Erotikus

Vulkánkitörés

Látogatók száma: 92

A szimbolikus szeretkezés szereposztása: föld, levegő= Szofi; Tűz, tűzhányó = Dávid.

Dávid felkapta Szofit a székről és vitte fel a lépcsőn, végig a folyosón, be a szobába, vitte, vitte volna tovább, de ott volt az ágy, s úgy gondolta, ott is ölelheti, ott is érezheti a súlyát, gyönyörködhet sugárzó szemében, szerelmében. Letette hát az ágyra, s míg ruháikat leszórták magukról, bámulta az asszony szépségét, gyöngyház színű bőrét, csillogó szemét, hívó-csábító buja mosolyát. Amikor magához szorította remegő, élettől duzzadó testét, érezte, amint megvonaglik a vágytól...
... megrendül a föld, s a vulkán mélységes mélyéből mély morajlás tör fel, perzselő lehelet árad belőle, melyet szélroham ragad magával szédítő táncba. A tűzhányó hevesen reagál a föld remegésére - magmakamráját feszíti a kőzetolvadék, az hörgő hangok kíséretében felfelé nyomul, betölti a magmakamrát -, kráteréből lángnyelvek lobbannak a légbe, szikrázó csillagraj száguld a magasba, az izzó lávafoszlányok csattanva csapódnak a talajra, mely a vulkán fölött meg-megemelkedik, remeg a belsejét feszítő lüktetéstől, átveszi ritmusát, mintha a Föld szíve együtt dobogna a vulkán pulzálásával. Az mint tűzokádó sárkány lángokat lövell, vérvörösen izzó tűzfüggönnyel burkolja be a hegyet, melyen újabb és újabb remegések vonaglanak végig, a levegő szélvészként száguld, szívóereje szinte követeli a kitörést, a talaj egyre vadabbul, egyre sűrűbben emelkedik, süllyed, emelkedik... a magma fölfelé tolul, pörölycsapásszerű ütéseket mérve a kürtő falára, ez már a krízis, a kitörés elkerülhetetlen, a földlökések vadsága fokozódik, és rettenetes, fékezhetetlen erővel, bömbölve kirobban a kráterből a felgyülemlett magma, fehéren izzó lávaeső ível a légen át a földre, fényözön árad szét, a levegő mintegy égni kezd, a Föld hatalmasat rándul, majd elcsendesedik.
A tűzhányó pár pillanatra megpihen, de átmeneti kamrájába új adag kőzetolvadék nyomul fel a mélyből, erre a talaj újra rázkódni kezd, és a sorozatos rengések következtében...
... megállíthatatlan folyamat ez, az elemek harca ez, a föld és a levegő játéka a tűzzel, szorítja, szítja, táplálja, gerjeszti, az pedig önmaga törvénye szerint újra meg újra magmaömléssel válaszol, bár már jelentős részét kiadta magából, még mindig óriási erő feszül benne, amit a földlökések még tovább fokoznak, a magmaoszlop lüktetve remeg, perzselő szél vonzza feljebb és feljebb, a föld már folyamatosan reng, rázkódik, vonaglik felette, elérkeztek a paroxizmushoz, a kitörés leghevesebb szakaszához, a vulkán mind mélyebben és mélyebben lévő rétegei aktivizálódnak és törnek felfelé, dübörög a föld, zeng az égbolt, jön, jön a végső magmaömlés, kolosszális, mindent felülmúló kitörés egyenesen fel a magas égbe, majd tűzesőként visszahullva a földre, a bőségesen ömlő láva tűzfolyamként tölti be a talaj gyűrődéseit.
A tűzhányó magmakamrája kiüresedett, az űrt betöltendő a levegő minden irányból beszívódik, és összejátszva a Föld vonzásával, ez a roppant erő mennydörgő robajjal magával rántja az egész hegyet, le a vulkán rettentő mélységébe, a tűz birodalmába.
Dávid megbűvölten gyönyörködött Szofi sugárzásában, mely fokozatosan elhalványult, az asszony szeme lecsukódott, ő maga lehanyatlott Dávid mellkasára, s fejét átölelve, arcát arcához szorítva kényelmesen elhelyezkedett rajta, s ájult álomba zuhant. Az önátadás misztériuma - mint mindig - most is nagyon kimerítette.
"Drága Szofi, édes szerelmem, aludj csak, én vigyázok rád! Pihenj csak, pihend ki magad, a hajnal messze még... az én tüzem sosem alszik ki... elég egy lenge fuvallat, szempillád rebbenése... én újra lángra lobbanok."