Most azonban nincs mit tennem. Nem bírom végigállni a húsz-harminc perces utat. Körülöttem zajlik az élet és Én, mintha egy burokban ülve, egy lassított felvétel lennék. Mintha kívülről látnám magamat. Gondolatom elkalandozik és kérdések sorozata röpköd bennem.
- Gábor! Hogy fogod ma kibírni?- kérdezi egy belső hang.
- Valahogy muszáj lesz! - válaszolom neki. Még jó, hogy pár beteg ma hazamehet. Nem, mintha velük sok dolgom lett volna, de mégis. Igaz, lehet, hogy felvesznek helyette pár akutat, de azt már csak megoldom valahogy. Azt pedig el ne felejtsem, hogy ez az utolsó napom. Utána négy nap pihenő. Lehet, hogy csak túlhajtottam magam.
Egy erőteljes férfihang zavar fel a kétségeim közül.
- A következő megálló: Szigeti út! - szól figyelmeztetően.
Nincs mit tenni, fel kell állni. Kezemet beledugom az előttem levő szék kapaszkodójába, és megpróbálok felkelni. Kar- és lábizmaim majd' megszakadnak, hogy sikerüljön felállnom.
- Lehet, hogy kellene egy bot, vagy egy sétapálca? - kérdezem magamban.
Régebben azon viccelődtünk, hogy milyen lesz, amikor 62 évesen nyugdíjba vonulás előtt bottal a kezünkbe „rohangálunk” az ágytálakkal. Erre a gondolatra elmosolyodom, ahogy lelki szemeim előtt látom magamat a mutatvány megvalósítása közben. Hamarabb megvalósul, mint gondoltuk?
Az egyetem, melyet a régi megszokott szürkés-kék kerítés ölel körben, semmit sem változott, idős fák árnyékában pihen. Belépek a kapuján és elindulok, hogy megkerüljem. Idáig olyan erősnek láttam a fákat, akik minden vihart szilárdan, minden sóhajtozás nélkül elviselnek. Ma azonban halk nyögést hallok tőlük. Átvágok a parkon, és ismerősként üdvözlök minden fát és bokrot. A ringló már osztja gyümölcsét, kínálgatja a munkába érkezőket és a hazatérőket egyaránt. A földszinten belépek a liftbe. Megnyomom a hatos gombot, és szép komótosan elindul velem a lift. Nézem a számokat a kijelzőn, ahogy váltogatják egymást: IF..., 1...,2..., 3..., 4..., 5..., 6. Lassan lefékezi magát és már nyitja is ajtóit. Oldalt nézve a hatalmas ablakon át kilátni a Horvát Konzulátusra. Lassan bicegve megindulok befelé. Bemegyek a jól ismert osztályra: VI/A.

Maga a szárny egy egybefüggő folyosó. Bal oldalt a műtősnői szoba, orvosi szoba és a kórtermek nyílnak, jobboldalt pedig sorrendben a következő: raktár, öltöző, kisvizsi - vizsgáló és gyógyszerelő egyben, -nővérpult, WC-k, ágytálazó, fürdőszoba. A folyosó vége előtt pedig az üvegfal. Rajta nagy betűkkel hirdeti, hogy itt található a vese transzplantációs osztály. Nagy a nyüzsgés. A hozzátartozók várják a beteg rokonaikat, ismerősüket. Age, Nico és Maryanne egyik kórteremből a másikba mennek. Age mindig is sovány volt. Hosszú sötétbarna, már-már fekete haját copfba hordja. Barna szemei, és szálkás alakja, határozott jelleme kifejezetten illik rá. Nico világosbarna hajú és annak ellenére, hogy vékony testalkatú, a megfelelő helyeken domborodik. Boci szemeivel és lágy hangjával gyengéden bánik az emberekkel. Velük igazán élvezet a munka. Maryanne a főnővér. Most épp aranyszőke színű a haja. Leheletnyi sminket használ. Jól áll neki. Megigéző kék szemeivel, kisportolt alakjával, lágy hangjával, és hatalmas szívével kordában tart minket. Ha örömünk van vagy bánatuk, hozzá mindig fordulhatunk, ha azonban valamit nem teszünk rendesen az osztályon, azt is megmondja. Egy személyben barát és főnök is. Valahogy sose téveszti össze a szerepét. Most is mosolyogva fogad, de hangjából kiérzem a főnököt.
- Szia Gábor! Beszélni szeretnék veled négyszemközt az öltözőben.
- Szia Maryanne! Rendben. Mit követtem el? - kérdezem poénkodva, miközben a fájdalmas arckifejezést próbálom eltüntetni az arcomról.
- Majd mindjárt megtudod!
Bemegyünk az öltözőbe. Régebben raktár lehetett, vagy esetleg valamilyen konyhaszerűség, mert egy hatalmas beépített asztal található az ablak alatt. Persze lehet, hogy labor