Villa

Látogatók száma: 107

Részlet

A herceg bosszúsan dobta félre a könyvet. A kertből behallatszó kiabálás, sikongatás szinte teljesen elvolna a figyelmét.
– Valakit fel kell venni melléjük, mert ez tarthatatlan állapot. – nézte az unokáit az üvegen keresztül.
A három kisgyerek, félmeztelenül rohangált a pázsiton, egymást kergették, a fiatal lány tehetetlenül loholt utánuk. A gyerekek megérezték a gyengeségét és ki is használták. Nem hallgattak a vékony fekete hajú lányra, elfutottak előle, bosszantották, ahol érték.
A herceg elmosolyodott, majd halkan felnevetett, amikor megpillantotta a
legkisebb unokáját, Luciát, ahogy loholt a fiúk mögött, de mindig lemaradt tőlük. Apró lábait nem tudta olyan gyorsan szedni, mint a már növésnek indult két kiskamasz. Fernando és Luka vágtázott a szépen megnyírt puszpángbokrok között, de nem ez bosszantotta fel nagyapjukat, hanem az, hogy futás közben a kezükben tartott bottal, hatalmasakat suhintottak a növényekre. Az öregember kinyitotta az erkélyajtót és kilépett a teraszra. Gyors léptekkel a parkba indult, és elkapta az éppen melléje érő Luka karját.
- Miért ütöd azt a bokrot fiam?
Luka először megszeppent nagyapja láttán, de aztán csibészes mosoly terült el a képén. Kirántotta a kezét nagyapja markából és elfutott. Az öregember bosszúsan nyúlt a bot után. Visszaindult a ház felé.
– És még csak hárman vannak, a másik három még meg sem érkezett. – morgolódott hangosan, ahogy nehézkesen felment a teraszra.
Az asztalhoz érve, lezökkent a székre és megrázta a csengőt. Mario az inas lépett a háta mögé halkan.
- Mario, szóljon a fiamnak kérem, hogy jöjjön a teraszra, de gyorsan.
A magas fiatalember bólintott, és egy hang nélkül tűnt el mellőle. Nemsokára hallotta Alberto hangját, ahogy jön lefelé a lépcsőn.
- Itt vagyok apám, mit parancsolsz?
Az öreg herceg a botjával koppantott a kövön.
- A gyerekek Alberto! Valamit kell kezdeni velük, mielőtt szétverik az egész parkot. Az előbb azt láttam, hogy Fernando és Luka a bokrokat ütik széles jókedvükben, csak hogy a lányt bosszantsák. Keresni kell melléjük valami erősebb kezű felügyelőt, mert ez a gyerek nem bír velük. Mi fognak művelni, ha mind a hatan itt lesznek?
Alberto könnyedén legyintett.
- Ez ne legyen akadály apám. Még ma bemegyek a városba és feladok egy hirdetést.
Davide herceg bólintott.
- De akkor olyan felügyelőt keress, aki bír velük. Mielőtt szétverik a parkomat.
A herceg imádta az unokáit, de mindennek van határa. Mióta szeretett Valentinája meghalt, nem volt más öröme, mint a kastélyt körülölelő birtok és a park, ahol szeretett esténként sétálgatni. De egyre gyakrabban ütközött a gyerekek által véghezvitt pusztításba. Ezt viszont nem szerette. Ide valami erőskezű ember kell, aki meg tudja fékezni ezeket a vadakat. Dohogott magában, mérges volt.
A menyei nem bírnak a gyerekekkel. Az alapvető emberi dolgokra sem tudják őket megtanítani. A bot járt a kezében, ahogy gondolkodott.
Mindhárom fia jól nősült.
Achille a legidősebb, egy római ügyész lányát vette el, Davide herceg őt kedvelte a legjobban. A szőke hajú, okos Valeria, már az első percben elnyerte a rokonszenvét. A kis Valentina és Ricardo, az ő eszét örökölték. A herceg lemondóan sóhajtott. El kellett ismernie, hogy Achille ész dolgában nem áll a dobogó legfelső fokán. Kellett melléje, a ragyogó észjárású, talpraesett Valeria. De gyereknevelés dolgában ő sem állt a helyzet magaslatán.
Alberto a héten érkezett. A palermói egyetemen tanító Alberto oda nősült, és szépen éltek a húsos derekú, korán elhízó fekete hajú szépséggel, Luciával. Fernando, Luka és Lucia az ő gyerekeik voltak, és most itt nyaraltak nagyapjuk birtokán. A menye is a hét végén érkezik. Egyelőre anyja betegsége Palermóban tartotta.
Chino és Carla Milánóban éltek, igazgatták az ottani gyárat. Egy szem fiúk született, Domenico. Ők is a hétvégén érkeznek.
A hercegnek eszébe jutott a negyedik fia is. Mint ilyenkor mindig, egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából. Legkisebb fia halála volt az a tragédia, ami aztán elvitte az ő Valentináját is. A hercegné sosem tudta feldolgozni Alessandro halálát és utána menekült. A herceg emlékezetében is élénken élt az a szörnyű nap, amikor a fiai hazaértek a délutáni csavargásból és a legkisebb, Alessandro nem volt velük. A fiúk nem tudták megmondani, hol van a kisgyerek. Akkor volt hat éves. Egész éjjel keresték. Az emberek, maguk alkotta fáklyákkal kutatták az erdőt, és hajnalra rá is bukkantak a kisfiúra a folyóban. Már nem élt.
Valentina elájult és nem is tért magához napokig. Mikor végre eszméletre tért, fia koporsója mellett kellett állnia. Attól a naptól kezdve az asszonya mintha nem is ebben a világban élt volna. A herceg sejtette, hogy ha nem viszi el a betegség, Valentina megőrült volna.
A gondolataiból kiabálás rázta fel. Luka elesett, és most sírva bicegett a teraszhoz. A térdén nem volt bőr, a sebből ömlött a vér. Lucia szaladt utána és hangosabban bömbölt, mint a bátyja.
Alessia a szakácsnő már futott is eléjük. Hangosan perlekedve terelte a gyerekeket a konyhába. Fernando is ott kotnyeleskedett, Lucia viszont a nagyapjához futott, és sírva az ölébe borult.
- Luka leesett a fáról. - szipogta a hercegnek.
Az öregember megsimogatta a kislány haját.
- Előfordul ilyen kicsikém! Majd legközelebb Luka is megtanulja, hogy olyan fára, amiről nagyot lehet esni, nem mászik fel. Kérsz fagylaltot?
Az édesség emlegetése megvigasztalta a kislányt. Chiara a lány, aki vigyázott rájuk, megkönnyebbülten szaladt a konyhába. Félt, hogy őt teszik felelőssé a balesetért. Pedig hiába mondta Lukának, hogy ne másszon fel a fára, a fiú nem hallgatott rá. A fiatal lányt a faluból fogadták fel a kicsik mellé, de nem sokra mentek vele. A gyerekek elszaladtak előle, és Chiara velük szemben nem merte alkalmazni az öccsei megfegyelmezésére alkalmazott büntetéseket. Titokban azon gondolkodott, hogy hazaszökik, de Alessia a szakácsnő, lebeszélte.
- Jól jön az a pénz apádnak, örülj, hogy idekerülhettél. Davide herceg jó ember, busásan meg fog jutalmazni a nyár végén.
De most ez a jutalom a baleset után, elérhetetlen messzeségbe került Chiara számára. Gyorsan igyekezett a fagylaltot az asztalhoz vinni. A herceg felpillantott.
- Chiara maga nem tartozik a ház személyzetéhez, nem a maga dolga szervírozni, ez Mario feladata.
De Mario most nem ért rá a fagylalttal foglalkozni. A gondolatait, Assunta a szobalány formás vádlijai kötötték le. Sokára figyelt fel a csengő hangjára. Az előbbi kimért járásától meglehetősen messze volt az a loholás, amivel most a teraszra igyekezett. Az ajtó előtt kiegyenesedett és már megszokott járásával lépett a herceg mellé.
- Uram? - hajolt meg kissé.
A herceg felpillantott. Mario vörös arca éles ellentétben állt kimértségével. Az idős férfi tudta, hogy a komornyik futott.
- Ha már tud levegőt venni Mario, megkérem, hogy hozzon ki az édesség mellé egy kis vizet is az unokámnak. És legyen szíves, hozzon Chiara kisasszonynak is egy fagylaltos poharat.
A kislány, a nevének említésekor elpirult. Nincs az az Isten, ami rábírná, hogy leüljön a herceg asztalához, de ellent mondani nem mert, így most ott feszengett az asztal sarkánál. A szeme sarkából Luciát figyelte, mert nem tudta hogyan kell fogni az apró kanalat, amit Mario a fagylalthoz tett oda neki.
Furcsa volt pohárból enni az édességet. Nekik eddig csak az utcai árus, apró gyorsan átázó tölcsérében jutott a hideg édességből. Már ha jutott, mert Chiara apjának nem mindig volt pénze a gyerekeit megörvendeztetni.
A zsellérként dolgozó férfi nagycsaládot tartott el, így sokszor voltak pénzszűkében. Chiara és három testvére felnevelése sok pénzbe került. Örültek, amikor felvették a kislányt a kastélyba gyerekfelvigyázónak. Chiara apja reménykedett, hogy a pénz, amit kapni fog, elég lesz a következő iskolaév tankönyveire.