Szivárványtánc

..... elérhetjük a szivárványt .....


Szivárványtánc

A lány állt az esőben. Arcáról csordogáltak az esőkönnycseppek .Állt szomorúan, magányosan az emberek között. Körülötte jöttek - mentek. Nők, férfiak, gyermekek, kik felszálltak egy buszra vagy éppen megérkeztek.

Az eső miatt bosszús emberek, meg sem látták a lányt, vagy csak átnéztek rajta, mint bármelyik élőlényen, aki egy pillanatot elrabolhat abból a drága időből, ami közelebb viszi otthonához. Mert otthon nem esik, van televízió, az asztalon az újság, a megérdemelt sör, s az asszony majd főzi a vacsorát. Sokan azért nem látták a lányt, mert épp ők voltak azok az asszonyok, akik rohantak vacsorát főzni. Kezük tele megpakolt szatyorral, szabad kéz híján, ruhájukba csimpaszkodó gyermekkel. Esőtől csapzottan, leszegett fejjel, iparkodtak az otthon melegébe. Senki nem nézett a lányra, senki nem látta, hogy sír. Nem volt érdekes esemény - nem kapott szívrohamot, nem ütötte el autó, nem rabolták ki –, így hát nem kellet mellette kíváncsian, de illendőségből mégis sajnálkozva megállni. Az emberáradatból, néha valaki nekiment vagy rálépett, de a bocsánatkérésre nem maradt idő . Az eső meg csak esett, esett tovább.

A lány szomorú szeme sírta az ember könnyeket, az ég társául szegődött, s vele könnyezett. Mi történhetett a lánnyal? Bántották, beteg, gyászol, elhagyta a kedvese? Fél valamitől? Rosszat tett? Talán nem sikerült valami vizsgája? Talán elvetélt, vagy épp nem kívánt gyermeket hord öle? Nem tudja senki, de nem is érdekel senkit. Mindenkinek meg van a saját gondja, baja, elég az, nem kell még nyűgnek a másé. Az érdektelenség szürke hályogja -, ami a szemeket vakká teszi, a lelket fásulttá -, mint egy vírus , terjed emberről – emberre.

A vízcseppek hűs csókkal törölték le a könnyeket a lány arcáról. Azt hiszem, a varázslat akkor kezdődött. A lány kinyújtotta két kezét , tenyerét tartotta a lehulló esőnek. Először még sután mozdult, majd elkezdett forogni, hajladozni. Az emberek megtorpantak. Döbbent, hitetlenkedő ábrázattal meredtek a lányra. A lány, mint a virág, az első napsugárra, kinyílt, feléledt, táncolt. Az ég felé fordult, s tekintete elérte a vízfátyolból felsejlő szivárványt. Táncolt, csak táncolt . A szivárvány magáévá tette a lányt. Az ég kékje a szeme volt, a haja aranyló mézfolyam, arcán a vízcseppek szikrázó drágakőesőként peregtek. A lány táncolt, tánca megigézte az embereket.

A szemek kitágultak, az ajkakon mosoly villant. Esernyők, táskák pottyantak a tócsákba. Kezek nyúltak a szivárvány felé, s az emberek táncolni kezdtek. Táncuk tiszta volt, s mélyen emberi. Eltáncolták a bánatot, a félelmet, halált, keserű könnyeket. Magukba fogadták a szerelem illatát. A remény fényével töltődtek fel. Alig egy pillanat volt a mágikus tánc, a lábak már sietős léptekkel indultak szokott útjukra. Az emberek lelkében mégis nyoma maradt a varázsnak. Felemelt fejjel mentek tovább észrevéve, s nyugtázva, hogy a lány már nem sír. Nők, férfiak, gyermekek cinkos pillantással néztek egymás szemébe, hisz pontosan tudták, hogy olyan történés részesei voltak, amitől kienged a lélek.

Írta: Gaya