újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Tűz és víz Részlet (6)

Látogatók száma: 73

Két régi iskolatárs, akiknek távol egymástól teljesen másként alakult a sorsa, mint azt gondolták volna. A lány sodródik az árral, a férfi pedig kimagasló eredményeket ér el mindennek ellenére. Az évek alatt változtak és mély titkokat hordoznak.

A lány rettegve vackolta be magát az anyós ülésre a romos járgányban. Bár nehezen indult a motor, mikor végre kihajtottak az útra, bizony kapaszkodnia kellett a lánynak. Még egy pillantást vetett a szálló felé, ahol Max épp a csomagtartót csukta le. A lány elfordult. Nem akarta látni őt, aki miatt elhagyta Görögországot, Janniszt és Európát. Bár nem szerelemből tette, mert ez is csak egy menekülés, de az a pofátlan alak képes hazudni neki és belerángatni valami piszkos dologba.
Miután kihajtottak a Ica városából a lány elvesztette a fonalat. Peru nagy ország és messze volt még Puno. Csak hallgatta a furcsa tájszólással beszélő férfit és egy óra múlva már oda sem figyelt. A nyelvtudása nem volt rossz, de azért nehezen boldogult evvel a dialektussal. Értette, amit mond, de koncentrálnia kellett, így bőszen helyeselt csak, ha kérdezte őt. Amint hegynek felfelé fordultak a lány elkábult. Fejét a háttámlának döntötte.
- Hé kislány tessék, ettől jobban lesz. – adott neki a férfi valami gyanús zöld levelekhez hasonlító keveréket.
- Mit csináljak vele?
- Rágja, jó sokáig. – vigyorgott rá a sofőr.
A lány pedig követte a tanácsát. Ettől függetlenül minél magasabbra mentek annál nehezebben viselte. Egy idő után azt vette csak észre, hogy alig araszolnak a lejtőkön. Lehúzta az ablakot és mélyeket lélegzett. Mintha mázsás súlyt cipelt volna a mellkasán. Az ízetlen izét kiköpte a szájából, és vizet ivott. Alig várta, hogy megálljanak már. Valami útszéli faluban végre kiszállhatott és evett is, ivott is. A helyiek szeretettel fogadták, és a lány ettől sokkal jobban érezte magát. Az ebéd után ismét a zöld levelekkel felszerelkezve vágtak neki az útnak. Mivel más dolga nem volt, azon merengett, mit tegyen és főleg, hová menjen. Janniszhoz nem akart visszamenni Athénba, elég viharosan hagyta el, nem lenne szép tőle, ha beállítana hozzá, más meg nem jutott az eszébe. Majd csak sodorja valahová ismét az élet, ahogyan eddig végigjárta a főbb nyaralóhelyeket, most sem esik kétségbe. Lehet, hogy most itt kell majd maradnia? Mégis mihez kezdhet itt a világ végén? Talán hegyi túrákat vezessen? Ahhoz még szoknia kell a klímát. Estére azért már egész jól lett, bár így 4000 m magasan ebben sem volt biztos. Megálltak egy csodás faluban és a helyiekkel együtt ült le vacsorázni. Élmény dús volt a napja, hát éjszaka úgy aludt, akár egy csecsemő. Pirkadatkor Juan a sofőr ébresztette, hogy ideje indulni. A lány kevéske reggeli után némiképp felfrissülve ült be újra a roncsba. Kezdte élvezni az utat és már a levélrágás is megnyugtatta. Mosolyogva bámulta meg a hihetetlen magaslatokat, a buja zöld növényzetet az út mentén és a tavakat. Juan tűzhányókról is mesélt, messze nyugaton, de a lány már így is el volt kápráztatva. A színes ruhás helyi indiánok vendégszeretete és kedvessége, ugyanakkor szigorú zárt társadalma lenyűgözte. A levegő kristálytiszta volt és a lelke felszabadult. Már nem bánta, hogy elrángatta őt ide Max Darlington a gimis diáktársa, aki ma már történész professzor, sőt kifejezetten örült neki. Nélküle sosem látta volna mindezt a csodát. Már nem is berzenkedett az ellen, hogy ebben a csodás országban töltsön el néhány hónapot, vagy évet...
Késő estére értek el Punoba ahol a város még javában élt. Egy hotel előtt kirakta őt Juan és a lány jó alaposan megköszönte a fuvart.
- Azért csak nyugodtan keressen meg, ha nem talál haza. Kint a parton ismernek. Keresse csak, La Rayát! – kiáltotta még a férfi. A lány mosolyogva integetett és a hotel bejárata előtt megállt. Pénze kevés volt, sejtelme meg alig, hogyan jut el Európába. Bement és a pultnál megállt. Várt egy kicsit, aztán letette a bőröndjeit.
- Hello, van itt valaki? – kérdezte hangosan.
- Jövök! – mondta egy élces hang és jött is. Vagy inkább döcögött. Valamiért erősen húzta a lábát a tömzsi férfi.
- Jó estét. Van szabad szobája?
- Az sajnos nincs. Egy angol most vette ki az utolsót.
- Egy angol? Nem ketten voltak?
- Nem. Egyedül, egy szál magában. – mutatta az ujjával is vállat vonva a portás.
- Nem tudna mégis szerezni nekem egy ágyat?
- Ha beszél vele, neki kettő van. – bökött a lépcső felé. A lány odafordult. Max lelépett a földszintre és megállt.
- Nem jutottál túl messzire. – mondta Max.
- Hát Sylviát hol hagytad? Rájött, hogy egy szélhámos vagy és itt hagyott? – a férfi szeme megvillant.
- Sylvia más utakon jár.
- Milyen finoman fogalmazol! Ebben profi vagy, mi?
- Mit keresel itt? Nem haza akartál menni? – mordult a férfi.
- Minthogy az egyetlen épkézláb ember, aki rajtad kívül elhagyta Icát erre jött, kénytelen voltam vele tartani, de tudod mit? – erre a lány hanyagul a pultnak dőlt. – Nem is bánom. El sem hiszed mi mindent láttam és hallottam! Csodás ez az ország, lehet, hogy letelepedek itt!
- Na persze és találsz egy újabb balekot, aki befogad, ha minden jól megy valami gazdag drogbárót Limában. – erre a lány a férfi felé iramodott, aki meg sem rezdült, csak amikor túl közel ért már. Megragadta a felé lendülő kezet és könnyedén leszerelte a lány mindkét karját. Így közelről néztek farkasszemet.
- Micsoda egy mocsok disznó vagy! – szűrte ki a fogai közt Eve.
- Ezt már mondtad. Találj ki valami jobbat!
- Tévedtem, nem sokat változtál. Egyre csak süllyedsz lefelé. Amellett, hogy szélhámos vagy még undorító is. Minden esetre a szobádban a másik ágy az enyém! – erre a férfi felhúzta a szemöldökét.
- Valóban? – kérdezte rosszallóan.
- Igen.- Eve lerázta magáról a kezét és a portás felé fordult. – Köszönöm, a szabad ágyat. Holnap találkozunk. – evvel visszament a bőröndjéért és a lépcső felé indult azokkal. Max már a belső helység felé tartott, ezért utána kiáltott. – Hé, kérem a kulcsot!
- Előbb megvacsorázom.
- El ne képzeld már, hogy én addig itt foglak várni! Fáradt vagyok és nyűgös, két napja nem zuhanyoztam, szalmazsákon aludtam, és ha ez még nem elég, számomra teljesen ismeretlen ételeket ettem, úgyhogy ha nem kaptam valami fertőző izét, akkor örökké élek! Nem bírok ki még egy percet így, úgyhogy leszel szíves és ide adod azt a nyomorult kulcsot, mielőtt olyan hisztériát rendezek, hogy még az országból is kitoloncolnak téged! – a férfi megállt, majd lassan megfordult.
- Az az én szobám, úgyhogy felmegyek veled. Egy zuhany erejéig még kibírom étel nélkül. – Eve valami furcsa gúnyos villanást vélt felfedezni a férfi szemébe, de most ezzel egyáltalán nem törődött. A lépcső végeláthatatlan sorának egyikén a lány megállt.
- Ezt nem bírom! Igazán segíthetnél!
- A te csomagod, cipeld!
- Mindig tudtam, hogy a férfiak csak addig kedvesek, míg akarnak valamit!
- Ne panaszkodj, megkapod az ágyam felét!
- Hányadikon van? – fújt egyet a lány.
- Még egy forduló és fenn vagyunk. – Eve felcibálta a táskákat, de úgy tűnt a férfi megszánta, mert elvette tőle az egyiket és így már valóban könnyebb volt haladni. – Mit hozol ebben? Téglagyűjteményt? Minek cipelsz ennyi mindent, ha nem bírod?
- Abban drága Max benne van az egész életem! Úgyhogy vigyázz rá! – mordult a lány kelletlenül.
- Hogy férne bele harmincévnyi emlék ebbe? – gúnyolódott Max.
- Hidd el, benne van. – vágta rá a lány ugyancsak gúnyosan.
- Szánalmas vagy.
- Lehet, de legalább becsületes. Nem csalok, nem ámítok és még csak nem is kell manipulálnom másokat, hogy boldog legyek. Szabad vagyok… bocsánat, kötetlen ahogy te mondtad! – a férfi megállt egy ajtónál és kinyitotta. Evelynt előre engedte. Ezt a lány ki is használta és mélyen a férfi szemébe nézett. – Melyikünk is a szánalmas? – erre nem válaszolt azonnal a férfi. A lány már kezdte kiismerni az igazi Maxet, így hatékonyabbá vált a védekezésben. Azonnal a fürdőbe ment, így választ nem kaphatott. Kissé füstölgött magában a férfi miatt, de azonnal elfelejtette minden gondját a zuhany alatt. A fürdő bár egyszerű, de tiszta volt. Ennek igazán örült és felfrissülve nedves hajjal vonult ki a szobába. Max az egyik fotelben ült és valami könyvet olvasott. Ahogy meglátta a lányt be is csukta. Bár Eve nem pazarolt rá csak egyetlen pillantást, meg kellett állapítania ismét, hogy minden hazugsága ellenére tetszik neki a férfi. Sötét haja, élénk szemei, arisztokratikus megjelenése, délceg termete igazán csábos volt, de hamis aranynak tűnt. Sajnos.
- Nyugodtan lemehetsz vacsorázni. – mondta és az ágyat vette szemügyre.
- Mint mondtam, ez az én szobám. – válaszolt a férfi. - Ne kezdjük előröl!
- Osztom a véleményedet. – tette csípőre a kezét.- Enyém a baloldal. – jelentette ki Eve és el is nyúlt az ágyon. Nagyot sóhajtva helyezte magát kényelembe. A férfi megmozdult, de a lány a világ minden kincséért sem nézett volna rá.
- Evelyn, kezd dühíteni, a makacsságod. Miért nem vagy képes normálisan viselkedni?
- Normálisan viselkedem. Fáradt vagyok, és nem vagyok hajlandó még egyszer megmászni ezt a néhány emeletet. – válaszolta csukott szemmel. Erre a lány gyomra akkorát kordult, hogy még ő maga is meglepődött.
- Induljunk.- Eve csuklóját megragadta a férfi és felhúzta. Ezen meglepődött és tiltakozni próbált.
- Hé, ne rángass már!
- Nem értem miért ellenkezel, éhesek vagyunk mindketten, tehát a legjobb megoldás, ha lemegyünk és eszünk. – válaszolt a férfi. Eve az ágy szélére csúszott és a cipőjéért nyúlt.
- Istenem, ha ilyen erőszakos vagy, hát legyen…- dühöngött. Felvette a cipőjét és kivonult a folyosóra. Nem várta meg a férfit, csak ment előre, le a lépcsőn, egész az előtérig, ott leugrott a második lépcsőfokról és az étterem felé fordult. Max utolérte és most a lány látta, hogy az arca kissé feszült. – No és hol van Sylvia? – ereszkedett le a beszélgetés mezejére a lány.
- Mással megy Tiahuanacoba.
- Kivel? Nem azt mondtad, hogy nem vagy kívánatos személy Bolíviában? – a kívánatos szót erősen kihangsúlyozta a lány. – Vele könnyedén átjuthattál volna.
- Nem önszántából ment velük.
- Hogy mondtad? – lepődött meg a lány.
- Mit nem lehet ezen érteni? Sylviát, elrabolták. – válaszolt türelmetlenül a férfi.
- Ez hihetetlen! – dörrent a lány. – Mégis mibe keveredtél?
- Nem csak én keresem azokat a leleteket.
- Nem csak te? Hát ki még?
- Mások is, akik esetleg rossz célra fordíthatják azokat.
- Rossz célra? Mit lehet egy leleten rossz célra fordítani? Eladják, és néhány orgazdán keresztül eljut valami gazdag gyűjtőhöz? Nem így szokott történni? A világban számos lelet így végzi. A lelőhelyről elvándorol egy gyűjteménybe: többek között a British Múzeumbéli egyiptomi tárgyak kétharmada. Nem beszélve egyéb múzeumokról. Egyszerűen elhordták az egész pergamoni oltárt Berlinbe!
- Látom elég tájékozott vagy a műkincs kereskedelem terén is. – gúnyolódott a férfi, mikor az asztalhoz értek. A lány leült és azonnal odajött egy pincér. Pár perces csevegés után rendeltek is.
- Szóval nem erről van szó. Ha már így összefutottunk, akár el is mondhatnád végre, mi ez az egész! – nézett fel a lány nyugodtan. Max ismét megfontolta, hogy mit mondjon. Erre a lány sóhajtva elfordította a fejét. – Ha megint hazudni akarsz, ne is folytasd.
- Nem hazudtam eddig sem. – szögezte le a férfi.
- Nem, csak átvertél. Kutatást ígértél, nem pedig hajszát, meg emberrablást!
- Kutatást kaphatsz, ha segítesz. A többit nem tudom szavatolni.
- Ez meg mit jelent?
- Azt, hogy ha segítesz, ha nem, nem tudok ígérni semmit.
- Mármint…? – zavarodott össze a lány.
- Mármint akik elrabolták Sylviát, nem túl kedves emberek. Mindent megtesznek, hogy ők érjenek oda előbb és megszerezzék a leleteket. De ha rossz kezekbe kerül, az senkinek sem jó.
- Rossz kezekbe? De mit keresel? – erre sem érkezett azonnal válasz. A lány kezdte már nagyon unni, hogy nem őszinte vele a férfi. Sóhajtott és ledobta a szalvétáját az asztalra. – Ideje lenne, hogy végre őszinte legyél!
- Kissé bonyolult a helyzet. Összetett események sorozata vezetett ide és nem biztos hogy egyáltalán elhiszed, amit mondok.
- Kezdj neki! – intett a lány. Erre a lekezelő modorra csak egy nem túl szívélyes pillantás érkezett.
- Nem tudom, mennyire ismered azokat a teóriákat, amelyek Atlantiszról szólnak. Az egyik szerint, Atlantisz a mai Antarktisz, mely valaha Dél-Amerika része volt.
- Már jó páran keresték Atlantiszt. Nem gondolod, hogy ez szélmalomharc? – sóhajtott a lány. – Ezerféle teória létezik a hollétéről. Miért pont itt és most találnád meg?
- Nem Atlantiszt keresem.
- Akkor mit?
- Egy szent helyet, ami kapcsolatban állt vele, ahol elrejtettek néhány fontos követ.
- A kövek mire jók?
- Nem tudom pontosan. Valamilyen szertartáshoz kellettek, talán áldozati kegytárgyak.
- Ha nem tudod, mire jók, miért keresed?
- Mert a köveknek más érdekességük is van. Nem csak egyszerű kövek ezek, hanem egyesek szerint mágikus erejük felbecsülhetetlen.
- Ez hihetetlen! Misztikus kövek miatt rabolták el Sylviát? Ő történész, nem valami spiritiszta! Ezt én nem hiszem el! – csóválta a fejét a lány.
- Pedig ő a kulcs a szent helyhez.
- Ezt hogy érted?
- Dél-Amerika a szakterülete. A kutatásait az ősi népekről és kultúráikról folytatja.
- Akkor ezért vitték el! Mert ő tudja, hol kell keresni a szent helyet!
- Nem tudja. – szögezte le a férfi.
- Hogyhogy?
- Nem tud mindent ő sem. A tudása alapján csak feltételezhető, hogy a Titicaca tó környékén kell keresni a helyet.
- De te Tiahuanacoba tartasz? – puhatolózott a lány. Erre a férfi nyugodtan felnézett és bólintott. Na most volt teljes zavar Eve fejében. Míg a pincér kihozta a vacsorát a lány emésztette a hallottakat. Fogalma sem volt mit gondoljon. Aztán, amikor ismét magukra maradtak, újra kérdezett. – Te tudod, hol a hely. – nézett a szemébe.
- Sejtem.
- Akkor miért nem téged vittek el?
- Mert velem nem sokra mentek volna.
- Na ez már sok nekem!
- Azt hiszik, hogy Sylvia tudja hol vannak a kövek, de ha mégsem, akkor arra számítanak, hogy én majd elvezetem őket oda.
- Sylvia miatt. Elrabolták őt, hogy rábírjanak az együttműködésre? – vonta össze a szemöldökét a lány.
- Valahogy így. – erre a lány sóhajtott.
- Kezdhetted volna evvel is. Már csak azt nem értem, mi köze ehhez a bolíviai miniszternek.
- Talán semmi, de nem vagyok biztos benne.
- Ő állhat a rablók mögött?
- Nem hiszem.
- Max! Kérlek ne szédíts már! Miért haragszik rád?- mordult a lány. Erre a férfi ismét jól átgondolta a mondanivalóját.
- A lánya segített nekem, hogy megkapjam a kutatási engedélyt. Aki zokon vette, hogy nem vettem feleségül. – erre a lány akkorát kacagott, hogy mindenki rámeredt, aki csak a teremben volt.
- Ez egyre regényesebb! Elcsábítottad és ő keresztbe tett neked. – mosolygott még mindig a férfi komoly szemébe. – Nem vagy te egy kicsit pofátlan? Mit vártál? A nők 90 %-a rosszul tűri, ha átverik!
- Nem vertem át. Sosem ígértem neki, hogy elveszem.
- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, azok a kis finoman elejtett szavaid mind kecsegtetőek, de hamisak, bár ha valaki nincs résen, még hihető is lenne, pedig te pontosan tudod, mit akarsz elérni vele! A nyájas bókjaid és a kedvességed borzasztó kifinomultak. Mindig gyanítottam, hogy csak eszközként használod, a céljaid érdekében! – bár könnyedén vágta mindezt a férfi fejéhez mégis dühös volt legbelül, hogy vele is éppen ugyanezt a játékot űzte.
- Nem volt más lehetőségem.
- Milyen álnok vagy, sajnálom, hogy valaha egyetlen szavadat is elhittem! – tette le Eve az evőeszközt.
- Pedig nem hazudtam neked.
- Ne viccelj! Mond csak, ki a fene hiszi el, hogy te miattam lettél régész, nem beszélve a többi apró kis hazugságaidról! – Eve dühösen nézett a férfi nyugodt szemébe.
- Nem kell hinned nekem. – vont vállat a férfi. Erre tényleg elbizonytalanodott a lány. Lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét.
- Hihetetlen vagy, komolyan mondom. Amíg nem buksz be, kitartóan hazudsz! Mit is vártam? – erre már az étvágya is elment. A szalvétát is letette. Ivott még egy korty vizet.
- Segítesz átjutni Bolíviába?
- Hogyan tudnék segíteni? Bújtassalak el a kocsi csomagtartójában? – kérdezte a lány gúnyosan.
- Nem tudom még. Majd kialakul. Te hogyan képzelted a határátlépést?
- A határ mellett veszek vízumot és átsétálok. Ennyi.
- És ha nem kapsz?
- Akkor…- a lány itt elmerengett. Juan jutott eszébe. Maxre nézett, aztán elmosolyodott. – Meglátogatjuk La Rayát.

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

Tetszett.
"Köré" tudtam képzelni a többit. Nagyon jó kis kalandregény lehet, a pályázatra viszont nem elég romantikus.
Cikkíró
cikkíró párbeszéd

megtekintés Válasz erre: Fiona

Tetszett.
"Köré" tudtam képzelni a többit. Nagyon jó kis kalandregény lehet, a pályázatra viszont nem elég romantikus.

Ha elérkezek ahhoz a részhez, módosítok, csak még messze van... de igyekszem.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: