magyar, több angol nyelven. Egy íróasztalon több tucatnyi kórlap és mindenféle papírok rendezetten elhelyezve, mögötte egy szék. Kellemes levegő tölti be a szobát.
- Foglaljon helyet- mutat egy bőrfotel felé. Egy kicsit nehezen leülök.
- Miben segíthetek? - kérdezi.
- Kb. egy hete egyre jobban fájnak az izmaim. A mozgás is egyre nehezebb. Nincs erő az izmaimban. Most már olyan mindennapi tevékenységek is nehezen mennek, mint az öltözködés, borotválkozás. Olyan, mintha influenzás lennék.
- Úgy érti, hogy lázas is?
- Nem. Két napja vettek tőlem vért és szeretném megmutatni Önnek.
Azzal átadom neki a laborpapírom. Kezébe veszi. Látom, ahogy szemöldöke megemelkedik, arcán az együttérzés jelei ülnek ki, miközben bekarikázza a rémisztő számot.
- Azt mondja kb. egy hete vannak meg ezek a tünetek? - kérdezi.
- Igen.
- Mennyire érzi erősnek magát?
- Nem nagyon. Már menni is alig bírok.
- Értem.
Azzal ráír pár sort a laborpapíromra. Megnyugtató szemeivel rám tekint, Én meg feszülten figyelem az arcát és várom az ítéletet, ami lehet felmentő, de lehet elmarasztaló. Látom, ahogy szólásra nyitja a száját...

------

A betegágy mindkét oldalán 2.rész


Próbálok koncentrálni a professzor válaszára, de a szemem előtt elhomályosul a szoba, és csak távolodó hangfoszlányokat érzékelek. A következő pillanatban lepereg az elmúlt nyolc év egy-egy eseménye. A szavai a távoli homályba vesznek.

1995. augusztus 15.

A jó öreg orosz gyártmányú vekker épp most kattant, és tudom már, mit jelen: rögtön csörömpölni fog. Erre az órára ébredtek a szüleim is és lehet, hogy a nagyszüleim is. A hangja durván kolompoló, még a holtak is felkelnek rá, ha hallanak. Már nyúlok is a csörgőórához és lecsapom, nehogy a többiek felébredjenek. Felesleges volt a munkája, hiszen 2 órája fent vagyok, és gondolatok záporoznak bennem. A szoba ablakán hajnali fény dereng át a függönyökön. Nem sokat látni, csak sejteni lehet, hol van öcsém ágya, a puffok, az asztal és a szekrények. Hajnali 4.30 van, és húsz perc múlva indul a buszom. Hallom, ahogy a szüleim szobájából felkel valaki. Ez lesz az első munkanapom. 11 kolléganő és egyedül leszek fiú. Nem, mintha új lenne a helyzet; a Janusban is hasonló volt a fiúk és lányok aránya. Ekkor kerültem a betegágynak arra az oldalára, ahol inkább állnak, néha ülnek, de semmiképp nem fekszenek, hanem sorsokról döntenek, majd végrehajtják azt.

Kipattanok az ágyból és reflexből elindulok a ruháimért. Már tegnap este kitettem, hogy ezzel se keljen bajlódni. Öcsémet sem akarom felkelteni. Jó neki. Javában tart a nyári szünet. Rutinszerűen felkapom a ruháimat, és már ki is lépek a folyóson át a konyhába. Nem tévedtem. Édesanyám már itt van, és reggelit készít.
- Szia Anyu! -köszönök rá. - Hát te? Neked még nem kellene felkelned. Szerintem még ráértél volna aludni. Csak hatra kell menned a suliba. Vagy nem? - nézek rá kérdően.
- A fiamnak ma lesz az első munkanapja. Persze, hogy felkelek. Édesapád is fenn van már.