- Mit gondol, fog tudni dolgozni? -kérdezi, bár a hangjából már érezem, hogy tudja, mi a válasz.
- Nem valószínű. Már otthon beszélgettünk a feleségemmel, hogy elindítjuk a leszázalékolást.
- Sajnálom, Gábor, ami magával történt. Nem ez volt a tervem önnel kapcsolatban. Gondolkodtam azon, hogy milyen munkát tudnék biztosítani, de azt maga is tudja, hogy betegágynál, mint ápoló nem dolgozhat. Az kizárt, hogy az üzemorvos megengedné. Csak egy állás jutott az eszembe, a portai szolgálat, de jelen pillanatban ott sincs üresedés. Addig is maradjon otthon, táppénzen, és ha bármi változás történne szólok. Ha bármiben tudok segíteni, szóljon! Rendben?
- Rendben.
- Mikor kezdi el intézni a leszázalékolását?
- A háziorvosom már elmondta, hogy miket kell még beszereznem, és amikor már minden papír megvan akkor.
- Amikor már tudja, feltétlenül szóljon, hogy a leszámoláshoz a papírmunkát el tudjuk intézni.
- Szólni fogok.
- Tényleg sajnálom, és amiben tudok, segítek. Viszlát!
- Viszlát!

Ezután a beszélgetést követően az események felgyorsulnak. A szükséges papírok beszerzése után beadom a Nyugdíjfolyósítási Igazgatósághoz a kérvényeket és csatolom a kért dokumentációkat. Miután lezajlik a vizsgálat az OOSZI-nál hamarosan megjön az eredmény is: 67%-os, azaz harmadik csoportú rokkant. Járadéka havonta 35107Ft. 2003. október végén megkezdődik a felmondásom is. Mindent le kell adnom, és el kell búcsúznom a szeretett osztályomtól, munkatársaimtól. Virágommal együtt megyünk a munkahelyemre, és míg kívül mosolygunk, és próbáljuk mutatni, hogy nincs semmi baj, belül óriási űr tátong. Ebben az űrben a sötét szomorúság fészkelte be magát, a mardosó fájdalom. Belépve az osztályra a főnővérem pillant meg először. (jelenleg ő az intézetvezető főnővér.)

- Szia Gábor! Hát ezt soha nem gondoltam volna! -mondja keserűen.
- Én sem! - válaszolom, miközben a sírás akar kitörni belőlem, de megálljt parancsolok neki.
- Az eljárást ismered. Itt van a papír, hogy az osztálynak semmivel sem tartozol -és egy árulkodó könnycsepp megjelent szemében. Ez már az én erőmet is felülmúlja, és elkezdek sírni.

Epilógus

2003. október 31-ig voltam állományban a Sebészeti Klinikán. Addig még a betegágy mindkét oldalán tartózkodtam, de 2003. november 1-től már csak az egyik oldalán helyezkedtem el. Azóta majdnem minden megváltozott az életemben. A volt kolléganőim közül csak páran dolgoznak a munkahelyemen. A 35 ágyas osztályból 24 ágyas lett, csak ér- és mellkassebészeti osztályrésszel. Míg kezdetben sokszor látogattam vissza, mostanra már nem teszem; túlságosan fájó emlék.

2003. november 1-jén egy új élet kezdődött. Reménnyel és bátorsággal a szívünkbe indultunk el ezen az úton. De ez már egy másik történet...

Írta: Gábor