Együtt írt valóság 2010, Feleségek.hu antológia
Hazaérve
Röviden az életem...
Hosszú ideje kóborlok, keresek valamit. Boldogságot, megnyugvást hoz majd nekem, oltja szomjam, ápolja testem-lelkem, s általa leszek teljes. De még nem találtam meg, pedig régóta vándorlok. Fáradt vagyok, szomjas és éhes. De miért is itt keresem, az Isten háta mögött? Magam sem tudom. Talán mert még itt, erre nem jártam soha…
Megyek, oldalamon kicsiny tarisznya, lapos már, nincs benne semmi. Szám sebes, kezem kérges, bőrömet kikezdte a nap és a szárazság. Testem elgyötört és fáradt, lelkem sírva kiabál, de senki nem hallja meg szavát.
Egy gyönyörű erdőbe érek. Tölgyek borulnak a fejem fölé, ágaikkal árnyat vetnek rám. Susogó levelükkel nyugalmat ontanak szívembe. Óvón, védőn, néznek le rám, mintha meg akarnának érinteni.
Ahogy felnézek rájuk, az ágak közül rám mosolyog az ég kékje. Olyan, mint a tiszta tenger, mint fiam szeme, mint édesanyám mosott szoknyájának illata. Beleszédülök. Elborítanak az emlékek.
Amott a fákon túl, patak csörgedez. Nem látom még, de hallom, ahogy kis kövek közt bukdácsolva rohan tovább. A víz csobogása megpendít bennem egy érzést.
Borzongok, pedig délfelé jár, mégis végig fut rajtam a hideg. Odamegyek, egészen közel, hogy lássam hová, merre visz az útja. Partján kisebb - nagyobb kövek hevernek, hófehér testükön megcsillan a nap. Fű itt már sehol sincs, csak a kövek, és az épp csak alig meder. A víz sekély, ha belenyúlok, megérintem az alját. Néhol kicsinyke halak cikáznak tova.
Kristálytiszta vize olyan áttetsző, mint Izis istennő ruhája. A napfény, csillogón vetül rá, prizmaként megtörve felszínén, s ahogy belevakulva nézem, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy belenyúljak. Hűvös. De bársonyként simogatja tenyerem, s ahogy újaimon átrohan a patak vize, szelíd boldogságot érzek. Felállok és követem a folyását, bármerre is menjen, hisz oly szépen és oly kecses, hogy szinte kínálja önmagát: ”Gyere, tarts velem! Mutatom az utat neked!” S észre se veszem, hogy engedelmeskedek szavának.
Kicsit kanyargóssá válik a patak, majd egy másik, később egy harmadik ág fut beléje. Itt már mélyebb a vize, de épp oly tiszta és áttetsző.
Aztán hirtelen még egy ág csatlakozik hozzá, ez mind közül a legnagyobb, legerősebb.
Vadul csap a kisebbek közé, megkavarva azok szelíd folyását. Ahogy egymásba érnek, hatalmas örvénylő tajtékká válnak. A víz fehér habként köp az ég felé, amint egy-egy nagyobb sziklába ütközik.
A parton is sziklák állnak, alig tudok közöttük járni. Cipőm talpát is kikezdik az éles szélek. De követem a folyót.
Hamarosan ritkulnak a sziklák, és hatalmas fenyők jelennek meg a part mentén. Lombjaik bólogatva játszanak a széllel. Gyönyörűek, ahogy karcsú törzsükkel integetnek felém. Annyira elragad a látványuk, hogy észre se veszem, hogy hová értem, bár ez a zúgó hang emlékeztet valamire.
Lejteni kezd a meder és rájövök, egy kis vízeséshez ért a zuhogó folyó. Itt még hangosabb, még vadabb a víz, rohan, ahogy csak tud, mintha azt sejtené, várja valami odalent.
Várja is…
Egy gyönyörű csillogó tükrű tó.
Olyan, mintha valaki kifeszítette volna a felszínét. Itt is fenyők szegélyezik a tájat, néhol kis bokrokkal vegyítve. Lenézek a tóra, majd mögém a zúgó folyóra. Nem kétséges merre megyek tovább.
Ahogy a folyó vize a zuhatagba belevész, majd lecsendesülve megpihen a tóban, az egész