fogékonyabb lesz az ember a fertőzésekre.)
- Igen szedtem, de nehezen toleráltam.- válaszolom neki.
- Akkor valami mást kell adnom magának. Konzultálni fogok egy kollégámmal, addig ezt a kezelést folytatjuk. Most csökkentjük a dózist, hogy otthon tablettába tudja szedni, utána hazamehet, majd két hét múlva visszajön kontrollra az ambulanciára.

Sajnos egyre jobban gyengülök a két hét alatt. Buszra fel sem tudok szállni, és kocsival visznek mindenhová. A laboreredményeim az égbe szöknek. Újabb kezelés, és egy másik gyógyszer.
Mivel a szteroidokra nem reagál kellőképp a betegség, ezért egy másik immunszupresszív szert kapok infúzióba: ciklofoszfamidot. A kezelés során hányingerem van és hányok. Teljesen megváltozik az ízérzékelésem, sokszor olyan, mintha minden étel fűrészporból készült volna. Sokkal jobban szeretem a sós ételeket. Otthon nagyon gyenge vagyok, és az ismételt kezelések után van, hogy két kanál leves között le kell feküdjek, különben úgy érezem elájulok. A szédülés fekvéskor jelentősen enyhül, de teljesen nem múlik el. Legalább két hét kell, mire kezdem jobban érezni magamat, újabb két hét, mire helyrejövök annyira, hogy napi teendőimet segítség nélkül ellássam. Hogy munkába menjek, az szóba sem jöhet. Sajnos ez a kezelés kezdetben csak egy hónapig mérsékeli az izompusztulást.

Mindeközben a feleségem naponta bejár hozzám a klinikára, munka után még nálam tölt két órát legalább. Sehogyan sem jó neki, hiszen nem tudunk meghitten beszélgetni a szobatársaim miatt, én pedig túl rosszul vagyok ahhoz, hogy elbújjunk valahová kettesben. Nagyon nehéz időszak ez mindkettőnknek. Sokszor csak ül az ágyam szélén és fogja a kezem, simogat. Rossz néznem őt, mert látom, hogy ő is nagyon szenved. A szívem szakad meg miatta, úgy érezem sokszor, hogy tönkretettem az életét azzal, hogy beteg lettem. Látom, hogy tehetetlen, és nem találja a helyét sehol. Nélkülem üres az otthonunk, nem szívesen megy haza a lakásba, de a klinikán se bír megmaradni. Én pedig nem tudok rajta segíteni.

Van még egy tényező, ami miatt meg kell hoznunk egy fontos döntést; a kezelés során sokkal fogékonyabb lettem a fertőzésekre. A klinikán, ahol dolgozom viszont nem lehet biztosítani, hogy ne kerüljek olyan beteg közelébe, aki fertőző. Teljesen megszokott a Hepatitis B, C, MRSA (nagyon kevés, vagy csak egy antibiotikumra érzékeny baktérium), és egyre több TBC-s beteg is megfordul a sebészeten.

Néhány kezelés után, amikor a táppénzes papíromat adtam le az intézetvezető főnővérnek, szóba került egy sorsfordító beszélgetés.

Miután kiderült, hogy a szteroidokra rosszul reagál a betegségem és immunszupresszív szert kell kapjak, már eldöntöttük a feleségemmel, hogy valószínűleg elindítjuk a rokkantságit. Ez pár hónap múlva már biztos volt.

Belépve az intézetvezető főnővér irodájába ő maga fogadott. Alacsony termetű, szemüveges. Olyan ember, aki együtt érezni is tud, de vezetni is. Már nyugdíjasnak kellene lennie, de még négy órában dolgozik.

- Jó napot, Gábor! Üljön le! - mondja. - Hogy halad a kezelése?- kérdezi. Nem mintha nem tudná, hiszen tudtam, hogy érdeklődnek felőlem a kollégák, akár orvos, akár nővérről van szó. Hangjában valami szomorúság, együttérzés ül ki.
- Köszönöm, jól. Jövő héten kell újra befeküdjek -válaszolom. Ekkor már látszott a szteroid kezelés hatása: a fejem olyan kerek, mint a telihold, ráadásul elég sokat híztam.