Ezren vesztünk oda és a legrátermettebbek elpusztultak. Kevesen maradtunk. Ez a hely, az utolsó védelmünk. A szent hely oly erős, hogy szerencsére ellenállt mindennek, de már nem volt semmi reményünk. A gyógyító erőt újjá kellett éleszteni.
- Ezért kellett ide jönnünk. Ti miért nem tudtátok ezt nélkülünk megoldani? Olyan nagy hatalmatok van és mi oly kicsik vagyunk. – Eve tényleg nem értette.
- A külső világban már nem tudunk hosszú ideig megmaradni. Tízezer éve élünk idelenn, alkalmazkodtunk ehhez a környezethez. Láthatod, milyen színtelen itt mindenki. Egykor azonban ugyan olyanok voltunk, mint minden más ember. – a kezét ismét felemelte és az ezüst folyadék megmozdult. Először Ázsiát látták és aztán egyre tisztábban kivehették az embereket. Az ősi sumérok falvait, a zikkuratok építkezéseit és a csatornákat. Picit arrébb egy nagy torony készült.
- Az ott Bábel?
- Odafönn így is nevezik. Az építkezés során az emberek oly nagyon elvadultak, hogy néhányunk tovább állt és összezavartuk a beszédüket. Az a kis csoport aztán új helyet keresett magának. – intett újra az albínó.
- Egyiptomot. – mondta ki Max. – Felépítették a Nagy Piramist és a szfinxet, mely örökké figyeli az Orion csillagot.
- Tízezer évig nem volt gond az emberrel, de aztán hatalomra tőrt és a fajtánk menekülni kényszerült. A világ minden pontján ugyanabban az időben ébredt tudatára az egyszerű emberi társadalom és mi elhagytuk őket. – magyarázta a négyujjú lény.
- Ezer, meg ezer kérdésem lenne, de félek, nem kapok választ. – mondta Max.
- Amit tudnod kell, már tudod. – ekkor ismét megrezzent az albínó arca.
- Miért nevetsz? – kérdezte a lány.
- Telhetetlenek az emberek, talán ez az egyik legfájóbb tulajdonságuk. Mindent megkaptál, amiért nagy szolgálatot tették a Földnek. Ember nem kívánhat többet.
- Mit kapott? – lepődött meg a lány.
- Egészséget. – mondta ki Max. – Ne gondold, hogy hálátlan vagyok, csak kíváncsi.
- Ne nekem légy hálás. Ő az, aki nélkül nem lennél ma itt. – nézett a lányra az idegen. Eve zavarba esett.
- Gondom lesz rá. – jelentette ki a férfi.
- A véretek egyesült. Tűz és a víz nem győzheti le egymást. Törekedjetek a harmóniára, mi is ezt tesszük. – az albínó alakja megfakult és a lány kinyújtotta a kezét felé. Még egy utolsó pillantást vetett a piramisra és ez a csontjaiba ivódott. Amikor kinyitotta a szemét Maxet látta maga előtt. Még mindig a fémszeleteken álltak és egymást átölelték. A férfi felnézett. A Hold eltűnt.
- Vége. – mondta a férfi. Eve elszomorodott. Vége a harcnak, vége mindennek. Már nem fontos a lénye, mehet vissza… hová is? Mély levegőt vett.
- Vége. – a lány lelépett a zárszerkezetről és körbe nézett. Sylvia úgy 3 méterre a földön ült és arca kissé átszellemült volt. Mintha a semmibe révedt volna. Tőle balra pár méterrel a fegyveres feküdt aléltan. – Menjünk. - mondta.
- Sylvia, térj magadhoz! – Max a földön ülő nőt próbálta észre téríteni. Addig a lány a kiutat kereste. Zavart volt és feszült. Nem tudta, hogyan tovább, azt meg végképp, miként nézzen Max szemébe. Ami köztük történt, az példátlan. Nem tudta, mit tegyen. – Keresnünk kell egy kijáratot. – lépett mellé a férfi.
- Épp azon vagyok. – válaszolta szenvtelenül.
- Haragszol rám?
- Miért kéne? Eltörted a kezem, miattad megsültem és majdnem meghaltam, de mindegy. Fő, hogy túl vagyunk rajta.
- Ne panaszkodj! Kiválasztott vagy. Egy igazi atlantiszi leszármazott és ha már itt tartunk, nem miattam vagy itt, hanem azért, mert meg kellett mentened a civilizáció egyensúlyát. – ekkor a férfi megfogta a karját és felemelte.
- Most meg mit csinálsz? – akarta elhúzni a kezét, de Max nem engedte.
- Semmi baja a kezednek. Te is meggyógyultál. – mosolygott rá. Eve dühös lett. Miért van az, hogy amikor ránéz egyszerűen megzavarodik az agya?
- Max, szállj le rólam! Kapard össze Sylviát és menjünk végre! – Max zavartalanul mosolygott rá és megcsókolta a kézfejét.
- Köszönöm.
- Már megkaptad, amit akartál, hagyj végre békén! – Eve elhúzta a kezét és a zseblámpával körbeindult, hátha talál valahol egy kijáratot.
- Nem hagyhatjuk itt az elemeket! Ki kell innen szedni őket! – hallotta Sylvia hangját. Eve felugrott egy párkányra és visszafordult. Max sietett oda a nőhöz, aki már a második elemet tartotta a kezében. Mielőtt még a férfi odaért a zárószerkezet megmozdult és az agyagkorong is elérhető lett. Sylvia odaugrott és kiszedte azt.
- Ne! A három elemet senki sem birtokolhatja! – kiáltott a férfi. Eve neki iramodott és leugrott a párkányról. Ahogy felállt Sylvia, máris szédelegni kezdett, aztán a három kő felizzott és a nő hátra vetődött. Az elemek szerte-szét repültek. Az agyag tábla egy sziklához csapódott és ripityára tőrt. Eve a tűzkő után ugrott és elkapta. Max Sylviát mentette. Eve felállt.
- Na ennyit erről. A tűzkövet megtartom. Kapd fel őt, mert nem fog egyhamar magához térni.
- Miért ilyen sürgős? Inkább segíts, magához téríteni. – mondta a férfi. Eve megfordult. Nem szólt csak nézte őket, aztán Max felnézett. - Mire vársz még? – Erre Eve mély levegőt vett és lassan odasétált. Kinyitotta a száját és amilyen hangosan csak tudta énekelni kezdett. Mindez szép és jó lett volna, ha nem lett volna hamis. – Evelyn, az Isten szerelmére, hagyd abba! – nyögte a férfi.
- Inkább te is énekelj! – dalolta. Már vagy negyedszerre kántálta végig a legegyszerűbb óvodás dalt, mikor Sylvia végre magához tért.
- Mi történt…- nyöszörögte a nő. Eve karjait összefonta maga előtt.
- Tönkre tetted az agyagtáblát. Nem baj, legalább más már nem tudja kinyitni az átjárót! – közölte a lány szárazon. Erre Sylvia zavarodottan Maxre meredt.
- Ez nem igaz! Nem lehet igaz! – Max bólintott.
- Ne vádold magad, inkább menjünk. – húzta fel a nőt a férfi. Eve elfordult és a megviselt, bár bő ruha alatt becsúsztatta melltartójába a tűzkövet. Így szabad kezével könnyebben jutott fel.