A parkban a közmunkások seperték az ősz hulladékait. Zöld munkaruhájuk, hol itt hol ott villant fel, ellensúlyt adva a monoton mozdulatoknak. … Nézte a lába körül kavargó vörhenyes, megfáradt sárga, száraz avart, s keze lendült, hogy magáévá tegye a seprés ütemét, amit majd élesben is fog csinálni … hisz munkanélküli.

Karja lendülete nem a munka ízét éreztette vele, hanem az ölelés hiányát … … Leült egy padra s behunyt szemmel, átengedte magát a bágyadt napsugár melengető simogatásának. … Agyában hidegen koppant a szó, mi gondolatainak verdeső visszhangja volt – egyedül vagyok … nagyon egyedül vagyok … – Ezt a tényt már nem tudta megmásítani, mert ez nem álom, hanem a valóság volt … – lelkében megérett az elhatározás- mindent de mindent odaad egy jó szóért … a szeretetért …

Írta: Gaya