újabb események régebbi események további események
21:09
Yolla új cikket töltött fel
14:15
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:51
zsoltne.eva új hozzászólást írt Tündér naplóbejegyzéséhez
13:48
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
09:58
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
09:39
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
09:33
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
08:27
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
zsoltne.eva új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
18:03
Anyu új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
15:44
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
11:45
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
11:25
Anyu új hozzászólást írt zsoltne.eva naplóbejegyzéséhez
23:22
dettó regisztrált a weboldalra
14:02
Janó új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
14:02
Janó új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
14:00
Janó új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:11
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
13:10
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
12:28
Anyu új hozzászólást írt zsoltne.eva naplóbejegyzéséhez

Tűz és víz 15

2011. szeptember 12. - Látogatók száma: 101

Aki megtalálja élete értelmét és az otthont, az a világ legboldogabb embere. Eve és Max hosszú utat tettek meg, de elértek végre egymáshoz. Mert a viszontagságok értékes emberré tették őket. Egymás számára a legértékesebbé.

Egy évvel később

Eve dédapja ágyánál állt. Az öreg megviselt arc kisimult. Kezét a szemére helyezte. Egy évet kapott a sorstól, hogy dédapjával lehessen és most itt rájött, elvesztegette az elmúlt harmincat. Ed bácsi minden tudása a sírba száll most. Arcán könny folyt végig. Az ajtó kinyílt.
- Hogy van? – jött be az asszony.
- Elkésett. – mondta.
- Jaj ne! – lépett oda az idős asszony is. – Apa! – ült le az ágyra. – Hát elmentél. – Ő is meghatódott. Megfogta apja kezét. Lassan simogatni kezdte.
- Búcsúzzon el tőle nyugodtan. Nem zavarom. – fordult el a lány.
- Ne menj még el! – kérte Abigel. Eve megállt. – Beszélgessünk.
- Miről?
- Apádról és anyádról. – Eve hallgatott. Várt. – Szerettem a fiam, isten lássa lelkem, imádtam és talán, pont ezért nem tudtam elfogadni, hogy kivel él.
- Már mindegy. Én nem adhatok megnyugvást. Apa meghalt.
- Sajnálom. Szeretném, ha megbékélnél velünk és megbocsátanál. Hibát követtem el. Nekem kellett volna felnevelnem téged.
- Ma már tudom, hogy így kellett lennie. Nem haragszom.
- Úgy beszélsz, mint ő. Mintha mindent tudnál, pedig dehogy! Olyan fiatal vagy még…
- Sokat utaztam és rengeteg embert ismertem meg. Mindegy mit tettek, a véremet nem tagadhatom meg. – válaszolt a lány. Abigel nagy sokára szólt csak.
- Eljöhetnél hozzánk egyszer.
- Egyszer talán.
- Apa azt akarta, hogy ez a ház a tiéd legyen. Gondolom jó oka volt rá.
- Nem tudom mi oka volt rá, de nincs szükségem a házra, ha erre gondol.
- Kérlek, fogadd el. Élj itt, és ápold az örökséget. – kérte a nagyi.
- Köszönöm. – mondta a lány és kiment. Lesétált a lépcsőn, aztán ki a kertbe. Ott leült a lugasban. Hideg volt. Éppen Karácsony előtt álltak. Tavaly ilyenkor milyen boldog volt! Szerelmesen, akkor azt hitte örökké tart a boldogság. Épp kezdte megismerni dédapját és most elment. Ő is. Itt hagyta. Elővette a követ. A tenyerében tartotta, míg fel nem izzott. – Hol lehet most Ed bácsi? Hol lehet most Max és mi történt vele? – tette fel a kérdést. A kőből gomolyfüst szállt fel és ismét a Földet látta kívülről. Lassan közeledett a kép és megállt valahol Ázsia felett. Egy fénypont tűnt fel és a lány szíve nagyot dobbant. A kék kígyó ott tekergett. Alig egy cm-rel arrébb egy másik átjáró sejlett fel és a lány tudta, mit kell tenne. Maxnek szüksége van rá. Pontosabban akarta tudni, hová menjen, és még közelebb húzta magához a képet. Amint megbizonyosodott róla, máris beszaladt a házba. Csomagolt és meg sem várta, hogy nagyanyja lejöjjön. Beugrott az autóba és London felé elszáguldott. Az út alatt újra eltöltötte a remény és izgatottan vágott neki a repülőútnak. Max néhány napja eltűnt. Egy konferenciára utazott Indiába és pár nappal később azt a hírt kapta a lány, hogy nem jelent meg az előadáson. Nem tudta, mihez kezdjen. A férfi nem értesítette, hová megy és ez a bizonytalanság felőrölte őt. Most, hogy végre felfedezte őt, nem tétlenkedett. A hosszú repülőút megviselte, de nem törődött vele. Vissza akarta kapni Maxet. Az elmúlt egy év alatt sokat utaztak, és a lány minden szabad idejét dédapjával töltötte. Hihetetlen mennyiségű információt osztott meg vele az aggastyán és Max is sokkal nyíltabb lett. Evenek kényelmes volt így és elégedetten élte a mindennapjait eddig. Most azonban ismét veszéllyel kellett szembenéznie. Elszánta magát, hogy megtalálja a párját és eltökéltsége olyan erővel töltötte el, hogy szemrebbenés nélkül tűrte a kényelmetlenségeket. Túravezetőt bérelt és két nap múlva már arra a helyre tartott, ahol Maxet sejtette. A nehéz gyalogtúra kivette szinte minden erejét, de az lebegett a szeme előtt, hogy Maxszet meg kell mentenie. Egy eldugott indiai falucskába érve elvesztette a fonalat. A kő szerint épp ott volt, ahol a csontcsat. A vezető segítségével végigkérdezték a falut, láttak e idegeneket, de nem voltak túl barátságosak vele. Egy kunyhóban húzta meg magát. Éjszaka alig tudott aludni, és fel is kelt. Felöltözött és kisétált a faluból. Nem tudta merre megy, csak lépkedett a sötétben. Kezdte magát úgy érezni, mint Peruban a kőrengeteg mélyén. A dzsungel magába zárta és már azt sem tudta, merről jött. Sokáig botorkált a sötétben, míg egy sziklába nem ütközött. Megtapogatta, mi az. Faragás nyomait fedezte fel rajta. Most okosabb volt, vizet és zseblámpát is hozott magával. Így megvizsgálta a követ, mely egy nagy nyitott szájú fej volt. A fénysugarat körbe hordozta a környéken és romokat fedezett fel. Óvatosan bement a romok közé. Egy lépcső elé érkezve körben nézett. Csak az éjszakai állatok motoszkáltak, semmi más. Bár ez is épp eléggé ijesztő volt, de tovább ment. A lépcsők a semmibe vesztek, mély sötét lyuk várt csak rá. Idegesen hatolt egyre mélyebbre. Egy elágazáshoz ért. Elhúzta a száját. Most merre? Jobbra haladt tovább, ismét egy útelágazás. Most már a fejét csóválta. A zseblámpa végével a falba nyilat karcolt és tovább ment. Még vagy tíz további fordulónál felvéste a jeleit, amikor elérkezett egy olyan sarokra, amit már megjelölt. Visszabotorkált az elsőhöz és a másik járaton indult tovább. Itt is útvesztőt talált, hát a jeleit ismét felhasználta. Itt sem járt máshogy, mint az előző esetben. Az útvesztő magába zárta és nem tudta hogyan tovább. Újra és újra végigment a folyosókon és a falakat vizsgálta, hátha talál rajtuk valami feliratot, vagy ajtót. Sehol semmi. Visszament a bejárathoz, az első elágazáshoz és leült a fal tövében. Elővette a tűzkövet és próbálta életre kelteni. Ismét csak azt látta, hogy a kék kígyó ott tekereg, ahol a vörös. Felállt. Most tapogatni kezdte a falat. Nagy sokára talált valamit. Eddig elsiklott felette, de most megvizsgálta alaposabban a bemélyedést. Négy szabályos kis lyuk volt a falon. Jobb kezével megérintette a lyukakat. Ujjait beledugta. Hideget érzett, aztán megmozdult a fal. Hátraugrott és várt. A plafonról finom homok hullott le, de ez most nem érdekelte. Egy átjáró nyílt meg és ő belépett. Ismét csak egy folyosón haladt át és újabb fordulók következtek. Már kimerült egy kissé. Ivott pár korty vizet és tovább ment. A tűzkő a zsebében lapult és mintha megcsípte volna őt. Elővette, és lám, izzani kezdett. Már közeledett. Örült ennek, pláne, amikor egy újabb lépcsőhöz ért. Lesétált rajta. A végén megállt. Ahová érkezett az meglepte. Egy oszlopcsarnok tátongott előtte. A lámpa fénye nem tudta bevilágítani az egészet, szinte végtelennek tűnt. A padló kőkockákkal volt díszítve és ő lelépett. A falakon mindenféle szörnyek és képek elevenedtek meg. Sejtette, ha nem óvatos, megjárhatja, ezért minden lépést megfontolt. Először csak lábujjával ért hozzá a kövekhez, aztán, ha nem történt semmi, tovább ment. Szinte óráknak tűnt, mire a végére ért. Ott két ajtót talált. Mindkettő nyitva állt. Merre menjen most? A bal oldalit választotta. Bevilágított a következő helységbe és csak újabb folyosót látott. Átment a másikhoz és ott is próbálkozott. Itt sem érte meglepetés. Folyosó, folyosó hátán. Fejcsóválva lépdelt tovább. A jeleit használva akárhogy próbálkozott, visszajutott a nagy ajtókhoz. A járaton már szemfülesebb volt, a falakat fürkészte és ismét szerencsével járt. Itt is a négy ujját kellett használnia. Kinyílt az átjáró és egy nagy teremben találta magát. Alulról fény szűrődött fel. Hangokat is hallott. A terem felső galériáján állt ő. Óvatosan a széléhez merészkedett és lenézett. Odalenn egy kút állt, benne ezüstös folyadék kavargott. Max megkötözve állt mellette és két fegyveres vigyázott rá. Egy fehér ruhás férfi és egy nő a kutat nézte. A fehér ruhás mintha az az egy évvel ezelőtti gonosztevő lenne és a nő…Sylvia! Eve nem hitt a szemének. Mit keres itt ez a nő? Szörnyű kétség rohanta meg. Talán Max vele jött ide? Eve körbe nézett, hogyan mehetne le innen. A párkány végén leszakadt a lépcső és úgy tűnt, nincs út lefelé, legfeljebb kötéllel. Közelebb kúszott a kúthoz egész a leszakadt lépcsőig és itt már hallotta a beszélgetés egy részét is.
- Max, csalódtam benned! Miért pocsékolod az idődet egy olyan jelentéktelen nőre, mint Evelyn? – mondta gúnyosan Sylvia.
- Túl sokat pocsékoltam rád. – vetette oda Max.
- Nem eleget úgy tűnik, hogy eléggé megbízz bennem, de így is jó. Ha nem kellek neked, kellek majd másnak! – mosolygott a fehér ruhásra. – Együtt mindenre képesek vagyunk.
- Fő az önbizalom.
- Felteszem, nem bízol jobban a kis kedvencedben, ki vele! Hol van a tűzkő! – mordult Sylvia.
- Nincs nálam.
- Azt tudom! – dörrent a nő. – Ne nehezítsd meg a helyzeted! Mindenképp megkapom, amit akarok! Vagy talán mégis a kis cicusnál lesz. –gondolkodott el a nő. – Aki Marchston prof védelmét élvezi.
- Addig nem tudunk hozzányúlni. – vetette közbe a fehérruhás.
- Talán nem is kell sokat várni. Azt hallottam, hogy elég beteg az öreg. Csak nem él örökké! – Eve dühös lett és ez arra sarkallta, hogy odakiáltson. Egy követ kapott a kezébe és elhajította. Sylvia Max elé lépett és a kő egyenesen a fehér ruhás férfit találta el. Az felnyögött és felnézett. Egyenesen a lányra. Eve felállt.
- Nocsak, nocsak! Szépen összejöttünk!
- Eve, drágám, épp te hiányoztál! – mondta a férfi.
- Federico de la Fuente! Minden tiszteletem a tiéd, végre van értelmes feladatod! Az apád bizonyára büszke rád! – gúnyolódott a lány és karjait összefonta maga előtt. A férfi arca megfeszült.
- Gyere le! Azonnal! – parancsolt a férfi és felé indult.
- Nem tudok, amint látod!
- Nem érdekel! Gyere le! – üvöltött az.
- Édesem, mindig túl tengett benned a primitív bika. – a lány Maxre nézett és egy pillanatra egybeforrt a tekintetül. Örültek egymásnak és Eve boldog volt. Szerette ezt a férfit, minden porcikájával.
- Ti ismeritek egymást? – lepődött meg Sylvia.
- Federico, nem is mesélted, hogy mi mindent csináltunk együtt? – a gúny szinte sütött Eveből.
- Nem mindegy? Most más dolgunk van! Egyébként meg nem volt túl emlékezetes, minek mesélnék róla? – szúrt vissza a férfi. Erre Sylvia felnevetett.
- Most is apuci küldött ide? Ő csettint és te ugrasz? – kiáltotta Eve fölényesen.
- Gyere le! Akkor legyen nagy a szád!
- Lemennék, ha tudnék, csakhogy beverjem a képed! Mocskos kis pojáca! Azt hiszed, ha ilyen dolgokba keveredsz attól jobban fog szeretni az apád? Nem veszed észre, hogy csak felhasznál az érdekei szerint? – Eve miközben beszélt fél szemmel Maxet figyelte. A két fegyveres rá sem hederített csak figyelték a szópárbajt. – Nevetséges vagy! – vetette oda és a perem szélén tovább sétált.
- Lőjétek le! – kiáltott a férfi. Eve azonnal lehasalt és hátrébb húzódott. Fegyver dörrent és a lányban meghűlt a vér. Kilesett. Max az egyik fegyveressel küzdött. Eve ismét követ vett a kezébe és dobálni kezdte vele sorban a nőt és Federicot. Azok ketten fedezékbe menekültek. Mire Max leküzdötte a fegyvereseket, a lány elindult a bejárat felé.
- Darlington, ennyivel nem úszod meg! – üvöltötte Federico. Max felnézett és Eve intett neki.
- Kinn találkozunk!
- Menj ki, én visszaszerzem a csontot!
- Hagyd! Nem olyan fontos! – kiáltotta vissza, de Max az ellenkező irányba futott. Eve megállt és visszafordult.
- Na ehhez mit szólsz? – Sylvia a kút mellett állt és a csontot az ezüst kavargó folyadék fölé tartotta. Eve rémülten nézte mi fog történni és a kezét is kinyújtotta. Az ezüst lé masszává állt össze, felemelkedett és kiszippantotta a nő kezéből a csontot. – Á! – kiáltott fel Sylvia és a kezére meredt. A húsa mintha szétrepedt volna. Színe elváltozott, egész fekete lett. A nő üvöltött és Max megtorpant. Federico csak állt és nem hitt a szemének. Eve meg leengedte a kezét és ekkor a folyadék kavarogni kezdett. Egy arc elevenedett meg benne és a lány szemét elfutotta a könny. Ed bácsi volt az. Rögtön ezután egy lyuk keletkezett a fortyogó folyadékban és hirtelen kirepült belőle valami. Max figyelt és futásnak eredt. A kijárat felé rohant és a lány nézte a jelenetet. Max elkapta, amit a kút kidobott és futott tovább.
- Eve szedd a lábad! – kiáltott fel és a lány már szaladt is. Ki a folyosóra, át az átjárón és végig az oszlopcsarnokig. Mintha robbanás rázta volna meg a helységet. A lány szíve összeszorult. Hol lehet Max? Kilépett az ajtón az oszlopcsarnokba. A kövek nagyokat nyögtek. A hangzavar már szinte elviselhetetlen volt.
- Max! Max! – kiabált. Semmi válasz. Nem akarta itt hagyni a férfit. Várt még és jól tette. Max fellendült a lépcsőn és berohant az oszlopok közé. Eve felé indult. Amikor egymás mellé értek, megálltak egy pillanatra. Eve megcsókolta a férfit. – Többé ne tedd ezt velem! Ne merészelj nélkülem effajta kalandokba keveredni!
- Menjünk, majd később megbeszéljük! – mosolygott a férfi és tovább loholtak, miközben a nagy kövek úgy potyogtak a kőpadlóra, mint a hópelyhek télen. Együtt kirohantak a szabad levegőre és a földre rogyva pihentek kicsit. Max magához ölelte a lányt. – Eve, megint megtaláltál! Istenem, azt hittem, sosem látlak többé.
- Két napja utazom! Ed bácsi meghalt, te eltűntél, mit képzeltek ti rólam, én mindent kibírok?
- Nem kedvesem. – csókolták meg egymást. – Gyere, menjünk haza. – húzta a férfi magával. A pirkadat már a faluban érte őket. Egy-egy kávéval a kezükben fürkészték a láthatárt.
- Max, a kútban Ed bácsit láttam. Átkelt oda. Ö adta vissza a csontot neked.
- Amikor nekem adta, azt mondta, soha ne váljak meg tőle, mert ez az, ami mindig meg fogja menteni az életemet és elhozza számomra a menekülést. Igaza volt. Már másodszorra találtál meg. Most is segítettél.
- Persze, hisz ezért vagyok melletted. – mondta nyugodtan a lány.
- Hogy segíts?
- Nem, mert szeretlek. – mondta ki a lány. Max átölelte őt és magához szorította.
- Bátor és csodálatos nő vagy! Erősebb, mint bárki, akit valaha is ismertem! Mikor Görögországban megláttalak, nem hittem a szememnek. Már nem az voltál, aki az emlékezetemben élt. A szemedbe néztem és elvesztem.
- Na ne! Már megint mellébeszélsz!
- Nem. Már ezerszer elmondtam, hogy nem hazudtam neked soha, és most már nem is fogok. Szeretlek, és ha te is úgy gondolod, össze is házasodhatnánk.
- Nagyon megható! Ennél azért többet vártam volna tőled! – ugratta a lány a férfit.
- Szerelmes lánykérést akarsz? – mosolygott a férfi.
- Igen. Naná!
- Otthon megkapod!
- Igen. Otthon, Cambridgeben.
- Vége a költözésnek?
- Vége.
- Biztos vagy benne?
- Igen. El sem kellett volna mennem onnan, hisz visszajutottam oda, ahol minden elkezdődött. Nálad otthonra találtam. – sóhajtott Eve és csókban forrtak össze ők ketten, ahogy eleve elrendeltetett.

A cikket írta: Ailet

1 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez még senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: