Erotikus

Tűz és víz 14

Látogatók száma: 84

Egy régi otthon, emlékek, régi és új érzések. Vajon ez a csábítás elég erős, hogy örökké tartson? Talán.

14 fejezet

A városba nem mentek be, de a lány merengve figyelte a házak tetejét. Itt nőtt fel. A falak és a fák mintha máshogyan mégis ismerősen mosolyogtak rá. Semmi sem változott, de mégsem volt ugyanaz. Lassan körbe hordozta a tekintetét a tájon és lehúzta az ablakot. Beszívta a friss levegőt. Az illat emlékek ezreit hozta felszínre, mégsem tudott rendet teremteni a fejében. Érezte, hogy ez a hely más, mint a többi. A szíve hevesen dobogott és a szemét becsukta. Fejét hátra döntötte és hagyta a gondolatait szárnyalni. Milyen boldog volt itt és mennyire szerette ezt a várost. Nem ismert másikat addig és elégedett volt vele. Most, hogy végigjárta a világ egy részét, már el is felejtette, milyen itt. Már kezdett fázni, ezért felhúzta az ablakot és tovább merengett. Max nem zavarta, nem szólt. Egy árnyas kövesúton végre elértek egy villához és a lány le sem tudta venni a szemét a bejáratról. Azonnal kiszállt és odasétált. Lassan benyitott és belépett. A szag, ami megcsapta az orrát, fájóan ismerős volt. Tovább lépkedett. Körbe pillantott, majd balra a nagy nappaliba ment. A kandalló előtt sakktábla állt. A lány megérintette a fényes kockákat.
- Jártál már itt. – állapította meg Max.
- Igen. – suttogta a lány.
- Nem tudtad, hogy a rokonod.
- Nem. Hol van most?
- Bizonyára a dolgozószobájában. – erre a lány megfordult és a nagy előtérben a lépcsőhöz ment. Fellépet egyet. – Nem az emeleten van. Itt a könyvtárban. – erre a lány zavartan fordult vissza.
- Másra emlékeztem.
- Lehet, de már nem tud lépcsőzni ennyit. Közben 92 lett. – mondta elnézően a férfi.
- Akkor minek neki ekkora ház?
- Ő mégiscsak egy lord fia.
- Micsoda pazarlás! – vont vállat a lány és a jelzett irányba folytatta útját.
- Ezt, ha lehet, neki ne emlegesd.
- Miért?
- Mert a nagyanyád folyton öregek otthonába akarja záratni.
- Nem szép tőle.
- Nem, de érthető. Nem fiatal már és egyetlen bejárónő gondoskodik róla, az is legalább hetven éves.- mondta a férfi.
- Akkor is embertelenség megfosztani valakit az élőhelyétől, ha ő nem akarja. – a férfi sóhajtott, de nem válaszolt. Az ajtó előtt megállt és kopogott. Egy erélyes hang szólt ki és amikor kinyílt az ajtó a lány megtorpant. Csak nézte az öreg és ráncos arcot. A haja teljesen fehér volt. Díszes köntösben és papucsban ült az asztala mögött. Egy olvasólámpa égett, bár verőfényes napsütés volt. Orrán régimódi szemüveg pihent és a lányt nézte.
- Max, te vagy az?
- Igen. Hoztam még valakit magammal, ha nem bánja.
- Hm…hm…- hümmögött az öreg és lágyan felemelte az egyik kezét. – Gyertek csak. – ők bementek és ettől kezdve le sem vették egymásról a szemüket. Eve nem tudta, mit is mondjon. Nem akart szemrehányással kezdeni, pedig nagyon csípte a csőrét az elhanyagoltság.
- Ő Evelyn. – mondta Max. Az öreg bólogatott és kezével az állát vakargatta.
- Jó napot uram. – vett erőt magán a lány. A dédapja éppen avval a megmagyarázhatatlan érdeklődéssel méregette őt, ahogy akkor régen, mikor a követ kapta tőle. – Ön valóban a dédnagyapám?
- Az apád nem beszélt rólam. – állapította meg.
- Nem emlékszem.
- De arra igen, hogy itt jártál?
- Igen. Maga adta a követ nekem. – az aggastyán ismét hümmögött. – Már akkor is pontosan tudta, hogy mit tesz. Miért várt ilyen sokáig, hogy felvegye velem a kapcsolatot? – Eve csendesen beszélt, mégis érezhető volt a hangjában a vád.
- A nagyanyád, aki felnevelt nem beszélt rólunk. – állapította meg ismét. Az öreg, mintha mindent tudott volna úgy beszélt és ez a lányt dühítette.
- Nem tartotta fontosnak. Bizonyára meg volt az oka rá.
- Haragszol rám.
- Talán azt hiszi, minden ok nélkül?
- Őszinte vagy. Ennek örülök.
- Ha ennyire örül, akkor mondja el, miért nem kellettem a díszes családjának! – mondta ki végre a lány, ami a szívét nyomta.
- Tudod te is. A gyermekeink tetteit elfogadni nehéz és felülemelkedni saját hibáinkon, még nehezebb. A lányom talán sosem fogja fel mit vesztett veled, de ettől még nem lesz boldogabb egyikőnk sem. Tudom, sérelmezed ezt, de te más vagy mint ő. Legalábbis remélem.
- Nem vagyok más. Ugyanolyan esendő ember vagyok, mint bárki. Haragszom, és dühös vagyok. – tiltakozott Eve meggyőződéssel.
- A harag is csak egy érzés. A fő, hogy nem vagy közömbös.
- A bölcsességeit tartogassa másnak! Pontosan tudom, hogy maga szándékosan adta nekem azt a követ és feltételezem azt is, hogy Max is Öntől kapta a csontot. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi volt a célja vele?
- Gondolom már hallottad, azt, hogy a vér úgy vonzza a vért, mint az egyik elem a másikat.
- Napok óta mást sem hallok!
- Biztos voltam benne, hogy tudod majd, mire kell használnod. – mondta büszkén az öreg.
- Huszonöt éve, hogy lehetett biztos abban, hogy egyszer majd megállom a helyem a forrásnál? – hitetlenkedett a lány. – Alig ismer!
- Már akkor is ugyanez a tűz égett benned.
- Hogy mondta? - lepődött meg Eve.
- Jól hallottad. Ott ég a szemedben. Ez az, ami a legősibb hagyaték eleinktől. Feladatod van. Tudod te is. Nem fordíthatsz hátat annak, amire születtél. Lehet, hogy sokáig tartott rájönnöd, mi az, de most már nem menekülhetsz előle.
- Feladat? Miféle feladat? – húzta össze a szemét e lány.
- Nézz körbe a házban. Ez az én életem termése. Folytathatod. Már öreg vagyok. Lassan mennem kell. – mutatott körbe az aggastyán.
- Mit folytassak? – erre csak egy zavarba ejtő mosoly volt a válasz.
- Max, mit gondolsz, megérti egyszer?
- Minden bizonnyal. Okos lány, csak makacs.
- Mutass meg neki mindent, ha eljött az idő.
- Miről beszélnek? – vetette közbe Eve.
- Menjetek, hadd folytassam a munkám. Rövid az idő. – az öreg máris a papírjai fölé hajolt és evvel a lány érezte, hogy nem maradhat. Felállt és kiment. Max követte. Eve az emelet felé nézett. Most is pont annyira vonzotta, ahogyan hatéves korában. Engedve kíváncsiságának fellépkedett a lépcsőn. Ment folyosóról folyosóra és megállt egy ajtó előtt. Benyitott. A zsanérok nyikorogtak, de Eve belépett. Minden olyan volt, mint akkor. Az ablakon besütött a nap és minden nyugodt volt. Körbenézett. Az asztal sarkán most is ott állt egy egyiptomi szobor. A kezébe vette. Megvizsgálta alaposan.
- Csak nem az isteni Ramszesz?
- De. – Eve letette a szobrot és tovább lépett. Jó néhány egyiptomi leletet látott még és egy kő oszlopon egy szép alabástrom tálat. Benne ugyanaz a fémes folyadék, ami az álombéli piramis kútjában kavargott. Fölé emelte a kezét és mintha az megmozdult volna. Ismét próbálkozott. A tál tartalma masszaszerűen felemelkedett és a lány óvatosan körözni kezdett fölötte. Csakhamar örvénylett már.
- Milyen hihetetlen… - suttogta. – Itt kezdődött minden. Még sosem voltam ilyen titokzatos helyen. Mindent tudni és látni akartam. A követ félelem nélkül fogtam meg és akkor láttam először az atlantiszit. A forrás felett lebegett és hívott magához. Én követtem, de levertem Ramszeszt.
- A követ nem csupán birtokolja az ember. A lényegét tartalmazza. A tűzkő téged jelképez, ahogy a csont engem. Nem Ed bácsi akarta így. – mondta halkan a férfi.
- Azt akarod mondani, hogy az elemek kiválasszák maguknak a tulajdonosait?
- Igen.
- Ne mond, ha így van, az agyagkorong nem választott volna ki egy gonosztevőt!
- A gonosz és a jó örökké harcol. Ez a körforgás alapköve. Nem lehet csak jó, vagy csak rossz. Egyik nélkül sincs harmónia. Kell a rossz, hogy tudjuk, mi a jó és kell a jó, hogy tudjuk, mi nem az. – a beszélgetés alatt Eve játszadozott a folyadékkal.
- Amíg nálam lesz a kő, nem fogok megváltozni.
- Változni akarsz?
- Elfáradtam. Nagy utat tettem már meg. – sóhajtott a lány és elővette a követ. Az edény fölé tartotta. A kő azonnal izzani kezdett.
- Nem pusztíthatod el a saját lényedet. Meg kell tanulnod kezelni.
- Csak egyféle képen tudok gondolkodni. Nem vagyok olyan bölcs, mint te! – válaszolta a lány.
- Senki sem tökéletes, én sem. Van még mit tanulnunk egymástól. – mondta a férfi csendesen. Eve meggondolta magát. A követ a zsebébe rakta.
- Más dolgom momentán nincs. Legalább élvezem a kincskeresést. Bár feltételezem Sylvia nem fog örülni neki. – a lány félig hátra fordult, hogy lássa Max reakcióját.
- Sylvia nem fontos.
- Na ne! Ő a barátnőd, legalább tíz éve! Hogy mondhatsz ilyet? Tényleg, miért nem vetted még el? – kérdezte hetykén a lány. A férfi szeme mosolygott.
- Nem éreztem szükségét. - erre a lány megcsóválta a fejét.
- Ennél jobb kifogásod is lehetne!
- Hazudnék, ha bármi mást mondanék.
- Egyel több, vagy kevesebb…- sóhajtott a lány.
- Sosem fogsz hinni nekem. – állapította meg a férfi.
- Férfinak? Kizárt dolog. – vágta rá a lány.
- Akkor most elmondok valamit. Meg fogod érteni! Évekkel ezelőtt kerültem a dédapád keze alá. Sok furcsa dolgot láttam és hallottam itt és mindig meg voltam győződve róla, hogy mindezt jó alaposan el kell titkolnom a világ elől. A dédapád méltányolta ezt és lassacskán átvettem a szerepét. Ma már nem mozdul ki innen, csak a tanácsaival segít. Mint egy könyvtáros, vagy lexikon, mindenhez van hozzászólása, többnyire olyan amit még addig sosem hallottam. Bizonyos dolgokra képtelen vagyok, bár minden vágyam, hogy én is tudjam mindazt, amit ő. Képtelenség. – csóválta a fejét a férfi. – Társam volt, mindig számíthattam rá, valahonnan mindig előhúzott egy megoldást a problémákra és én csak tettem a dolgom. Félek már nem él sokáig. Kell valaki, aki megközelítőleg olyan képességekkel rendelkezik, mint ő. Ezért kértelek téged, hogy segíts nekem. Nem tudok mindent. Nem tudok varázslatos ezüst folyadékkal játszani, nincsenek látomásaim, én csak az eszemmel vagyok képes gondolkodni. Az intuícióid kiegészítik a hiányosságaimat. – Eve megfordult. A férfi szemébe nézett.
- Nálam nincs középút. Én nem vagyok képes leélni éveket egy helyen, folyton hajt a vérem, ahogy azt mondani szokás. Ha megfelel neked így, maradok.
- Kezdetnek nem rossz. – mosolygott a férfi. Elhallgattak, és csak nézték egymást. Eve idegei megfeszültek. Akarta, hogy történjen valami, nagyon szerette volna. Max felemelte a kezét és megérintette az arcát. A lánynak jólesett az érintés, sőt a sejtjei örömtáncot jártak. Nem mozdult. Nem akart ő kezdeményezni, mint mindig. Várt, de a férfi nem mozdult, csak nézte őt és figyelte az arcát.
- Nem tudom miért nekem kell folyton letámadnom téged! – fordította el a fejét. Erre Max elnevette magát.
- Mert sosem tudom, mit akarsz. – vonta magához őt és ezúttal megcsókolta. A lány boldog volt és elégedett. Még sosem érzett ilyet. Mintha épp a másik felét találta volna meg. Mielőtt még megfogalmazódott benne, mit akar, Max eltávolodott tőle kissé. – Gyere, menjünk. – Eve ment. Nem is érdekelte, hogy hová. Autóba ültek és a város felé indultak. Egy kis utcában megálltak egy takaros kis háznál.
- Itt laksz? – lepődött meg a lány.
- Igen.
- Hát nem a Hill Streeten?
- Már jó ideje elköltöztem.
- Pedig iszonyú büszke voltál rá, hogy Cambridge legelőkelőbb utcájában születtél! – szállt ki a lány.
- Régen volt már. Nem sokkal anya halála után jöttem ide.
- Még az egyetem előtt?
- Igen. Apámmal nem jöttünk ki jól.
- Tehát te is elmenekültél. Hát nem jutottál messzire! – ekkor a férfi ránézett.
- Talán igazad van. – bementek és a lány egyre idegesebb lett. Azt hitte, hogy Sylvia fogadja és be is nézett minden zugba. – Keresel valamit?
- Sylviát.
- Nem gondolod, hogy kissé morbid ötleteid vannak? Nem hoználak ide, ha itt lenne. – csóválta a fejét a férfi kissé türelmetlenül.
- Egy férfitól minden kitelik, pláne, ha akar valamit. Nekem nagyon stabilnak tűnt a kapcsolatotok, hogy csak úgy dobd akárki miatt is. – a lány begyalogolt a nappaliba. Max követte.
- Sylvia és én sosem éltünk együtt. – közölte keserűen a férfi. – Fel sem tudom fogni, miket képzelsz te rólam! – lépett a bárszekrényhez.
- Nem csak rólad. Keserűek a tapasztalataim és bizalmatlan vagyok.
- Fel sem tételezed, hogy nem akarlak átverni?
- Feltételezem, ha érdemes lesz bíznom benned. Mondd csak, hogy voltál képes leélni éveket egy olyan kapcsolatban, amit egyetlen mondatban meg tudtál fogalmazni? – kérdezte a lány. Erre a férfi elgondolkodott.
- Szemrehányást teszel, mert én legalább nem repkedtem országról országra?
- Ha a szomszédban találtam volna rá arra, akire épp szükségem volt, nem megyek sehová. – vont vállat a lány és lehuppant a kanapéra.
- Szerintem te nem kapcsolatot kerestél, csak otthont. Az eszedbe sem jutott, hogy a szülőfölded kézenfekvő megoldás minden téren? – a férfi töltött magának egy italt. – Kérsz valamit?
- Nem. Gondolom, Caipirinhat nem tartasz.
- Ennyire megkedvelted Peruban?
- Szeretem Perut. – gondolkodott el a lány.
- Érthető. Hisz ott értettél meg mindent. – ült le a férfi. Eve ránézett. Nem válaszolt csak figyelte az arcát. – Evelyn, nem bántalak. Miért tenném?
- Miért tetted eddig? Átvertél, manipuláltál talán ezerszer, és mégis azt kéred, bízzak benned!
- Már megértettem, hogy miért vagy itt.
- No és miért?
- Lehet, hogy neked nem sokat jelentett, ami a forrásnál történt, de nekem igen. Nem minden nap gyógyul meg az ember egy gyógyíthatatlan betegségből és nem minden nap találkozik a másik énjével. – Eve szeme könnybe lábadt. – Ennél őszintébb már nem lehetek. Kellesz nekem. Még akkor is, ha nem bízol bennem. Tudom, hogy helyesen cselekszem.
- Miért vagy biztos benne, hogy ez így is marad?
- Nem vagyok biztos benne. Ismerve a múltad, sosem lehetek biztos benne, hogy nem unsz rám, és nem fogsz elmenni szemrebbenés nélkül. Csak abban reménykedek, hogy megtalálod itt, amit keresel. – a lány nem bírt tovább ülve maradni. Felpattant és a férfihoz rohant. Egyetlen percet sem akart tétlenkedni. Lehajolt és végtelen vágyának engedve megcsókolta őt. Max hirtelen nem reagált, de aztán mégis átölelte és az ölébe húzta. Csókjuk fergeteges volt és Eve még sosem vágyott ennyire a beteljesedésre. Azonnal vetkőztetni kezdte párját, mert egyetlen pillanatot sem akart tovább vesztegetni. Max egy kissé eltolta magától és a szemébe nézett. – Eve, maradj velem!
- Itt maradok! Hová is mehetnék… amikor minden, ami fontos itt van? – suttogta elfúló hangon. Max felkapta és felszaladt vele az emeletre. A hálóban az ágyra tette és lázas tekintettel itta a látványát. A lány elmosolyodott és magához húzta. Ajkuk egymásra talált, testük összesimult, lelkük mégis többre vágyott. Eve felhúzta kissé a térdét, majd csípőjét a férfihez dörzsölte, amitől az felnyögött. Az ágyra hanyatlott ő is és még hevesebben ölelte a lányt.
- Minden percben erre vágytam amióta újra találkoztunk! Istenem, mennyire elbűvöltél! – a férfi kissé eltolta magától őt és ujjaival bejárta Eve arcát, végigsimította orrát, aztán ismét a szájára tapasztotta az övét. A lány teste megfeszült és édes borzongás járta át. Apró tüzek gyulladtak benne, végig a hasán, a combján, a csípőjén, aztán a mellén. Már azt hitte, meggyullad, amikor rájött, a férfi tenyere kényezteti őt. Ettől olyan boldog lett, hogy egyszerűen nem tudott tovább várni. A hátára gördítette a férfit és a hasára ült. Türelmetlenül kigombolta az inget és gyönyörködve simogatta meg a feltáruló felsőtestet. A pihekönnyű, göndörödő szőrszálak szinte láthatatlanul csiklandozták a tenyerét és amikor leért a nadrág korcához ő is felnyögött. Hátravetette a fejét és lehajolt. A szájában akarta érezni a férfi ízét, és bármennyit kapott belőle, nem bírt betelni vele. Max tenyerét először a nyakára csúsztatta, majd beletúrt a hajába és úgy húzta magához. Apró csókokat hintett a szájára, miközben másik keze a mellére tapadt. – Édes kis tűzkövem, megéget a forróság, ha nem hagyod abba! Elvesztem az eszem!
- Csak egészen nyugodtan! Ne fogd vissza magad! – nyögte a lány mert a férfi ujjaival egyre csak játszadozott és ettől majd szétfeszítette a tettvágy. A teste lángra gyúlt és heves vágy nyargalt keresztül rajta. Megremegett és ismét felnyögött. – Ez fantasztikus…! – szakadt fel belőle. Izmai elgyengültek és a férfi mellkasára hanyatlott. Ettől még izgatottabb lett, hisz Max bőrének illata egészen elkábította. Szinte már nem is önmaga volt. Nem tudta ki ő, mi ő, nem is érdekelte, csak a férfit akarta és a beteljesülést. Lejjebb húzódott és kicsatolta a férfi övét, majd a nadrág sliccénél elidőzött kicsit. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy Max mennyire izgatott. Felnézett rá és ragyogó mosollyal ajándékozta meg, miközben végigsimított a nadrág alatt feszülő férfiasságon. – Ez igazán figyelemre méltó Mr. Darlington! És még azt mondtam önre, hogy rideg és nyugodt! Hmmm… ezen változtatunk! – a lány azonnal rá akarta vetni magát a duzzadó erőre, de a férfi gyorsabb volt. Kicsusszant alóla és az ágyra döntötte a lányt.
- Minden önuralmam odavész, ha kinyitod a szádat! Ezért voltam olyan mérges rád. Azt hittem, elárulsz, azt hittem óriási hibát követtem el, amikor magammal vittelek…– nyögte a férfi és vetkőztetni kezdte. Először a blúz került le róla, aztán a farmer. A fehérneműnél megállt egy pillanatra.- de a csókod egy olyan világot tárt fel, amit még sosem láttam, sosem tapasztaltam. A vad mámort ajándékoztad nekem. - A finom anyagon keresztül úgy kényeztette a melleit, hogy a bimbók szinte átszúrtál azt. Eve vergődve nyöszörgött, kezével fogást akart találni a férfin, de az nem engedte a férfiassága közelébe.
- Kérlek, engedd, hogy hozzád érjek! – könyörgött, de a férfi félretolta a kezét és ráhajolt a mellére.
- Nem. Ha hozzám érsz elélvezek! – súgta. Erre a lány teste megvonaglott. Hihetetlen izgalom járta át. A hatalom, mely a kezében volt, hogy gyönyört tud ébreszteni a férfiban anélkül, hogy magába fogadná, szinte megrészegítette. Az viszont, ahogyan kitartóan egyre közelebb repítette őt Max a vágy kapujához, egyenesen elvette az eszét. A forróság már szinte sütött belőle, lába remegett és ott belül egyre csak lüktetett. Azt akarta, hogy azonnal és végérvényesen egyesüljenek, de Max még tovább kínozta. Rettentő lassan lejjebb araszolt nyelvével a testén, egészen a hasa aljáig, ott kissé megemelte a lány lábát és megnyalta a combja belsejét. Eve csípője már heves táncot járt a lepedőn és hangosan nyöszörgött. A férfi kicsit arrébb húzódott, levette a lányról a bugyit és a néhány pillanat szünet után a lány két lába közé helyezkedett. Ismét a combja belső felét vette ostrom alá. Eve a röpke szünettől kissé lecsillapodott, de az újabb vad támadás ellen, mit sem tudott tenni. Felemelte a fejét, hogy lássa, mit csinál a férfi, de ez még inkább izgatta. A kezével beletúrt a férfi hajába, aki rászorította ajkait a készséges dombocskákra. Eve felkiáltott és még inkább megnyílt neki. Egyetlen szempillantás múlva elöntötte az ereit a tűz, végigvágtatott rajta a gyönyör és a lány újra hevesen magához húzta Max fejét.
- Max! – kiáltotta minden erejével – Kérlek… bennem kell, hogy legyél! – nyöszörögte kimerülten, de a férfi még nem végzett. Végigsimított a lüktető húsát és aztán a lány megérezte magában a játékos ujjakat. Izmai még mindig össze-összehúzódtak, de már újabb vágy ébredt benne. Egyre csak vágyott Max érintésére, és a férfi nem fukarkodott a kényeztetéssel. Eve agyát elöntötte az öntudatlan ösztön, kikapcsolta az eszét és tudatát, nem volt szüksége képzelgésre, nem kellett a fantáziáját előhívni, hogy őrült vágyra gerjedjen, hisz Max kitöltötte minden figyelmét és már azt is alig vette észre, hogy a férfi abba hagyta a kényeztetést. Egyszerűen égető hiányérzete támadt, felnézett hát, hogy mi történt. Max a nadrágját vette le és ettől a lány megremegett. Feltérdelt és a férfi elé ült. Max egy pillanatra megállt előtte és a lány nem várt másra. Megérintette férfiasságát, csodálattal és őrült vággyal vetette rá magát. Azonnal rátapasztotta a száját a finom bőrre és bejárta az egészet nyelvével. Ahogy a kezével is megérintette, a férfi egész testében megremegett.
- Istenem…- hörgött Max és megragadta a lányt. Az ágyra tolta és rögtön a széttárta lábai közé térdelt. Még várt egy szemvillanásnyit és amint egymás szemébe néztek a lány felkínálta neki nedves nőiessségét. Az egyesülés örült extázisa ledöntötte volna mindkettejüket a lábáról, így csak az ágyra rogytak és átadták magukat az ősi ösztönöknek. Többet nem szakadtak el egymástól. Tűz és víz végre egyesült, nagy csatát vívtak, világrengetőt, de nem bírtak egymással, mégis mindkettő győzött. Mámoros győzelemmel és boldogsággal a szívükben tértek nyugovóra hajnalban, egymás karjaiban.