Villa 4.
Látogatók száma: 111
A gyerekek sorban felébredtek. Mario az uzsonnához terített a teraszon. Mire a felnőttek is előkerültek, Villa már megetette a kicsiket. A délutáni program, a vidék felfedezése volt. A herceg nézte, ahogy a gyereksereg libasorban követi a lányt, aki megállás nélkül magyarázott.
A hőség már csökkent valamennyire, a gyerekek pihentek voltak, és most szájtátva nézték az anyjukat követő sárga pelyhes csibéket. A kotlós éppen szóváltásba keveredett a kakassal, és széles szárnycsapásokkal elzavarta azt. A csibék, a szénarakás oldalába menekültek a tarajos pökhendi elől, és most, mint pihekönnyű sárga kis labdák gurultak alá a szénából, anyjuk hívó hangja hallatán. Valentina felkacagott.
- Majdnem elfújja őket a szél.
A kotlós elégedetten kottyogott. A csibék körülötte rohangáltak, utánozták, ahogy kapirgál, de gyenge kis lábaikkal nem tudták a keményre száradt földet feltépni. Anyjuk ezért serényen kapirgált és közben hívogatta a kiscsibéket. Azon oda oda rohantak hozzá, és néha kitárták áttetsző tollal borított szárnyacskájukat. A gyerekek önfeledten bámulták őket. Kaptak Alessiától ledarált kukoricát és most azt szórogatták a baromfiak közé. A kakas is félretette az előbbi szóváltását a kotlóssal és szaporán kapkodta a darát.
Villa még mindig Chiara énekén gondolkodott.
- Egyetlen ütemet sem tévesztett el, egy hangot sem énekelt hamisan. Mintha évek óta tanulta volna.
A kislány is ott álldogált a kicsik mellett. Mint falusi gyereknek, neki nem volt akkora újdonság az aprójószág. Az elmúlt héten született az istállójukban kiscsikó. Egy csapásra a társaság kedvence lett, amikor ezt elmondta. Amint visszatértek a kastélyba, a gyerekek nagyapjukhoz rohantak, hogy engedje el őket, kiscsikó látogatásra. A herceg dörmögött, kérette magát, de aztán másnap elvitte a gyereksereget, a faluba. Egy autóba nem is fértek be, így a második kocsival utazott Villa, és a három kislány.
A fekete csikó, anyja körül rohangászott a karámban. Amint a hangos gyereksereg közelebb ért, a kanca a karám közepére ügetett, szembe az emberekkel. A csikó pedig, mintha csak tanították volna, anyja teste mögül nézegetett. A kanca úgy állt, hogy ha kell, rúgásokkal meg tudja védeni a csikót. A kis állat pedig nem mozdult el anyja oldala mellől, amíg aztán a kanca le nem engedte magasba emelt farkát. Ez volt a jel, hogy a kanca nem érez veszélyt, lehet rohangálni. A csikó játékos ugrásokkal, szórakoztatta a csapatot, de mindig megtartott egy bizonyos távolságot a karám falától. Ha közelebb ment, a kanca felnyihogott, és akkor a kis állat hanyatt homlok igyekezett vissza anyja mellé. Közben Chiara apja is odaérkezett.
- Ha nem fogad szót a csikó, meg is harapja az anyja. Így tanítja engedelmességre, mert eléggé szeleburdi ez a kis kormos.
A herceg elnevette magát.
- Néha rátok is rátok férne egy két harapás. - fordult a gyerekekhez.
Chiara átölelte apja derekát, és roppant büszke volt rá, hogy ő is tud valami érdekeset mutatni ezeknek a városi gyerekeknek.
- Nagyon szép ez a kis jószág. - szólt a herceg elismerően. - És erős! Jó igavonó lesz belőle.
A nap égette arcú zsellér bólintott.
- Remélem én is. A másik lovam már eléggé öreg, nem sokáig tudom hasznát venni a földeken.
A herceg megfordult.
- Tudja azt Frotta úr, hogy a kislánya csodálatosan énekel? Tegnap fültanúja voltam és elállt a szavam Chiara énekétől.
Benito Frotta bólintott.
- Tudom. Szegény anyám, Isten nyugosztalja, énekelt ilyen szépen. De nincs pénzem taníttatni. Meg hát szükség van rá a földeken is.
A társaság felszedelőzködött és visszaindult a kastélyba. A férfi sokáig nézett utánuk, majd felsóhajtott.
Eszébe jutott, amikor még kicsi gyermek volt és este lefekvés után anyja hangját hallgatta, aki apjának énekelt a félhomályban. A dal néha szomorú volt, néha vidám, attól függően, hogy szüleinek milyen napja volt. Aztán édesanyja a háború után meghalt. Már felnőtt ember volt, amikor egyszer apja bevallotta neki, hogy azoknak az estéknek a hiánya volt a legrosszabb.
- Anyád dalaitól elmúlt a fáradságom. - sóhajtott az öregember akkor.
Aztán ő is meghalt és anyja hangja a kis Chiarában éledt újjá. Taníttatta volna ő, de hát szegények voltak. Tudta micsoda kinccsel áldotta meg az ég az ő kislányát. A férfi felsóhajtott és a munkája után indult.
A társaság betért a templomba is, ha már a faluban jártak. Az öreg herceg nem sokszor járt misére. Évente egyszer részt vett a felesége és fia lelki üdvéért tartott szentmisén, de többször nem látták. Most viszont Villa kedvéért megálltak a kopott kis templom mellett. A plébános a kertben kapálgatott, és most érdeklődve nézte a szokatlan időben betoppanó látogatókat.
Az apró öregember már negyven éve hirdette az igét a faluban. Fürge mozgású kopasz ember volt. A falusiak tisztelték, és elnézték neki, hogy néha-néha felöntött a garatra a miseborból. Olyankor megfenyegette az egész falut a szószékről az elkárhozás ígéretével, de valahogy senki nem vette komolyan a pokolbéli tisztítókúrát. Mise végeztével hazamentek, a plébános meg kialudta magát, és ment minden tovább a megszokott mederben.
- Az Úr legyen veletek! - üdvözölte most a látogatókat.
- Dicsértessék Plébános úr! - köszöntek a gyerekek kórusban.
Chiara térdet is hajtott és kezet csókolt az öreg papnak.
- Mi járatban vannak a faluban Signore Cortona? - fordult az öregember a herceghez.
- Benito Frotta kiscsikóját nézték meg az unokáim. A városban nem nagyon lehet ilyen kis jószágot látni.
A pap bólintott, majd templom mögött álló házba invitálta a látogatókat.
- Fáradjanak beljebb. Igaz, szegény az eklézsia, de a vendégnek mindig akad egy pohár jó hűvös borocska.
Semleges dolgokról beszélgettek a plébánia hűvös szobájában.
Villa a paphoz fordult.
- Atyám! Hallotta már énekelni Chiara Frottát?
A plébános a fejét rázta.
- Nem lányom, nem hallottam. A mise alatt mindig Margarita Falleri szokta a zsoltárokat énekelni.
- Megengedné Atyám, hogy Vasárnap a reggeli misén Chiara is énekeljen a híveknek?
Az öreg pap gondolkodott.
- Nem tudom Margarita mi fog szólni hozzá, de lehet róla szó. Előtte szeretném meghallgatni. Nem szeretném elüldözni a híveket. - mosolyodott el.
Villa bólintott.
- Nem fogja megbánni atyám. Ez a kislány egy csoda.
A plébános a fejét ingatta.
- Csodákról ne beszéljünk. Na, hívja be azt a gyermeket.
Villa már ugrott is. Nemsokára már a templomban álltak és a plébános az orgona előtt ült.
- Mit szeretnél énekelni? - fordult a kislányhoz.
- Azt énekeld el Chiara, amit tegnap az udvaron hallottunk tőled. - szólt közbe Villa, majd a klaviatúrához lépett és odalapozott ahol a zsoltár volt lekottázva.
A plébános felvonta a szemöldökét.
- Ez egy igen nehéz zenemű. Biztos, hogy erre gondoltak?
A herceg bólintott.
A tiszta hangok felcsendültek a templom falai között. Chiara a megfelelő pillanatban csatlakozott a zenéhez. A plébános meghökkent, de nem hagyta abba a játékot. A zenemű varázsa és a kislány kristálytiszta hangja magával ragadta. Az utolsó akkord után, nem szólalt meg, csak ült a széken maga elé nézve.
- Bocsássanak meg! - mormogta, majd felpattant és az oltár elé sietett.
Térdre ereszkedett és elmondott egy imát. Zaklatott lelkét próbálta megnyugtatni. Amikor végzett, csak úgy halkan mormolta maga elé.
- Igazuk volt, ez a gyermek egy csoda!
Felállt és megfordult. A társaság némán figyelte. A plébános bólintott.
- Igen! Chiara jövő Vasárnap énekelhet a templomban. Majd én beszélek Signora Fallerivel. Én nem tudom kísérni, mert a misét vezetem.
Villa felemelte a kezét.
- Kísérhetem én Atyám. Az árvaházban én szoktam az orgonán játszani.
A plébános bólintott. Remélte, hogy ha az idegen nő fog játszani, akkor talán majd a hercegi család is részt vesz a misén.
Két hét múlva a misén nem csak az egész hercegi család volt ott, hanem egy fekete ruhás idős hölgy is. Autóval érkezett, amit egy középkorú férfi vezetett. Amint megálltak, kipattant az autóból és kisegítette az utasát is. Az idős hölgy körülnézett. A falusiak a maguk egyszerű ruhájában már igyekeztek a misére.
Villa az asszonyhoz sietett. Sebtében térdre ereszkedett előtte és kezet csókolt neki.
- Isten hozta Anyám!
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
időrendi sorrend
Erre a részre is a pontot tőlem kaptad. Mondtam én, hogy ennek a lánynak csodálatos a hangja! És tudod mi az érdekes? Eszembe juttatta... anyám szokta mondani régen, ugyanis csodálatos hangja volt: "Lányom! Te leszel, aki majdan folytatod..." Megismertem, megtanultam a dalait és teli torokkal énekeltem vele együtt, ha kellett, ha nem...
Nem úgy van az! Nélküle nem ment... De a fülembe cseng még ma is, ott van és ott is marad az éneke, amíg csak élek.
Nem úgy van az! Nélküle nem ment... De a fülembe cseng még ma is, ott van és ott is marad az éneke, amíg csak élek.