- Mutasd a vénád!
Bal karomat kinyújtom. Maryanne ráteszi a bicepszemre az érleszorítót és meghúzza. Érzem, ahogy a kezemen az erek kiduzzadnak. Összeállítja a vakutrainert (egy eszköz, amivel vért vesznek), lefertőtleníti a könyökhajlatomat. Gyengéd ujjaival kitapogatja a vénámat, majd lehúzza a védőkupakot a tűről.
- Most fogok bökni! - majd belém szúrja a tűt. A tű lágyan hatol a bőrömön át a vénámba.
- Bocsi!
- Tudod, hogy nem fáj! Csak Te tudsz úgy vért venni, hogy meg sem érzem - igazából nem nagyon érzem. Ennél sokkal drasztikusabban vesznek vért a laborban. Ezért is kérem el a kémcsöveket.
Soha nem bírtam odanézni, amikor tőlem vesznek vért. Érdekes, mert mindenki mástól tudok, de egyszer, amikor tőlem vettek elájultam. Eszembe is jut Benkő dokinak az erre vonatkozó magyarázata, de amint hallom, hogy leszedi a kémcsövet és újat tesz rá, már érzem is, ahogy a vákuum ismét nagy erővel szívja a vérem. Egyre nehezebb tartanom a karom, mintha nem csak a vérem, hanem az erőm is kimenne a testemből.
- Bocs, meg kell támasztanom a karom, mert nem bírom már tartani. Mennyi kémcsővel veszel?
- Csak hárommal, egy natív, egy vérképes és egy protrombinos.
Közben kicserélte a harmadikra is. A strangulátort kioldotta, és már a kezébe is vette a bucit. Gyengéden a tű fölé helyezte, majd mikor kihúzta a tűt, már rá is nyomta.
- Ragasszam le? -kérdezte.
- Szőrtelenítést nem kértem! Inkább szorítom.
Erre felnevetünk mindketten. Átveszem a buci nyomását, és behajlított könyök mellett erőteljesen nyomom. Legalábbis azt éreztem, hogy erőteljesen. Kezébe vette a laborpapírom, és miközben indult kifelé hátranézett.
- Gondolom összepakolsz magunk után. Most felviszem a laborba ezeket, Te meg menj be a nővéribe. Nem sokára osztályátadás. Elég zűrös volt a mai nap.

Eltelt két nap, és megjöttek az eredményeim. Ezt a papírt tartom a kezemben. Ahogy lenézek a kezemben tartott papírra látom, hogy az idegességtől már pár helyen meglátszik az ujjlenyomatom. Hogy a májfunkcióim emelkedettek, az nem újdonság. Már nyolc éve ilyenek. Hol magasabb, hol alacsonyabb, de a határérték alá szinte soha nem megy. Nem ez miatt várom az orvosom. Egy másik sor miatt. Ebben ez áll: CK: 5025. Nem egy nagy szám. Forintban hozzánk hasonlóan egy bevásárlásnál elkölt ennyi pénzt az ember. A problémát a következő oszlop mutatja, mely a határérték felől ad tájékoztatást: Normál érték: 0-200. Ez bizony 25* nagyobb, mint lehetne.

Kérdések kavarognak a fejemben. Mi lesz most? Dolgozhatok még, vagy mi történik velem? Ez és ezekhez hasonló ijesztő szavak villannak be az elmémbe és szorítják, döngölik a szívemet. Nem mintha nem tudnám a választ, de belül egy hang nem akarja elfogadni. Gondolatok cikáztak a fejemben, hogy a különböző helyzeteket hogyan oldhatnám meg. Egyik pillanatban egy őszes hajú vékony férfi lép be a neonködös folyóson. Őt várom, Ő a kezelőorvosom. Egy páratlan ember. Kék szemével rám tekint.
- Jó napot Professzor Úr!- mondom remegő hangon.
- Jó napot! – válaszolja megnyugtatóan. Kezemben észreveszi a laborpapírt. Kinyitja az ajtót.
- Menjünk be! – mondja.
Belépve a szokásos kép tárul elém. Egy apró előtér, melyből egy nagyobb szoba nyílik. Mindenhol rendezettséget látok. Néhol egy-egy növény terjeszti leveleit. A polcokon orvosi témájú könyvek, folyóiratok szép sorban várják, hogy elmondhassák a tudásukat. Némelyik